Magyarországon az 1711 utáni tárgyi emlékek nem számítanak régészeti korú leletnek, így a terepen történő dokumentálásuk és gyűjteményi gyarapításuk gyakran elmarad. Ennek ellensúlyozására egy új szemlélet és egy új gyakorlat kezd megjelenni hazai viszonylatban, amelyet néprajzi korú, kortárs, újkori vagy történeti régészetnek is nevezhetünk. Ennek szintúgy részét képezik az ásatások, a terepbejárások, de legfőképpen a fémkeresőműszeres kutatások is, ám újabban a térinformatika is egyre nagyobb szerepet kap a korszak vizsgálata során. A kortárs régészet esetében az angolszász országokban rendkívül kedvelt műfajról van szó, amely magába foglalja az úgynevezett “Post-Medieval Archeology” fogalmát, ami időben lefedi a magyarországi török kort és egészen a 19–20. századig foglalkozik az ember alkotta örökség megmentésével és közzétételével. Hazai viszonylatban Lajkó Orsolya által 2015-ben publikált “Cserepén ismerem, minemű fazék volt..” kötet előszava és az Ő emlékére 2021-ben megjelent “...járni csak együtt tudunk” Régészet és néprajz összefüggései című tanulmánykötet bevezetője hívta fel a figyelmet a kora újkor és a tágabb értelemben vett újkor kutatásának lehetőségeire és annak fontosságára. A jelen témánk szempontjából érdemes még megemlíteni a 2022-ben kiadott, Gere László 60. születésnapi ünnepi kötetben megtalálható, Czövek Attila által írt cikket, amelyben a szerző egy 18–19. századi pásztorszállást mutat be Őcsény határából. Természetesen a sort tovább lehetne folytatni, de ideje rátérni a szolnoki Damjanich János Múzeum kortárs régészeti kutatásainak rövid ismertetésére.