Stanczik Ilona – barátainak egyszerűen csak ’Stil’ –, kinek fájóan rövid idő jutott itt a Földön, de még is munkásságával olyan példát mutatott nemcsak a női kutatók, hanem az egész régészettudomány számára, ami azóta is számos, a régészet és nem utolsó sorban a bronzkor iránt elkötelezett tudóst indított el pályáján.
Az „Ezt látták a csillagok. Másfél évszázad régészeti tevékenysége Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében” című régészeti kiállításunkban is emléket állítottunk eme kivételes hölgynek, akit sajnos nem volt szerencsém személyesen megismerni, de a hozzá szorosan kötődő munkatársainak és egyben barátnőinek a róla szóló anekdotái alapján egy, a korát messze meghaladó életszemléletű, nagyon erős jellemű, okos, karakán nő képe rajzolódott ki számomra.
Stanczik Ilona 1961-ben kezdte meg régészeti tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol professzora Bóna István, a 20. századi őskorkutatás talán legjelentősebb alakja volt. Már az egyetemi évek alatt Szolnok megyében dolgozott, részt vett a Damjanich János Múzeumnak a Tisza II. vízlépcső építéséhez kapcsolódó, Csalog Zsolt által vezetett ásatásain.
De a sorsdöntő találkozás 1965-ben következett be, amikor a szakdolgozata témájául választott jászsági terepbejárását folytatta. Ekkor jutott el ugyanis Jászdózsára, a falutól északra található Kápolnahalomra.
A szórványos 19. századi híradásokból – elsősorban Hild Viktor kéziratos naplójából – derült ki, hogy ez a szép formájú halom a bronzkor többrétegű, ún. tell-települése. Stanczik Ilona figyelmét azonnal felkeltette: az a tény, hogy a 6 m magas, 130x60 méter alapterületű tell viszonylag érintetlennek látszott, és kutatás utoljára 1943-ban folyt rajta Gallus Sándor vezetésével.
Stanczik Ilona már ekkor eldöntötte, hogy ásatást kezd a Kápolnahalmon. E munkához megnyerte professzora segítségét, így 1966-ban Bóna István vezetésével, majd 1967-től 1975-ig az ő irányításával – és Bóna konzultálásával – folyt feltárás a tellen. (3–4. kép) Az itt eltöltött évek során Stanczik Ilona a tell-ásatás összetett és bonyolult feladatának egyik legkiválóbb művelője lett hazánkban. Kidolgozta azt a legcélravezetőbb gyakorlati módszert, amelynek során kézi bontással elválasztották egymástól a tell-telep rétegeit, előbb a házak omladékát bontva ki, majd a padlószintjét. Hasonlóan korszakos újítás volt, hogy Stanczik Ilona kimunkálta a precíz dokumentálás rendszerét is: minden kibontott szintről méretarányos, ceruzával színezett felszínrajzot készített, hogy a legapróbb részletek is megőrződjenek. Példamutató dokumentációját bárki értelmezni tudja, és az is részletes, hiteles képet kaphat a megfigyelt jelenségekről, aki maga nem járt az ásatáson. (5. kép)
Stanczik Ilona 1975 végétől a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa lett, ám itt sem hagyott fel a tell-kutatással. Szolnoki és budapesti évei alatt ásatásvezetőként, konzulensként részt vett a kor szinte valamennyi réteges telep ásatásán: Aszód-Manyikon, Törökszentmiklós-Terehalmon, Tószeg-Laposhalmon, Füzesabony-Öregdombon, Alsóvadász-Várdombon, Tiszaug-Kéménytetőn, Túrkeve-Terehalmon. (6–8. kép)
Ugyanakkor a Nemzeti Múzeum projektjeinek is aktív résztvevője lett: vezette a dunai vízlépcső építéséhez kapcsolódó leletmentéseket, szerkesztette az Inventaria Praehistorica Hungariae sorozat köteteit. Az ELTE régészhallgatóinak rendszeres óraadója volt bronzkori anyagismeret előadássorozatával. Feldolgozta Hild Viktor hagyatékát, fontos tanulmányai jelentek meg ásatásairól szakfolyóiratok hasábjain, vezető szerepet játszott az 1991–1994 között Európa nagy múzeumaiban vándorló Dombokká vált évszázadok című kiállítás összeállításában.
1991 februárjában az olaszországi Velencébe kísérte egy gyűjteményes kelta kiállítás anyagát – ekkor érte a halál. Megrázóan korai halála miatt megkezdett gazdag életműve csonkán maradt, az utódokra vár annak feldolgozása, értékelése.
Készítette:
Kelemen Angéla
régész
(Csányi Marietta Stanczik Ilona, a bronzkor kutatója kötete (Szolnoki arcképcsarnok sorozat 7. kötet, megjelenés alatt) és Tárnoki Judit kiállítási tablószövege alapján.)
