A Damjanich János Múzeum Régészeti Osztályának blogja

Szolnoki Régészet

Szolnoki Régészet

Emlékeim I.

Csányi Marietta emlékei a múltról és régészetről

2021. szeptember 24. - Szolnoki Régészet

 

Az „emberélet útjának” olyan időszakába jutottam, amikor az ember egyre többet gondol a múltra. No, nem fennkölt módon – az emberiségére, hanem a sajátjára. Természetes dolog, de közveszélyessé csak akkor válik, ha – úgy, mint én most – tollat is ragad, hogy felebarátait szerencséltesse mondanivalójával. Nem bírtam ellenállni a sürgető kényszernek, ezért fogadjátok elnézéssel.

 

sam_3212_1.JPG

 

Tovább

Az üveggyártás mesterei

Kelta üvegkarperecek Jász-Nagykun-Szolnok megye területéről

 

A régészek munkája gyakran hasonlítható egy nyomozáshoz, vagy egy kirakós játékhoz. A különböző tárgyi leletek, vagy tárgycsoportok alapos kutatásával és helyes értelmezésével szinte puzzle-szerűen kerülnek egymás mellé a régmúlt kirakósának darabkái. Jelen esetben a kelta kor üvegkarpereceinek vizsgálatával sikerült közelebb kerülni az Alföld ’ókorának’ megismeréséhez. Esetünkben ez most csak egy apró tárgycsoportra korlátozódik az üvegkarperecekre, azonban ezek is fontos információkat tartalmaznak területünk Kr. e. III-II. századi történetéről.

 

 

komjt-komjatice-nov-zmky-slovakia-middle-la-tene-3-c-bc.jpg

Úgynevezett 'Érsekújvár' típusú karperec, ilyen karperec töredéke került elő Jászszentandrás határában. Forrás: https://balkancelts.wordpress.com/2016/01/10/the-glass-revolution-celtic-ersekujvar-bracelets/ (Karwowski M., Prohászka P. 2014) 

 

Tovább

Amikor rád köszön a múlt…

 

„Imádom az archeológiát!” – jelentette ki 1999-ben az akkor 69 éves Dr. Bóna István régészprofesszor, akadémikus, aki – túlzás nélkül mondhatjuk – a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb magyar régésze volt. A régészet mindazonáltal nemcsak a régészeké, hanem mindenkié, akit érdekel. Ezt jó reprezentálja például a szolnoki Damjanich János Múzeum régésze, F. Kovács Péter által Jász-Nagykun-Szolnok megyében az utóbbi években megszervezett önkéntes fémkeresős csapat aktív tevékenysége, amelynek révén évente folyamatosan, ezres nagyságrendben kerülnek az intézmény gyűjteményébe a fémleletek, köztük egyedi ötvösmunkák. Ehhez a nemes hagyományhoz kapcsolódott kedves kollégánk, Major Zoltán is, amikor az Árpád-kori gyökerekkel bíró, kora újkorban elpusztult Varsány (Tiszavarsány) településről mentett meg az enyészettől fontos leleteket és szállította be azokat a múzeumba. Köszönjük Zoli!!! - Dr. Kertész Róbert régész

 

 

dsc_4939.jpg

 

Amikor rád köszön a múlt…

Múzeumban dolgozni különleges dolog. Egy zárt közeg, ami másképp működik, mint a körülöttünk lévő világ. Jellemző mondása az itt munkálkodóknak: „Mi, az örökkévalóságnak dolgozunk.” Sajátos felfogással, már-már maradi hozzáállással viszonyulnak az élethez. Persze ezt csak az látja, aki nem kezdettől fogva, hanem csak késve kap lehetőséget bekapcsolódni a kutatók világába, s hoz némi tapasztalatot a versenyszférából is. Mégis jó és felemelő érzés itt lenni, mert időnkénti furcsaságuk ellenére ezek a zsenik egy igazán családias közösséget alkotnak. Elmaradhatatlan ehhez, az igazgatónk humora és könnyed viszonyulása a munkavégzés korlátaihoz.

Sokat kaptam már itt. Sok segítséget, mikor asztmás fiammal kórházba kellett rohanni. Sok tudást, mikor részese lehettem egy-egy kiállítás háttérmunkáinak, esetleg egy kutatás előkészületeinek. Sőt volt részem terepen végzett kutatásban is. Ezt nem lehet nem imádni. Persze múzeumi gondnokként elsősorban a gondokkal, a múzeumi épületek üzemeltetésével van dolgom, mégis ez a miliő átjárja az embert és akarva-akaratlan ragad ránk a tudás, ami körülvesz. Néha persze megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a mi logikánk nem működik ezen falak között, de többnyire szerethető módon okulunk az átélt eseményekből. Az ilyen eseteknek köszönhetem, hogy valamelyest nyitott szemmel járok és olyasmit is észreveszek, amit korábban nem.

 

dsc_4943.jpg

 

Fáradtságom és a hétköznapi nyüzsgés kiszellőztetésére gyakran keresem föl lakóhelyem Tisza ölelte környezetét. Ilyenkor nyáron a búzamezők aranyszínű hullámai, a hajnali, vagy szürkületi levegő üdesége, s a folyton csivitelő madarak társasága mind-mind hozzásegít, hogy nyugalomra leljek. Szokásommá vált ezért, hogy felkeressem és szerencsés esetben lencsevégre kapjam eme állatseregletet, vagy éppen csak a táj szívet gyönyörködtető képét. Így történt, hogy egy olyan szántóföldi részen, melyet nagyon régen jártam be, figyelmes lettem egy számomra és a Múzeum számára is fontos leletre. Olyan távolra merészkedtem, hogy megközelítve a következő település határát, eljutottam egy a török korban elpusztult település valamikori szélére. S éppen most, egy völgykatlanhoz hasonló, de ennek alföldi megfelelőjénél, egy valamikor vízállásos résznek a partján vágtak ki egy öreg akácerdőt.

Természetesen felkeltette érdeklődésem és kíváncsiskodva közelítettem azt a helyszínt, ahol én csak hívatlan vendég lehettem. Az ódon fatörzseket kivágás után hatalmas kupacokba rakták, s a gyökereket utólag és kevés sikerrel próbálták kitépni a talajból. Az én szempontomból azonban tökéletes munkát végeztek, mert olyan talajt törtek föl, ami 100-150 éve háborítatlan lehetett. Közelebb lopózva rögtön feltűnt egy fura kődarab, mely első ránézésre akár beton is lehetett volna, de jellegzetes lyukacsossága bizonyossá tette abbéli gyanúmat, hogy most valami fontosat találtam. Készítettem néhány fotót és kerestem az út szélén egy könnyen megjegyezhető pontot. Felemeltem a szikladarabot és két megmaradt, fiatal akác tövéhez cipeltem, remélve, hogy a régészekkel visszatérve gyorsan megtalálhatom. Pezsdítő izgalom járt át és visszarohanva az egyszervolt erdő helyére, kutatni kezdtem további leletek után. A saját kertemből jó néhány bronzkori cserépdarab került már ki és a régészeti leletek sokféleségével is számtalanszor találkoztam munkám során, így könnyen észrevettem és zsebembe rejtettem néhány érdekesnek látszó darabot. Igyekeztem alaposan körbejárni a területet, de némi félsz is dolgozott bennem hívatlanságom miatt. Egy idő után elengedtem ezt a varázslatos helyszínt és kicsit még mindig borzongva hagytam el a környéket. Kerékpárra pattantam és folytattam az utam hátralévő részét. A további madárles teljesen felesleges volt, hisz gondolataim messze elmaradtak mögöttem és képzeletben a valaha itt élt emberek hétköznapjain méláztam. Csak később láttam, hogy a közelben lánctalpas munkagéppel dolgozó ember arca valójában ismerős, így félelmem alaptalannak bizonyult.

 

1628674422688.jpg

 

Nehezen teltek az órák és napok, de csak eljött a hétfő. Kerestem azt a kollégámat, aki a szolnoki vár ásatásán dolgozva faragott kövek megmentésével alapozta meg múzeumunk lapidáriumát. Ezen kőtár egyike kifejezetten hasonlított az általam talált darabhoz. Az izgalmam lassan a tető fokára hágott, de mégsem találkoztam az említett régésszel. Tudni kell, hogy kutatóink néha teljesen kiszámíthatatlan helyen tűnnek fel. Olykor egy öreg kocsma agg emberei között találnak valaha volt halászokat, máskor hagyaték között keresik a mentésre érdemes darabokat, de néha ott járnak, ahol a madár sem jár.

Most sem kedvezett a szerencse, hisz Róbert épp egy temesvári egyetemen tartott előadás miatt volt távol. Nehezen múltak a napok és nehezen mondtam le az azonnali közös terepszemléről, de hát várnom kellett. A hétvégén aztán olyan zivatar érte el vidékünket, hogy újfent elveszett a bejárás esélye. Nem bírtam tovább és extrém tettre határoztam el magam. A néhány napja makulátlan tisztaságúra mosott kerékpáromat fogva nekiduráltam magam a faragott kő hazaszállítására. Kértem nejemtől egy kopott törülközőt, fogtam egy viseletes hátizsákot és az alibit adó fényképezőgépet, majd felkészültem a lehetetlenre, miszerint átvágok a felhőszakadás áztatta földutakon, hogy megkeressem az azóta oly sok izgalmat okozó réti mészkődarabot. Ugyanis annyit már sikerült kiderítenem, hogy a talált darab egy az előbb említett típushoz, népi nevén a darázskövekhez tartozik.

Elköszöntem a nejemtől, de mielőtt elindulhattam, ez a mókás jelenet játszódott le közöttünk:

  • Megyek akkor, Drágám és igyekszem majd haza. Ha nagy a sár visszafordulok.

Erre a nejem kétkedve:

  • Mármint Te? Te visszafordulsz? Na persze, mert te pont olyan vagy, aki visszafordul. Na, mindegy. Majd gyere!

Így kicsit tartva a sikertelenségtől, de mégis belevágtam. Az út egy része mondhatni akadálymentesen telt, hisz néhány kátyútól eltekintve könnyedén haladtam célom felé. Nem maradt el azonban a fekete leves. Hamarosan elértem a földutat és kicsit elbizonytalanodva vettem tudomásul, hogy ugyan járt ma erre valaki terepjáróval, de nem biztos, hogy nekem is sikerül az „átkelés”. Nekifeszülve a masszának, mit Tömörkény István és Móra Ferenc is csak vendégmarasztaló sárnak nevezett gyorsan kiderült, hogy feladták a leckét. Nagyrészt ellavíroztam a pocsolyák között, de volt ahol a learatott búza tarlóján át tudtam csak folytatni az utam. Egyszer csak azonban feltűnt az út homokja, ami egyben azt is jelentette, hogy magasabban fekvő részhez értem. Így egy darabig könnyebben haladtam, de amilyen az emberi természet, gyorsan elbíztam magamat: Ahogy a hármas útelágazáshoz értem rögtön eldőlt, hogy a helyes út helyett egy korábban még általam járatlan útra tértem rá. Rávitt a kíváncsiság, hisz ha ennyire érdekes környéken járok, még más különlegességekre is bukkanhatok. S a jutalom nem váratott magára: akkora kerülőt kellett tennem egy megint csak sártengerré vált részen, hogy kis híján átkoztam magamat telhetetlenségem okán, de mégis felcsillant a remény, mikor vagy két km megtétele után keresztúthoz értem. Itt kevéssé járhattak munkagépek ebben az évben, s így gyepes felszíne szinte száraznak hatott az eddigiekhez képest. Rátértem a biztató útra és csaknem daliás tartással róttam a maradék utat az elrejtett szikla felé. Örömöm szinte határtalan volt, mikor csakugyan megtaláltam e remek leletet, s aggodalmam csak akkor vált teljessé, mikor a törölközőbe csavart mészkő alig fért bele hátizsákomba. Addig forgattam, míg a cipzárt össze nem tudtam húzni, de még így is félő volt, hogy ha a pántok nem bírják, s akkor a hátamról lezuhanva összezúzza a fényképezőgépet és a telefonomat egyaránt. Ez túl nagy kockázat volt, de nem volt választásom. Gyorsan körbeszaladtam a tarvágás helyszínét és néhány cserépdarabbal gazdagodva, nekivágtam a hazaútnak. Most úgy döntöttem, hogy az útkereszteződés közelében fekvő gátat célzom meg, s így jobb úton juthatok haza. A kerülő most sem maradt el, de tervem bevált, baj nélkül hazaértem. Mielőtt megmutattam volna családomnak a kincsemet, kértem egy mérleget, bizonyítván hősies tettemet. Közel 25 kg-ot nyomot a kő, amit a hátamon cipeltem, és legalább 5-6 km-t tettem meg vele. Mindannyian újra megcsodáltuk és most már teljesen megnyugodva tértem nyugovóra.

 

dsc_4940.jpg

 

Másnap a táska nyoma még mindig látszott a vállamon, de mikor a régészeknek elmeséltem a kő hihetetlennek tűnő történetét és 1 nappal később, ők is megnézhették a különleges darabot akkor nem maradt el az elismerés. Őszinte hálával köszönték azt a hozzáállást, amit a tudományért, közvetlenebbül pedig a múzeumunkért tettem, s ráadásul még az is kiderült, hogy Árpád-kori cserépdarabokat is találtam.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy madár fotót ugyan nem készítettem, de hogy most madarat lehet velem fogatni, abban mindenki biztos lehet. Ennyi kell csupán, hogy izgalmassá és értékessé tegyük életünket. Én ebben hiszek, ez a hitvallásom: Jókor, jót, s jó helyen…


Major Zoltán

A kétpói középkori templom kutatása

 

 

A Kétpót és környezetét érintő 2020-ban megkezdett régészeti kutatások újabb eredményeket hoztak. A Damjanich János Múzeum fémkeresős munkacsoportjának köszönhetően folyamatosan gyarapszik ismeretünk a település határában levő régészeti lelőhelyekről. A bekerült leletanyag alapján az őskortól a kora újkorig terjedő időszakból sikerült egykori települések, illetve temetők helyeit azonosítanunk. Az eddig megtalált és beazonosított legjelentősebb település, a mai Kétpó közvetlen közelében elhelyezkedő Nagypó.

 

slice_-1250mm.jpg

Tovább

Különleges leletek a szolnoki vár ásatásából

 

A 2017–2019 közötti régészeti kutatások jelentősen kibővítették a szolnoki várral kapcsolatos ismereteinket, és rávilágítottak a város történeti relevanciájára, amelynek mértékét a korábbi régészeti kutatási lehetőségek hiánya eddig háttérbe szoríthatott. A felszínre került jelenségek, leletek bizonyítékul szolgáltak a 3500 évvel ezelőtti bronzkori erősség, valamint az ispánsági vár jelenlétére, a korai olasz rendszerű királyi végvár két kőépületére, továbbá a magyarországi hódoltságban pillanatnyilag egyedülálló oszmán palotára, illetőleg megmutatták a szolnoki szandzsákszékhely adminisztratív, katonai és kereskedelmi jelentőségét a török időszakban.

 

sarkany.jpg

Tovább

A középkor hajnalának kincsei

Az Aranyak és arisztokrácia tematikához csatlakozva egy igen hálás téma jutott nekem, jelesül a népvándorlás és a honfoglalás kor elitjének hagyatéka. Nagy lendülettel vetettem bele magam a tárgyak kiválogatásába, hisz mindegyik korszakból számos tárgy megállná a helyét ebben a témában. A nagy lendület másik oka, hogy felvetődött bennem, hogy a közelmúltban elhunyt Dr. Fodor István egyetemi professzoromnak, mesteremnek ezzel a kis irománnyal állítanék emléket. Bár szakdolgozati témám az Árpád-korhoz kötődött, de a fent említett korszakok alapjait az ő felejthetetlen előadásain szereztem meg kiegészítve az egyetem többi remek oktatójának gyakorlati óráin szerzett ismeretekkel.


1_kep_fekete.jpg

1. kép: aranycsüngő, Tiszaföldvár-Téglagyár (Fotó: Vágó Ádám)

Tovább

Kora vaskori aranykincs Besenyszög határból

 

Jász-Nagykun-Szolnok megye vaskorának régészete egy különleges leletegyüttes felbukkanásával kezdődik. 1877 őszén, a mai Besenyszög határában fekvő Fokorúpusztán szántás közben a béresek valami szokatlanra lettek figyelmesek: egy, a földből kifordult edényben aranyékszerek sokasága hevert. Az értékes leletegyüttes csak később került beszolgáltatásra, melyet a csendőrök szedtek össze a helyi korcsmából. A kincs szenzáció volt, még a párizsi világkiállításon is bemutatták, ezt követően került végleges helyére, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok 1899. évi 28. száma a következőképp számol be:

 

„A lelet a következőkből áll: 18 arany nyakperec, két ruhakapocs, egy övnek fele része, négy boglár, négy nagyobb s öt kisebb belül üres golyó, nagyobb számú kis arany gyöngyszem gombostűfej nagyságban s néhány aranytöredék, összesen 2774 gr súlyban. - Hogy eredetileg több volt az arany gyöngyszem s kisebb díszítmény és töredék, az nagyon hihető, mert a régiségpiacon csakugyan előfordulnak ilyenek, melyek a fokorui lelet tárgyaival azonosak, sőt valószínűleg a legsúlyosabb nyakperec is elveszett, melyet a szolnoki aranymíves amint mondja, megjegyzett, holott semmi jegy nem fordul elő a kormánynak beszolgált s a múzeumban kiállított nyakpereceken.”

 

_preszkita-arany-3_foto_vago_adam_kicsi.jpg

Preszkíta aranykincs Besenyszög határából. Fotó: Vágó Ádám.

 

Tovább

Évezredes párviadal

 

 

Alkonyodott. A Nap már készült lebukni a folyómenti erdő mögé. Kivételesen tiszta és enyhe idő volt, sem szél, sem hideg nem zavarta a gyülekezőket. Férfiak, nők, gyerekek bukkantak fel a tisztás szélén, és várakozó csendben sorakoztak fel. Soraikban érezhetően nőtt a feszültség, pedig szinte egyetlen szó sem hangzott el, csak az anyák intették csendre a zajongó gyerekeket. Már a fák csúcsán járt a Nap, amikor a tömeg szétvált és a hátuk mögül ünnepi díszbe öltözött, idős férfi lépett elő, földig érő, bíborszín köntösben, kezében hatalmas, fából faragott bottal, mely madárfejben végződött. Szúrós tekintetét körbehordozta az egybegyűlteken – az anyák rémülten takarták el gyermekeik arcát, nem szerencsés, ha a druida* pillantása találkozik a kicsinyekével. A férfiak viszont állták a tekintetét, ők már harcosok voltak, a klán teljesjogú tagjai.

Az ősz férfiú csak egyetlen szót mondott: Kezdődjön! Majd keményen koppantott madárfejes botjával.

 

djm-szolnok_29522-ok-bori-book.jpg

 

Tovább

Aranyak az őskorból

 

Az aranyművesség kezdetei a rézkor elejéhez kapcsolódnak szervesen. Miért is? Technológiai okok az elsődlegesek, a réz és az arany olvadáspontja (1085 és 1064 oC) nagyon hasonló, így amint az emberiség meg tudta olvasztani az egyiket, úgy a másik lehetővé vált számára. Az új tudást igénylő, ritka anyagok a presztízs kifejezőivé váltak az új korszak kezdetén. Az arany puhább és ritkább, mint a réz, de nem korrodálódik, így elsődlegesen ékszerek gyártására használták, míg a társfém fegyver és nagyobb tárgyak elkészítésére is alkalmas volt.

 

1_jaszladany.jpg

1. kép

 

Tovább
süti beállítások módosítása