A napokban elszállításra került a tiszapüspöki gepida temető eddig még restaurálatlan utolsó tárgya, ami egy ’in situ’ helyzetben felszedett, kb. 70 cm hosszú, kétélű vaskard. A tárgy a Képzőművészeti Egyetemre került, ahol Horváth Szulamit Emma restaurátorhallgató mesterszakos diplomamunkájának tárgya lesz. Ezen utolsó mozzanat kapcsán jutott eszembe, hogy érdemes lenne áttekinteni, hogy az elmúlt 9 évben mennyi minden történt a temető leletanyagával. Az alábbi összegézés csak vázlat és csak egy-egy főbb eredményt emelek ki.

Tiszapüspöki-Fehér-tó-part, 82/84. sír: a vállon keresztbe fektetett kartartás talán az elhunyt nő keresztény hitére utalhat

Hazai bronzkorkutatásunknak közel 150 éves múltja van. Kezdetei a magyar régészettudomány hőskorába, a 19. század második felére nyúlnak vissza. Éppen a Közép-Tiszavidék bronzkori többrétegű települései – ezek az ártérből kiemelkedő, sík vidékünkön oly szembetűnő magaslatok, az ún. tell-telepek – ébresztették fel először régész elődeink figyelmét. Tiszaug-Kéménytető, Szelevény-Menyasszonypart, Nagyrév-Zsidóhalom, de kiváltképp Tószeg-Laposhalom mint a magyar archaeológia születésének szimbólumai kerültek be a szakirodalomba. E korai, nagy szenvedéllyel végzett kutatások csakhamar felkeltették a nemzetközi tudós világ érdeklődését is. Ennek az elismerésnek volt köszönhető, hogy 1876-ban a VIII. Anthropológiai és Régészeti Világkongresszus helyszínéül Budapestet választották. (1. kép)

1.kép: Tószeg-Laposhalom metszete és a rétegek rajza az 1973–1974. ásatáson

A vaskor első felében – Kr. e. 8. századtól a Kr. e. 7. század végéig – nagy változások söpörtek végig az Alföldön. A korábbi bronzkori hatalmi központok és társadalmi berendezkedés széthullott és merőben új temetkezési szokások jelentek meg. Korábban, a késő bronzkorban általános hamvasztásos rítust felváltotta a nyújtott vázas és az ún. zsugorított temetkezési szokás. A halottak mellé edényeket, szarvasmarha- és juhlábat, lapockát helyeztek. Megyénkből nem ismert hiteles körülmények között feltárt preszkíta temetkezés vagy temető, a múzeum gyűjteményében található tárgyak szórványleletek.

Az üveggyártás kezdete a Kr. e. 3. évezred közepére a mai Egyiptom, Szíria, Izrael területére vezethető vissza, de a nagyvolumenű előállítás csak a Kr. e. 16-15. század során indult meg Egyiptomban és Mezopotámiaban. A korszakalkotó felfedezés valószínűleg véletlenül következett be. A bronzöntő mesterek a forró fémolvadékkal együtt egy különös mellékterméket állíthattak elő, ez volt az olvadt üveg. Először csak kőből faragott vagy agyagból égetett tárgyak mázaként alkalmazták (fajansz). Az üvegkészítés technológiája csak lassan terjedt el. Először a Közel-Keleten és a Mediterráneum keleti medencéjében hódított. Európában a késő bronzkor és a kora vaskor során jelent meg az üveggyártás (Kr. e. 12. század), de ekkor még csak elszigetelten és kis mennyiségben készültek üveggyöngyök. A Kárpát-medencében a Kr. e. 6. századtól gyakoribbá vált az üveg, de igazán a késő vaskorban, a Kr. e. 3. században terjedt el, ekkor már a hétköznapi viselet részeit alkották az üvegkarperecek és gyöngyök.

2006 tavaszán kezdődött az a nagyszabású ásatás, ahol napvilágot látott egy fantasztikus, a Tiszapolgár-Bodrogkeresztúr-kultúrához köthető rézkori temető, melynek feltárásán volt szerencsém részt venni mint kezdő régész. A feltárást Csányi Marietta és Tárnoki Judit, a múzeum jól összeszokott régész párosa vezette.

Balogh Béla nem Szolnokon született, a halál sem itt érte, életének legfontosabb része, műve mégis az alföldi városhoz köti. (1. kép) Kassán töltött gyermekkora után családja Beregszászra költözött. Itt érettségizett, majd a budapesti tudományegyetemen természetrajz-földrajz szakon folytatott tanulmányokat. Érdeklődését felkeltette az antropológia is, így a tanári oktatás mellett orvosegyetemi képzésre is járt. 1911-ben szerezte meg a bölcsészdoktori címet, ezután Budapesten dolgozott gimnáziumi tanárként.

„Ezt látták a csillagok. Másfél évszázad régészeti tevékenysége Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében” című állandó régészeti kiállítás második egységében, a csillagos égbolt alatti félhomályban egy képzeletbeli temető felfedezésére invitáljuk a látogatókat. Betekintést nyerhetnek a megyénkben feltárt temetkezések rejtélyes világába a bemutatott ős-, népvándorlás, honfoglalás és középkori sírokon keresztül. A 19 sír egy részét úgy állítottuk ki, ahogy azokat az ásatáson megtaláljuk, néhány sírt pedig úgy mutattunk be, ahogy a korabeli temetést el lehet képzelni: az elhunyt viseletének, tárgyainak rekonstrukcióival.

Stanczik Ilona – barátainak egyszerűen csak ’Stil’ –, kinek fájóan rövid idő jutott itt a Földön, de még is munkásságával olyan példát mutatott nemcsak a női kutatók, hanem az egész régészettudomány számára, ami azóta is számos, a régészet és nem utolsó sorban a bronzkor iránt elkötelezett tudóst indított el pályáján.

A héten kezdődő sorozatunkkal a Régészeti Osztály munkatársai betekintést nyújtanak a 2023 szeptemberében nyílt „Ezt látták a csillagok. Másfél évszázad régészeti tevékenysége Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében” című állandó régészeti kiállítás látnivalóiba, kedvet csinálva ezzel a látogatóknak egy nem hétköznapi tárlat megtekintésére.

A Nemzeti Kulturális Alap Magyar Géniusz programjának támogatásából megvalósult kiállítás első részében a látogatók megismerhetik azokat a kiemelkedő kutatókat, gyűjtőket, régészeket, akik létrehozták régészeti gyűjteményünket. Nekik is köszönhető, hogy múzeumunk országosan és Európa-szerte elismert intézménnyé, a tudományos világ meghatározó helyszínévé vált.

Időrendben haladva következzen az első neves kutató, gyűjtő, Hild Viktor életútjának és a régészet terén folytatott tevékenységének rövid bemutatása.

4. kép 

Tisztelt Blog-olvasók!

Újév napján reggel, arra ébredtem, hogy „atya-világ!” fél évszázada már, hogy régész vagyok, ugyanis 1973 nyarán kaptam kezembe egyetemi diplomámat. S ez a tény nemcsak életkoromra utal, hanem arra is, hogy most már – szakmámhoz illően – visszavonhatatlanul a történelem részévé váltam.  Emlékszem, miképpen bilincseltek le kisdiákként olvasmányaim, mint pl., C. W. Ceram: A régészet regénye, vagy H. Schliemann: Életem, kalandjaim c. önéletírása. Gyermekként azonban semmiféle alkalmam nem nyílott arra, hogy ásatást lássak, valójában fogalmam sem volt arról, hogyan is juthatnék ilyen helyre, egyáltalán hol és kik foglalkoznak ilyen elvarázsolt dolgokkal. Ma már a régészet a mindennapi híradások kedvelt témája, de akkoriban igazán nem sok esélyt láttam arra, hogy eljusssak – ha nem is éppen Ilion falaihoz, de akár környékünkön egy-egy hétköznapi régészeti ásatást látni. Most eszembe jutott az is, hogy Móra Ferenc „Aranykoporsója” milyen felejthetetlen diákkori könyvélményem volt, de az író iránt érzett rajongásom ellenére is, magam sem tudom, hogy történhetett, hogy csak egyetemistaként került kezembe az „Utazás a földalatti Magyarországon c. elbeszélés-kötet, melynek jelen mondanivalóm szempontjából is van jelentősége.

Felszíni leletek - megmosva