„Imádom az archeológiát!” – jelentette ki 1999-ben az akkor 69 éves Dr. Bóna István régészprofesszor, akadémikus, aki – túlzás nélkül mondhatjuk – a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb magyar régésze volt. A régészet mindazonáltal nemcsak a régészeké, hanem mindenkié, akit érdekel. Ezt jó reprezentálja például a szolnoki Damjanich János Múzeum régésze, F. Kovács Péter által Jász-Nagykun-Szolnok megyében az utóbbi években megszervezett önkéntes fémkeresős csapat aktív tevékenysége, amelynek révén évente folyamatosan, ezres nagyságrendben kerülnek az intézmény gyűjteményébe a fémleletek, köztük egyedi ötvösmunkák. Ehhez a nemes hagyományhoz kapcsolódott kedves kollégánk, Major Zoltán is, amikor az Árpád-kori gyökerekkel bíró, kora újkorban elpusztult Varsány (Tiszavarsány) településről mentett meg az enyészettől fontos leleteket és szállította be azokat a múzeumba. Köszönjük Zoli!!! - Dr. Kertész Róbert régész

Amikor rád köszön a múlt…

Múzeumban dolgozni különleges dolog. Egy zárt közeg, ami másképp működik, mint a körülöttünk lévő világ. Jellemző mondása az itt munkálkodóknak: „Mi, az örökkévalóságnak dolgozunk.” Sajátos felfogással, már-már maradi hozzáállással viszonyulnak az élethez. Persze ezt csak az látja, aki nem kezdettől fogva, hanem csak késve kap lehetőséget bekapcsolódni a kutatók világába, s hoz némi tapasztalatot a versenyszférából is. Mégis jó és felemelő érzés itt lenni, mert időnkénti furcsaságuk ellenére ezek a zsenik egy igazán családias közösséget alkotnak. Elmaradhatatlan ehhez, az igazgatónk humora és könnyed viszonyulása a munkavégzés korlátaihoz.

Sokat kaptam már itt. Sok segítséget, mikor asztmás fiammal kórházba kellett rohanni. Sok tudást, mikor részese lehettem egy-egy kiállítás háttérmunkáinak, esetleg egy kutatás előkészületeinek. Sőt volt részem terepen végzett kutatásban is. Ezt nem lehet nem imádni. Persze múzeumi gondnokként elsősorban a gondokkal, a múzeumi épületek üzemeltetésével van dolgom, mégis ez a miliő átjárja az embert és akarva-akaratlan ragad ránk a tudás, ami körülvesz. Néha persze megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a mi logikánk nem működik ezen falak között, de többnyire szerethető módon okulunk az átélt eseményekből. Az ilyen eseteknek köszönhetem, hogy valamelyest nyitott szemmel járok és olyasmit is észreveszek, amit korábban nem.

Fáradtságom és a hétköznapi nyüzsgés kiszellőztetésére gyakran keresem föl lakóhelyem Tisza ölelte környezetét. Ilyenkor nyáron a búzamezők aranyszínű hullámai, a hajnali, vagy szürkületi levegő üdesége, s a folyton csivitelő madarak társasága mind-mind hozzásegít, hogy nyugalomra leljek. Szokásommá vált ezért, hogy felkeressem és szerencsés esetben lencsevégre kapjam eme állatseregletet, vagy éppen csak a táj szívet gyönyörködtető képét. Így történt, hogy egy olyan szántóföldi részen, melyet nagyon régen jártam be, figyelmes lettem egy számomra és a Múzeum számára is fontos leletre. Olyan távolra merészkedtem, hogy megközelítve a következő település határát, eljutottam egy a török korban elpusztult település valamikori szélére. S éppen most, egy völgykatlanhoz hasonló, de ennek alföldi megfelelőjénél, egy valamikor vízállásos résznek a partján vágtak ki egy öreg akácerdőt.

Természetesen felkeltette érdeklődésem és kíváncsiskodva közelítettem azt a helyszínt, ahol én csak hívatlan vendég lehettem. Az ódon fatörzseket kivágás után hatalmas kupacokba rakták, s a gyökereket utólag és kevés sikerrel próbálták kitépni a talajból. Az én szempontomból azonban tökéletes munkát végeztek, mert olyan talajt törtek föl, ami 100-150 éve háborítatlan lehetett. Közelebb lopózva rögtön feltűnt egy fura kődarab, mely első ránézésre akár beton is lehetett volna, de jellegzetes lyukacsossága bizonyossá tette abbéli gyanúmat, hogy most valami fontosat találtam. Készítettem néhány fotót és kerestem az út szélén egy könnyen megjegyezhető pontot. Felemeltem a szikladarabot és két megmaradt, fiatal akác tövéhez cipeltem, remélve, hogy a régészekkel visszatérve gyorsan megtalálhatom. Pezsdítő izgalom járt át és visszarohanva az egyszervolt erdő helyére, kutatni kezdtem további leletek után. A saját kertemből jó néhány bronzkori cserépdarab került már ki és a régészeti leletek sokféleségével is számtalanszor találkoztam munkám során, így könnyen észrevettem és zsebembe rejtettem néhány érdekesnek látszó darabot. Igyekeztem alaposan körbejárni a területet, de némi félsz is dolgozott bennem hívatlanságom miatt. Egy idő után elengedtem ezt a varázslatos helyszínt és kicsit még mindig borzongva hagytam el a környéket. Kerékpárra pattantam és folytattam az utam hátralévő részét. A további madárles teljesen felesleges volt, hisz gondolataim messze elmaradtak mögöttem és képzeletben a valaha itt élt emberek hétköznapjain méláztam. Csak később láttam, hogy a közelben lánctalpas munkagéppel dolgozó ember arca valójában ismerős, így félelmem alaptalannak bizonyult.

Nehezen teltek az órák és napok, de csak eljött a hétfő. Kerestem azt a kollégámat, aki a szolnoki vár ásatásán dolgozva faragott kövek megmentésével alapozta meg múzeumunk lapidáriumát. Ezen kőtár egyike kifejezetten hasonlított az általam talált darabhoz. Az izgalmam lassan a tető fokára hágott, de mégsem találkoztam az említett régésszel. Tudni kell, hogy kutatóink néha teljesen kiszámíthatatlan helyen tűnnek fel. Olykor egy öreg kocsma agg emberei között találnak valaha volt halászokat, máskor hagyaték között keresik a mentésre érdemes darabokat, de néha ott járnak, ahol a madár sem jár.

Most sem kedvezett a szerencse, hisz Róbert épp egy temesvári egyetemen tartott előadás miatt volt távol. Nehezen múltak a napok és nehezen mondtam le az azonnali közös terepszemléről, de hát várnom kellett. A hétvégén aztán olyan zivatar érte el vidékünket, hogy újfent elveszett a bejárás esélye. Nem bírtam tovább és extrém tettre határoztam el magam. A néhány napja makulátlan tisztaságúra mosott kerékpáromat fogva nekiduráltam magam a faragott kő hazaszállítására. Kértem nejemtől egy kopott törülközőt, fogtam egy viseletes hátizsákot és az alibit adó fényképezőgépet, majd felkészültem a lehetetlenre, miszerint átvágok a felhőszakadás áztatta földutakon, hogy megkeressem az azóta oly sok izgalmat okozó réti mészkődarabot. Ugyanis annyit már sikerült kiderítenem, hogy a talált darab egy az előbb említett típushoz, népi nevén a darázskövekhez tartozik.

Elköszöntem a nejemtől, de mielőtt elindulhattam, ez a mókás jelenet játszódott le közöttünk:

• Megyek akkor, Drágám és igyekszem majd haza. Ha nagy a sár visszafordulok.

Erre a nejem kétkedve:

• Mármint Te? Te visszafordulsz? Na persze, mert te pont olyan vagy, aki visszafordul. Na, mindegy. Majd gyere!

Így kicsit tartva a sikertelenségtől, de mégis belevágtam. Az út egy része mondhatni akadálymentesen telt, hisz néhány kátyútól eltekintve könnyedén haladtam célom felé. Nem maradt el azonban a fekete leves. Hamarosan elértem a földutat és kicsit elbizonytalanodva vettem tudomásul, hogy ugyan járt ma erre valaki terepjáróval, de nem biztos, hogy nekem is sikerül az „átkelés”. Nekifeszülve a masszának, mit Tömörkény István és Móra Ferenc is csak vendégmarasztaló sárnak nevezett gyorsan kiderült, hogy feladták a leckét. Nagyrészt ellavíroztam a pocsolyák között, de volt ahol a learatott búza tarlóján át tudtam csak folytatni az utam. Egyszer csak azonban feltűnt az út homokja, ami egyben azt is jelentette, hogy magasabban fekvő részhez értem. Így egy darabig könnyebben haladtam, de amilyen az emberi természet, gyorsan elbíztam magamat: Ahogy a hármas útelágazáshoz értem rögtön eldőlt, hogy a helyes út helyett egy korábban még általam járatlan útra tértem rá. Rávitt a kíváncsiság, hisz ha ennyire érdekes környéken járok, még más különlegességekre is bukkanhatok. S a jutalom nem váratott magára: akkora kerülőt kellett tennem egy megint csak sártengerré vált részen, hogy kis híján átkoztam magamat telhetetlenségem okán, de mégis felcsillant a remény, mikor vagy két km megtétele után keresztúthoz értem. Itt kevéssé járhattak munkagépek ebben az évben, s így gyepes felszíne szinte száraznak hatott az eddigiekhez képest. Rátértem a biztató útra és csaknem daliás tartással róttam a maradék utat az elrejtett szikla felé. Örömöm szinte határtalan volt, mikor csakugyan megtaláltam e remek leletet, s aggodalmam csak akkor vált teljessé, mikor a törölközőbe csavart mészkő alig fért bele hátizsákomba. Addig forgattam, míg a cipzárt össze nem tudtam húzni, de még így is félő volt, hogy ha a pántok nem bírják, s akkor a hátamról lezuhanva összezúzza a fényképezőgépet és a telefonomat egyaránt. Ez túl nagy kockázat volt, de nem volt választásom. Gyorsan körbeszaladtam a tarvágás helyszínét és néhány cserépdarabbal gazdagodva, nekivágtam a hazaútnak. Most úgy döntöttem, hogy az útkereszteződés közelében fekvő gátat célzom meg, s így jobb úton juthatok haza. A kerülő most sem maradt el, de tervem bevált, baj nélkül hazaértem. Mielőtt megmutattam volna családomnak a kincsemet, kértem egy mérleget, bizonyítván hősies tettemet. Közel 25 kg-ot nyomot a kő, amit a hátamon cipeltem, és legalább 5-6 km-t tettem meg vele. Mindannyian újra megcsodáltuk és most már teljesen megnyugodva tértem nyugovóra.

Másnap a táska nyoma még mindig látszott a vállamon, de mikor a régészeknek elmeséltem a kő hihetetlennek tűnő történetét és 1 nappal később, ők is megnézhették a különleges darabot akkor nem maradt el az elismerés. Őszinte hálával köszönték azt a hozzáállást, amit a tudományért, közvetlenebbül pedig a múzeumunkért tettem, s ráadásul még az is kiderült, hogy Árpád-kori cserépdarabokat is találtam.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy madár fotót ugyan nem készítettem, de hogy most madarat lehet velem fogatni, abban mindenki biztos lehet. Ennyi kell csupán, hogy izgalmassá és értékessé tegyük életünket. Én ebben hiszek, ez a hitvallásom: Jókor, jót, s jó helyen…

Major Zoltán