Az ásatást hosszadalmas előkészítő és felderítő munka előz meg, de erről nem, vagy csak keveset hallani. 

Az elmúlt évtizedekben az ásatások 90%-át az ún. megelőző ásatások teszik ki, melyek a földmunkával járó beruházások (építkezés, vezetékfektetés, erdőtelepítés, gátépítés, víztározó-építés, bányanyitás, út- és vasútépítés, hosszan lehet sorolni) előtt valósulnak meg. Ezt törvény szabályozza, mely kimondja, hogy a beruházás során megsemmisüléssel, bolygatással fenyegetett régészeti területet fel kell tárni, a leleteket, információkat meg kell menteni.

A múzeum már a beruházások tervezési szakaszában értesül a várható földmunkákról: megkapjuk a tervezett létesítmény tervét, elhelyezkedését.

Ekkor a régészek – a tervek ismeretében – kimennek a helyszínre és gyalogosan bejárják a területet. Ezt nevezi a régészet terepbejárásnak.

Terepbejárás a tervezett M4-es autópálya nyomvonalán

A gyalogos bejárás során összegyűjtjük a felszínen mutatkozó apró nyomokat, melyek arról árulkodnak, hogy a mélyben valamilyen régészeti lelet bújik meg. Senki ne gondoljon nagy dolgokra. Ezek az „apró nyomok” a földművelés által a felszínre forgatott edénytöredékek, állatcsontok, esetleg embercsontok.

Edénytöredékek – ilyeneket találunk a terepbejárás során

Ezekből a leletekből pontosan lehet következtetni a régészeti lelőhely korára, a felszedett cserepek alapján a lelőhely kiterjedésére és intenzitására is (ha sok a cserép – intenzív a lelőhely, ami azt jelenti, hogy sok objektum – pl. gödör, házmaradvány – bújik meg a földben.)

Ezeket a felszíni jelenségeket térképen ábrázoljuk és a lelőhelyet a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nyilvántartásba veszi azokat. Ettől kezdve a lelőhely ismertté, tehát védetté válik.

Ez az alapja az ásatás elindításának: a régész ott folytat ásatást, ahol a beruházás megbolygatná, tönkre tenné a régészeti lelőhelyet.

 Terepbejárás során felderített lelőhelyek térképi ábrázolása

De terepbejárást beruházás nélkül is lehet végezni. Az emberi megtelepülésnek legfontosabb előfeltétele a közelben megtalálható iható víz. A 20. század csatornázási munkálatait megelőzően semmi sem játszott olyan fontos szerepet, mint az iható víz közelsége, hiszen erre embernek és állatnak egyaránt szüksége van. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy a régészeti korszakok lelőhelyei vízparton találhatók. Az Alföld mai vízrajzi képe nem is hasonlít az akár pár száz évvel ezelőttire se, nem is beszélve a régebbi korszakokat. A Tisza szabályozása előtt sokkal nagyobb árterek húzódtak, sokkal több folyó-patak szabdalta a határt, melyeknek mára már csak nyomuk maradt. Az egykori emberek ezeken a partokon laktak, ahol közel volt ugyan a víz, de árvíz sem fenyegette a települést.

A tervezett terepbejárás során ezeket az egykori vízparti részeket járjuk végig, ahol a legnagyobb a valószínűsége régészeti lelőhely előfordulásának. Ekkor is a felszínen szedhető cserepekből következtetünk a lelőhely meglétére, kiterjedésére, intenzitására. 

A terepbejárás a régészet rendkívül fontos része – de ugyanakkor rendkívül kellemes elfoglaltság is. Terepet járni csak tavasszal és ősszel lehet, amikor még nem, vagy már nem fedi növényzet (pl. vetés) a felszínt. Kevés szórakoztatóbb dolgot tudok elképzelni, mint langyos tavaszi napsütésben, vagy bodor őszi felhők alatt a természetet járni – és közben még hasznos gyűjtőmunkát is végezni. (Na, azért ennyire ez se egyszerű, gondoljunk bele, pl. a 4-es út bővítése kapcsán Szolnoktól Karcagig elcaplattunk gyalogosan, vagy egy kerékpárút miatt végigtalpaltuk a 32. út teljes 60 km-es megyei szakaszát. Jó, nem egyszerre, de akkor se volt egyszerű.)

Rézkori sírhalom (kurgán, kunhalom) Karcag határában, a 4. főút mellett (Hegyesbori-Kishalom), melyen ma kun emlékmű látható

Összefoglalva: a régész a terepbejárás alapján tudja, hogy hol kell ásni, hol van régészeti lelőhely. Erről nincs könyvtárban kölcsönözhető térkép, munkánk során mi készítjük a térképet, ami persze egyre részletgazdagabb, minél nagyobb részét derítjük fel a megyének. De ez a munka lassan halad, hiszen az évnek csak rövid időszakában végezhető és kizárólag gyalogosan. Hosszú évtizedekig el fog még tartani, míg megyénk minden zegzugát bejárjuk és felderítjük, feltérképezzük.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

Régészeti leletnek a lelőhelyekről (praktikusan ásatásokból) előkerült tárgyakat nevezzük. És hogy ezek mik lehetnek? Borzasztó sokfélék, ahogyan a mai környezetünkben is borzasztó sokféle tárgy fordul elő.

Mégis, a régészeti leletek túlnyomó többségét az agyagból készült edények és ezek töredékei teszik ki, ez a tény korszaktól független. Gondoljuk bele, ma mennyi étkezésre, főzésre, tárolásra alkalmas tárgy vesz bennünket körül: vasfazekak, lábasok, fedők, teflon serpenyők, jénai tálak, tepsik, üvegpoharak, tányérok, műanyagtálak, mosogató vájdling, üdítős palackok, vizes kanna, sörösüvegek, virágvázák, befőttesüvegek – napestig lehet sorolni. Még 200 évvel ezelőtt is ezek túlnyomó többsége agyagból készült, még korábban pedig kizárólag agyagból. Rögtön érthetővé válik, hogy miért van ilyen irdatlan mennyiségű agyagtárgy a régészeti lelőhelyeken – eleink is sütöttek-főztek, ahogy magunk is.

Késő bronzkori edénykészlet Tiszapüspöki – Karancs-Háromág lelőhelyről

A régészeti leletek másik nagy csoportja az állatcsont. Ehhez tudni kell, hogy az ásatások jellegzetes objektuma (lásd feljebb!) a gödör, melyet lehet, hogy eredetileg tároló veremnek ástak ki, de előbb-utóbb biztosan a településről származó hulladékkal töltötték fel – már eleinket is megette a szemét, ők is szabadulni akartak tőle, hiszen nem kellemes, ha az ember orra alatt bűzölög pl. az ételmaradvány. Tehát az ételmaradék bekerül a szemetes gödörbe – amit aztán feltár a régész (magyarán, a szemétben kutakodik). Eredetileg nyilván volt ott minden, lerágott állatcsont, fogyaszthatatlan állati belsőség, almacsutka, odakozmált kása, törött edény, halpikkely, hamu a tűzhelyből, a nagyapa foszlott téli kabátja – de ezek közül a földben semmi sem marad meg, ami szerves – hús, bőr, textil, növényi rész, fa vagy papír. Ami viszont jól megmarad, az a lerágott állatcsont, így a régész az egész lakomából kizárólag az állatcsontot találja meg. Ennek vizsgálata azonban rendkívül fontos információt tartalmaz. Az erre szakosodott szakember (aki régész is lehet, de általában állatorvosi végzettségű is) meg tudja állapítani, hogy a csont milyen állatból, az adott állatfaj hány egyedéből származik. Ebből aztán kiderül, hogy milyen állatokat tenyésztettek, milyenekre vadásztak, bővében voltak-e a húsnak vagy szükséget szenvedtek. Vannak olyan régészeti időszakok, amikor csak ámulunk, hogy mennyi és milyen minőségi húst fogyasztottak (pl. a középső bronzkorban), máskor feltűnően kevés a csontlelet – ezek szegények, bizony csak mutatóban láttak húst (pl. az Árpád-korban).

Ásatási fotó: gödör állatcsontokkal, Doba–Szórópusztán

Az egykori településeken zajló ásatásokon az agyagedényeken és az állatcsontokon túl természetesen bármi előkerülhet, ami a napi élet része volt (és nem szerves anyag). Ezek jellemzően szerszámok, melyek kőből, fémből vagy állatcsontból – tehát maradandó anyagból – készültek.

Bronzkori kő- és csonteszközök: kőbalta, csontsimító, agancskalapács

A régészeti leletek külön csoportja a temetőkből, sírokból származó tárgyak. Egyrészt a sírokban embercsontok lehetnek, már ha nem hamvasztották el halottaikat. (Ekkor is találunk törött-égett embercsontokat, de ezek vizsgálatra csak ritkán alkalmasak.) A kereszténység megjelenése előtt a halottakat étellel-itallal ellátva, ünnepi ruházatban, felékszerezve, esetleg felfegyverezve indították el a túlvilági útra. Ezt a pogány szokást a kereszténység megtiltotta, ettől kezdve a halott mellé semmilyen tárgyat nem tesznek, és még az életükben használt ékszereik is csak nagy ritkán kerülnek rájuk.

Sírbontás (Fegyvernek – Homokbánya)

A régész számára a temető, a sír valódi kincsesbánya. Egyrészt mert a halott mellé tett tárgyak épségben vannak, ami ritkán mondható el a telepekről származó tárgyakról. Másrészt az ékszerek, ruhadíszek viseleti helyzetben vannak, tehát így némi képet kapunk öltözetükről, ami egyébként elpusztul a földben. Harmadrészt az életében gazdag személyt értékes mellékletekkel látják el, olyan tárgyakkal, fegyverekkel, ékszerekkel, amelyek a telepeken még véletlenül se kerülnek szemétbe.

Honfoglalás kori női sír ásatási fotója, Tiszaburán

A régészeti leletek egészen különleges csoportja az ún. raktár- vagy kincslelet. Az ilyen leletek zöme az egykori lakóhelytől távol kerül földbe – nem nagyon tudjuk, hogy miért. Feltételezhető, hogy esetleg olyan vándorkereskedők rejtik el készleteiket, akiket útjuk során rablótámadás ért. De az is lehetséges, hogy valamilyen szakrális céllal rejtik el a tárgyakat, pl. áldoznak az isteneknek, vagy a tisztátalanná, érinthetetlenné vált tárgyaktól szabadulnak meg így. Vannak korszakok, amikor ugrásszerűen megszaporodik az ilyen leletek száma. Például a késő bronzkorból hatalmas raktárleleteket ismerünk, melyekben százával található bronzeszköz és bronzfegyver. A Tisza medréből rendszeresen kerülnek elő bronzkori bronzkardok, melyeket valószínűleg áldozati céllal dobtak a folyóba. A tatárjárás, a török támadások időszakában pedig akár több ezer darabból álló éremkincsek kerültek földbe.

Bronzkori kincslelet a Damjanich Múzeum kiállításából, Szolnokról

Dr. Tárnoki Judit

régész

Kedves Gyingizik!

Újra csak azt tudom mondani, hogy nem tudom! A népességszám-becslés szerintem nagyon ingoványos talaj úgy, hogy valójában nincs korrekt képünk az egykori településekről. Szórványos adataink vannak, de azt se tudjuk, hogy ezeket mennyire lehet általánosítani. Például épp Tószeg és a tiszaugi Kéménytető települése esetén tudjuk, hogy a korai és a középső bronzkorban a település beépítettsége jelentősen eltér egymástól – ami nem nagy csoda, hiszen két különböző népcsoport lakta azokat, más-más házépítési szokásokkal. Úgy tűnik, a korai bronzkori nagyrévi kultúra a „bokorba” épített házakat kedvelte: a viszonylag kis alapterületű, egy-két helyiséges házaik mozaikszerűen, szorosan egymás mellé voltak forgatva, de a bejáratok a házak közötti szabad térségre nyíltak. (Másként be se tudtak volna menni a házba, ami képtelenség.) Valószínű, hogy ezek a „házbokrok” így szigeteket képeztek a telepen belül, a „szigetek” között pedig utcák-terek lehettek. Érdekesség, hogy a nagyrévi kultúra szinte minden építési periódusban átrendezte a település képét, a „szigetek” mindig máshol bukkannak fel. Hasonló megfigyelést tettünk a korai bronzkorra vonatkozóan Túrkeve-Terehalmon, egy másik egykorú kultúra, az ottományi kultúra települése esetén: itt a 10 x 10 méteres szelvényünkben csak azt tudtuk megfigyelni, hogy a házak között mindössze 70-80-100 cm-es „utcák” vannak, a feltárt házrészleteken bejáratot nem láttunk, ami arra enged következtetni, hogy a kis szelvényünkön mindenütt túlnyúló, összesen 4 épület bejárata épp ott volt, ahol nem ástunk, de arrafelé szabad térségnek is lennie kellett.

Aztán ugyanitt, Túrkevén, kutatófúrásokkal is belenéztünk a telep meg nem ásott részébe, amely azt az eredményt hozta, hogy a telep teljes életében (ami a korai és a középső bronzkorra terjedt ki) volt egy nagy, szabad tér a falu közepén, ahol valószínűleg kút is lehetett – az egyik fúráspont esetében 11 méteres mélységben sem értük el az altalajt.

Jászdózsán az az elgondolkodtató eredmény született, hogy míg a korai bronzkori hatvani kultúra óriási, hosszú házakat épített, szorosan egymás mellé, a középső bronzkorra a házak egyre kisebbek lettek és egyre lazábban álltak a telepen. Ebben szerintem az a furcsa, hogy a lakható felszín a plató emelkedésével egyre kisebb lesz (összeszűkül), a házak közötti utcák viszont gyarapodnak – vagyis józan ésszel az következik, hogy egyre kevesebb ház állhat csak a telepen. Ez azt is jelentené, hogy egyre kevesebben is voltak? Itt a bökkenő, ugyanis a leletanyag viszont hatványozottan gyarapodik, ahogy az időben haladunk, a kora bronzkori házakból 1-2 doboz cserép származik mindössze, a középső bronzkor végéről viszont mázsaszám kerülnek elő a leletek. (Ez például mit jelent? Egyre többen vannak – a kisebbedő házak dacára? Vagy csak egyre gazdagabbak és egyre összetettebb „fogyasztói társadalomban” élnek, sok mindenféle aprósággal körülvéve? Vagy a korai házakat egyszerűen kipucolják, míg a későbbiekben minden benne marad? Fogalmunk sincs.)

Mindezekre a kérdésekre és bizonytalanságokra egy módon lehetne válaszolni: egy tell-telepet fel kellene „áldozni” és fel kellene ásni teljes egészében. (Ez hatalmas áldozat lenne, hiszen az alsó rétegeket csak a felsők teljes elbontásával lehetne elérni.) De még így sem biztos a válasz, ugyanis teljes feltárásra csak kisméretű telepet szabadna kiválasztani, mert egy régész élete véges – mi a 100 m2-es, 11 szintes szelvényünket 10 évig ástuk, kiszámolható, hogy meddig tartana ugyanez pl. 2.000 m2-en, mondjuk 6 réteg esetében. (Kiszámoltam, hasonló tempó mellett 109 évig.) A kisméretű telep adatai viszont egyáltalán nem biztos, hogy kivetíthetők egy akkorára, mint a tószegi vagy százhalombattai vagy a mezőcsáti telepek – mindet más kultúra lakta, más időszakban, más építési szokásokkal és nyilván más-más lélekszámmal.

Marad hát számunkra a teljes bizonytalanság és a tippelések sora. Én mégis amondó lennék, hogy egy bronzkori telep lakossága egy-két száz fő lehetett mindössze. Hiszen ezeket az embereket el is kellett tartani valahogy, megfelelő mennyiségű élelmet kellett számukra biztosítani. Ez a tény korlátozza a telepek lakosságszámát a legbiztosabban: lehet, hogy elférne ott tízezer ember is, de ekkora lakossághoz már akkora kiterjedésű szántók kellenének, melynek a végét egy nap alatt el se lehetne érni gyalogosan – pedig más lehetőség nincs, gyalog kell oda elmenni, legfeljebb a gyaloglásnál is lassabb ökrös szekérrel. (A bronzkortól háziasítják ugyan a lovat, de a vizsgálatok szerint egy-egy telepen rendkívül alacsony a lovak száma, ennyi nem lenne elegendő szántásra, lovaglásra, kocsi-vontatásra egyszerre.)

A szegedi egyetem környezetrégészettel foglalkozó professzorától, Sümegi Páltól hallottam egy roppant elgondolkodtató felvetést arról, hogy mi okozhatta a középső bronzkori tell-telepek „halálát”: egyszerűen elfogyott az energiájuk! Nem a személyes energiára gondolt természetesen (nem enervált világfájdalomba omlottak a bronzkoriak), hanem a környezetükben fellelhető, energiát adó anyagokra, főként a fára. Ebben az időszakban nem volt más fűtésre szolgáló anyag, csak a fa – meg mellette a lényegesen kisebb fűtőértékű szalma, trágya, ilyesmi. Fűteni (főzni, építkezni) viszont minden télen kellett, ezért elkezdték kivágni a fákat, előbb a telep szomszédságában, majd egyre messzebb, a végén már olyan messziről kellett hordani a tüzelőt, hogy másból sem álltak, csak szállításból – és ez megpecsételte a sorsukat.

Számomra mindez azt jelenti, hogy a legbiztosabb népességszabályzó tényező az energia és az élelem volt: még a látszólag hatalmas telepeken sem lakhattak nyakló nélküli számban. A lakosság koncentrálódása a tell-telepekre ideig-óráig a túlélés záloga, de idővel átléphetetlen korláttá is válhatott. (Itt most azonnal felvetődhet bárkiben a kérdés: akkor hogy a fenébe létezhettek a középkori hatalmas, akár százezres városok, a bronzkorihoz hasonló szállítási feltételek mellett? Nem vagyok a középkor ismerője, csak sejtem a választ: egy-egy város mellett hatalmas falurendszer húzódott – ami a bronzkorban nem volt! –, melyeknek lakói intenzív kereskedelemmel is foglalkoztak a városok irányába – ilyenről sincs bizonyítékunk a bronzkorból. A középkori városokat a környezetük tartotta el, míg a bronzkori „városok” önállóan igyekeztek megoldani az ellátásukat, ami vagy sikerült, vagy se.)

Jól elkanyarodtunk a bronzkori lakosságszámtól, de amikor annyi szempontot kell figyelembe venni, megforgatni, elvetni vagy beemelni. Örülök, hogy elbeszélgethettünk erről.

Üdvözöl: Tárnoki Judit

Ui. Bocsánat, nagy igyekezetemben, hogy a beépítettségről szóló bizonytalan ismereteinket megosszam Veled, kimaradt valami a rétegek vastagságáról. Roppant érdekes, amit számoltál, így még sosem gondoltam az összedőlő házakra – ezért jó, ha más szakma ismerője is elgondolkodik a régészet dolgairól, teljesen új szemmel látja a problémákat, mert a régészek mindig a saját levükben fürdenek, néha még a kézenfekvőt se veszik észre. De egy dologgal nem kalkuláltál, és ez a mesterséges feltöltés, amit a jó bronzkoriak előszeretettel alkalmaztak, ha új életet kezdtek egy telepen. Nem tudom, honnan hozták hozzá az anyagot, de valószínűleg a telepen kívülről, mert a feltöltés (legalábbis amit én eddig láttam) szinte teljes egészében szürke-fekete humuszból áll, de leletanyag is bőséggel van benne, vagyis valószínűleg a külső telepről hurcolják be. Képesek egészen nagy felszínt vastagon elplanírozni, Túrkevén a középső bronzkori rétegek között 30 cm-es feltöltéssel is találkoztunk, egységesen elterítve a 10 x 10 méteres szelvényben. Fogalmam sincs, hogy ez miért jobb, mint a törmeléket kivinni a telepről, hiszen behozni a feltöltést ugyanannyi munka, mégis ezt csinálják ezek a bronzkori ufók. Aztán a rétegek vastagsága nemcsak a törmelékkel gyarapodik, hanem a tavaszi nagytakarítástól is: egy-egy ház agyagpadlóját számos alkalommal megújítják, újra és újra vastagon lekenik agyaggal, így csak a padló vastagsága lehet 40-50 centiméter. (Ezt különösen a korai bronzkorban művelik, később inkább új házat építenek javítgatás nélkül – ez vajon miért van?) Tehát a települési rétegek vastagságát három összetevő határozza meg: padló, omladék, feltöltés, ezek közül bármelyik lehet igazán méretes is. Az utca vastagsága „lépést tart” a házak szintjével, vagy inkább még gyorsabban gyarapodik, mert oda meg a szemetet (is) szórják – még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a padló szintjét az utca mértéktelen vastagodása miatt kell időről időre megemelni, mert nem szerencsés, ha a padló alacsonyabban van, mint az utcaszint – befolyik az esővíz.

A tavasz beköszöntével (2015) a megyében is elkezdődtek az ásatások, így a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei is kivonultak a terepre. Ahogy tavaly, úgy idén is az M4 gyorsforgalmi úthoz köthető teljes felületű megelőző feltárás az első számú projekt. Emellett azonban több kisebb munka is zajlik, vagy zajlott a megyében. Tiszapüspöki és Törökszentmiklós határában egy beruházáshoz kapcsolódó úgynevezett kisfelületű próbaásatás folyt közel egy hónapig. Az alábbi rövid beszámolóban ennek az eredményeit kívánom bemutatni.

A környéken a múzeum régészei többször jártak terepet, így a felszínen lévő nyomok sűrűsödéséből már előre tudható volt, hogy a kutatás nem lesz eredménytelen. Ezt követően a Forster Gyula Örökségvédelmi Központ munkatársai magnetométeres geofizikai mérőműszerrel felmérték az érintett területet. A lelőhely intenzitásának és kiterjedésének meghatározására több szondaárok lett kijelölve az ezekben fekvő régészeti jelenségek kerültek feltárásra.

A várakozásokkal ellentétben több korszak emlékeivel találkoztunk, a legkorábbi fázis kora rézkor [Kr. e. 4500-400], a legkésőbbi pedig az avar kor [Kr. u. 6-8. század]. Az őskori objektumok közé egy rézkori gödör és egy bronzkori kút sorolható. Mindkettő tárgyi emlékei egyszerű cserepekre és állatcsontokra korlátozódnak, így pontos kronológiai besorolásuk egyelőre nehézkes. Ezt követi a római császárkor időszakára tehető szarmata település, melynek külső széle esett a vizsgált terület határain belülre. Leletanyaga igen szegényesnek mondható, többnyire kerámia és állatcsont leletekkel jellemezhető, de előkerült néhány őrlőkő vagy szerszámkő maradványa is, továbbá néhány nagyméretű átégett áglenyomatos faltapasztás. A laza szerkezetű, szórványos telepjenségeket egy legalább kétosztatú sáncárokrendszer övezte. Az erődítések igen masszívak lehettek, ugyanis a mélységük a felszíntől mérve 2-2,5 m körül volt, amely egyes helyeken ennél akár mélyebb is lehetett, szélességük 4-4,5 métert is elérte. Ezen méretadatokból kiindulva könnyen elképzelhető, hogy harcászatilag is egy komoly erősség állhatott itt mintegy 1700-1600 évvel előttünk.

A feltáráson két különleges a Kr. u. 5. századra keltezhető gepida sír is előkerült. Mindkettő teljesen bolygatatlan, nyújtott helyzetben, háton fektetett csontvázas temetkezés, megközelítőleg észak-déli tájolással. Az első sírban az elhunyttal eltemették a nagyjából 100 cm hosszú kétélű kardját, melyen a korrodációnak köszönhetően megőrződött a fa és a bőr hüvely lenyomata is. Felső harmadát egy bronzveret ékesítette, két oldalán pedig krétagyöngy-függők díszítették, hegyénél pedig egy bronzból készített kardkoptató tette teljessé a megjelenését.  A medence tájékról előkerült egy bronz csipesz, bronz karikák, bronz szegecsek. A jobb kezet egy különleges arany pecsétgyűrű díszítette, amely felehetően az antik világból származik. Az eltávozottat egy viszonylag szűk, lekerekített sarkú, téglalap alakú sírban, egy fa koporsóban helyezték örök nyugalomra, melynek vasalásai és helyenként a fa anyaga is megmaradt. A második sírban a jobb láb alsó részénél előkerült egy köpűs vaslándzsa, a mellkas jobb és bal oldaláról két bronz övcsat, több apró bronzszegecs, koporsóvasalások és esetleg egy vastőr maradványa. A fejnél egy teljesen ép edény volt elhelyezve. A sírok szemet gyönyörködtető mellékletei értékes információkkal szolgálnak az időszak eseményeiről, a gepidák fegyverzetéről, temetkezési szokásaikról.

 A lelőhely „legfiatalabb” leletei közé egy kelet-nyugati tájolású avar kori részleges lovas temetkezés sorolható. A váz háton fektetett nyújtott pozícióban helyezkedett el, bal vállánál került elő a ló koponyája, az állat mellső lábai pedig a mellkason keresztben voltak, a hátsó lábak pedig a sír végében kaptak helyet, továbbá a térdnél egy kiskérődző koponyája feküdt. Az elhunyt tárgyi mellékletei között egy többsoros gyöngylánc, négyzetes övcsat, orsókarika és két további vastárgy fedezhető fel.

A tiszapüspöki-törökszentmiklósi határban a lelőhelynek megközelítőleg az egytized részét tártuk fel, a kis ásatási terület ellenére a régészet értékes információkkal és becses leletekkel gazdagodott. 

F. Kovács Péter

régész

Az „objektum” gyűjtőfogalom, az ásatáson fellelt régészeti jelenségek összefoglaló neve. Ezek a jelenségek sokfélék lehetnek: gödrök, melyek egykor tároló vermek, szemetesgödrök voltak, földbe mélyített épületek-házak gödrei, oszlopnyomok, árkok, kemencék, sírok, vagyis a legkülönfélébb beásások. De objektum az elpusztult templom, római villa kőmaradványa, alapozó árka és a bronzkori település erődítése is.

Ásatási felszín a Nagykunsági tározó 18/A. lelőhelyén

A régészet kizárólag a földfelszín alatt lévő jelenségekkel foglalkozik, vagyis leggyakrabban olyannal, ami egykoron be volt ásva az akkori felszínbe. (Vagy eredetileg nem volt beásva, de ma már földréteg fedi, így ki kell ásni, ki kell bontani.)

Földbe mélyített szkíta házak Jászberény mellett

A földfelszín felé emelkedő maradványokkal – akár épségben vannak, akár romos állapotban – a műemlékvédelem foglalkozik, tehát a várakkal, templomokkal, kastélyokkal, lakóházakkal, szobrokkal, emlékművekkel. 

13. századi templomrom Tiszaderzsen

21. századi világunkban, a média és az internet jóvoltából, szinte naponta botolhatunk régészeti tárgyú hírekbe. Az információáradat ellenére mégis számos olyan kérdés megválaszolatlan marad, melyek gyerekben és felnőttben egyaránt felvetődnek.Ezeket gyűjtöttük most csokorba és igyekszünk fellebbenteni a fátylat a régészet gyíkjairól. 

Ha Önnek/Neked olyan kérdése/kérdésed van, melyre nem talál/sz választ, örömmel várjuk is azokat: tarnoki@djm.hu címen!

Idézzünk a Kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényből: a régészeti lelőhely „nyilvántartásba vett, e törvény által általános védelem alatt álló, földrajzilag körülhatárolható terület, amelyen a régészeti örökség elemei történeti összefüggéseikben találhatók”. Tyű, ez elég bonyolultnak hangzik. De elemezzük csak ezt a mondatot!

Egy látványos régészeti lelőhely: rézkori sírhalom (kurgán, kunhalom) Öcsöd határában

„Nyilvántartásba vett”: a lelőhelyeket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tartja számon. Szó szerint, egy hatalmas adatbázisban, minden lelőhelynek saját, önálló azonosító száma van.

„Általános védelem alatt áll”: igen, a törvény minden régészeti lelőhelyet véd, ami azt jelenti, hogy a törvény nem engedi a lelőhely feldúlását, megsemmisítését. Ha véletlenül valamilyen beruházás, építkezés érinti a lelőhely területét, a munka megkezdése előtt fel kell tárni a lelőhelyet, hogy az információ ne vesszen el.

Lelőhelybejelentő-adatlap

„Földrajzilag körülhatárolható”: magyarul ez annyit tesz, hogy tudjuk, hogy hol van. Sajnos, a múzeumban sok olyan lelet is van, melynek a lelőhelyét nem ismerjük. Tehát ez a kitétel nem fölösleges.

„A régészeti örökség elemei történeti összefüggéseikben találhatók”: ez a legkacifántosabb rész, de könnyen lefordítható magyarra. Az örökségi elemek maguk a régészeti leletek, de azok az objektumok is (lásd a következő pont!), melyekben ezek a leletek megtalálhatók. Az pedig, hogy ezek történeti összefüggésben vannak, egyszerűen annyit tesz, hogy bolygatatlan a lelőhely, nincs össze-vissza dúlva, felforgatva, a tárgyak ott vannak, ahová 1.000-10.000 évvel ezelőtt tették egykori használójuk. Hogy példát is mondjuk: régészeti tárgyak találhatók pl. a Duna vagy a Tisza mentén, közvetlenül a víz partján is, de ez nem tekinthető régészeti lelőhelynek, mivel a víz sodorta ki a máshonnan kimosott tárgyakat. De ha eltávolodunk a Tisza közvetlen partjától, a víztől, és felkapaszkodunk a meder szélére, és ott találunk régészeti tárgyakat, az már biztosan lelőhely, ugyanis ott eredeti helyzetben, objektumokban (gödrökben, sírokban, stb.) vannak a tárgyak.

 Bánhalmán talált avar szíjvég fotója és rajza, vadászjelenet ábrázolással

Tehát a régészeti lelőhely egy olyan ismert terület, ahol a régészeti leletek és objektumok bolygatatlan módon ma is megtalálhatók.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

21. századi világunkban, a média és az internet jóvoltából, szinte naponta botolhatunk régészeti tárgyú hírekbe. Az információáradat ellenére mégis számos olyan kérdés megválaszolatlan marad, melyek gyerekben és felnőttben egyaránt felvetődnek. Ezeket gyűjtöttük most csokorba és igyekszünk fellebbenteni a fátylat a régészet gyíkjairól. Ha Önnek/Neked olyan kérdése/kérdésed van, melyre nem talál/sz választ, örömmel várjuk is azokat: tarnoki@djm.hu címen!

A régészet idegen szóval archeológia, mely görög elemekből álló szóösszetétel, azt jelenti: ősi korok tudománya; művelője a régész, azaz az archeológus (’ősi korok kutatója’).

Régészet?

A régészet a történettudomány azon ága, mely a letűnt korok történelmét első sorban a korszak tárgyi anyaga alapján próbálja meg rekonstruálni.

Különösen fontos szerepet játszik a régészettudomány a történelemnek azon korszakaiban, melyekből egyáltalán nincsenek írott emlékek (pl. az őskor), de módszerei azokban a korszakokban sem nélkülözhetők, melyekből kevés írásos forrás áll rendelkezésünkre (pl. népvándorlás kor, korai magyar történelem). 

Ásatási csendélet

A régészet számos társ- és segédtudomány eredményét felhasználja e rekonstrukció során, valamint nagyban támaszkodik a természettudományos vizsgálatokra is. Úgy is felfoghatjuk, hogy a régészet – speciális módszerei miatt – hidat képez a szigorúan bölcseleti történettudomány és az első sorban vizsgálatokra, kísérletekre alapozó természettudomány között.

Az írásos források hiányát természettudományos eredményekkel igyekszik ellensúlyozni: a kormeghatározáshoz fizikai vizsgálatokat, geológiai megfigyeléseket vesz igénybe, az egykor élt embereket antropológiai, az állatokat archeozoológiai vizsgálat alá veszi, a letűnt korok életmódját, természeti környezetét a környezetrégészeti rekonstrukció során építi fel.

Az írásos források megjelenésével igénybe veszi a nyelvészet eredményeit, a levéltári forrásokat, bevonja a numizmatikai (éremtani), a heraldikai (címertani) és pecséttani vizsgálatokat, de merít a néprajz vonatkozó kutatásaiból is.

A régészet által felhasznált módszerek és tudományok köre szinte naponta gyarapszik, épp úgy, ahogy a különböző tudományágak fejlődnek. Néha egészen meglepő területek eredményei válhatnak hasznossá a régészet számára. Például a II. világháború alatt önálló tudománnyá fejlődő rejtjelezés módszerei tették lehetővé az addig olvashatatlan minószi írás megfejtését, a 21. század genetika vizsgálatai az ember fejlődésének értelmezését segítették. A háborús célokra kifejlesztett aknakereső műszerek jól beváltak a régészeti fémkeresésben is, a kémrepülők felvételein a régészeti korú földművek is megfigyelhetők. 

Leégett ház romjai és rekonstrukciója a Nagyrév-kultúra idejéből.

Tiszaug–Kéménytetõ, 2 . szint

A régészek közmegegyezéssel szabtak egy határt, ameddig kiterjed a hatáskörük és ez a Rákóczi-szabadságharc vége, azaz 1711. A határpont nevesítésének praktikus oka van: ami 1711 előtti – és így a régészet tárgykörébe tartozik –, annak felügyeletével az Örökségvédelmi Hivatal és a mindenkori kulturális minisztérium van megbízva, ők adják ki a különféle engedélyeket, a külföldre való szállításra, az esetleges értékesítésre vonatkozó engedélyeket. És miért épp ez a dátum? Mert ettől kezdve már a korabeli iratokból, anyakönyvekből jó eséllyel ki lehet deríteni, hogy kié a tárgy, kinek a sírja került elő, stb. 1711 előtt erre csak elvétve van esély, a tárgyak „azonosítható tulajdonos nélküliek”, és mint ilyen, az állam tulajdonában vannak.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

Francis Carsac: A világűr Robinzonjai

(Kossuth Fantasztikus Sorozat, Kossuth Könyvkiadó, 1972, 197 p.)

Élt egy kiváló francia régész, François Bordes (1919–1981), aki a fejébe vette, hogy az őskőkor nemcsak száraz tények (vagy épp találgatások) terepe, hanem izgalmas kísérletek tárháza. A bordeaux-i egyetem professzora nem kevesebb célt tűzött ki saját maga számára, mint az őskőkori technikák újra-felfedezését. Gyakorolni kezdett hát, ugyanazokkal az alapanyagokkal és eszközökkel, melyek 10-50-100 ezer évvel ezelőtt álltak őseink rendelkezésére, hogy pontosan lemásolja, korabeli módszerekkel elkészítse az őskőkor eszközeit. Kova-nyersanyagot gyűjtött, megfelelő köveket, használható csontokat, fadarabokat keresett, és módszeresen pattintani kezdett. Biztos, hogy sokszor tévedett, rontott, az ujjára is nyilván ezerszer ráütött, évekbe telt, de eljutott oda, hogy az általa készített „őskőkori” eszközök még a szakembereket is alaposan megizzasztották, nem tudták megkülönböztetni az eredetitől.

Modern őskori eszköz

Hosszadalmas kísérletezései rendkívüli tanulsággal jártak. Először is: ezeket az eszközöket nem fáradtságos, napokig tartó munkával készítették elődeink, hanem a megfelelő felkészültség birtokában akár percek alatt. Aztán: a megfelelő nyersanyag a lényeg, de annak viszont minden csínját-bínját mélyrehatóan ismerni kell. Nem kell légkalapáccsal odasújtani, elég egy bottal rákoppintani a kovatömbre – de piszkosul tudni kell ám, hogy hova kell ütni! A nyersanyag minden erezetét, minden „rezdülését” tudni-látni kell ahhoz, hogy ne forgácsot, hanem használható eszközt készítsünk. Ez az elmélyült ismeret egyébként őskőkori eleinket is új megvilágításba helyezi: sikeresen elsöpri a tudatlan, oktalan ősember vízióját és helyébe állítja a gondolkodó, éles eszű, találékony ember képét, aki a jég hátán is megél. (Ha valaki egyszer is látta a Párizs melletti Saint Germain en Laye-ben található Nemzeti Archeológiai Múzeum őskőkori kiállítását (itt: http://musee-archeologienationale.fr/), azt is jól tudja, hogy ezek a pattintott eszközök nemcsak praktikusak és használhatók, hanem egyenesen gyönyörűek: formájuk, színük, kidolgozásuk műalkotásokat idéznek.)

Neolit ház Aubechies közelében

Bordes professzor iskolát teremtett. Tanítványai és követői már nemcsak a kőeszköz-készítés rejtelmeit kívánták megfejteni, hanem a többi őskori – írásos feljegyzések hiányában ismeretlen – „hogyant” is: hogyan készültek a kerámiaedények fazekaskorong híján, hogyan épültek a házak emelődaru híján, hogyan öntötték a bronzot, hogyan szőttek, hogyan vadásztak, hogyan vágták a fát és szántották a földet? Mindez új tudományágat eredményezett, az experimentális vagy kísérleti régészet megszületését. Művelői nagy hangsúlyt helyeznek a korhűségre, hiszen csak ilyen módon lehet objektív eredményre jutni, egy premisszát igazolni vagy elvetni.

Bordes professzor eszközt készít

Magam Belgiumban találkoztam egy ilyen „régészeti játszóházzal”, egy Aubechies nevű kis falu határában, jó 20 évvel ezelőtt. (Honlapjuk itt található:  http://www.archeosite.be/index.php?nopub ) A hatalmas kiterjedésű erdő közepén maroknyi elszánt, szent őrült kezdte építeni ezt a parkot, kezdettől ősi módszerekkel. Hétvégeken az önkéntesek – tanárok, kereskedők, orvosok, egyetemisták, gazdálkodók – beöltöztek a maguk választotta korszak ruháiba és beköltöztek a saját építésű házaikba, hogy újkőkori, bronzkori vagy épp gall, római, középkori körülmények közepette süssenek-főzzenek, bronzot öntsenek, edényt gyurmázzanak, szőjenek-fonjanak a látogatók örömére és szórakoztatására. (Egyetlen esetben tettek engedményt: a falu főterén felépített szín alatt meghúzódó étkezőben volt áramellátás és hűtőszekrény, hogy a sört be tudják hűteni. A sör Belgiumban nemzeti ügy, azzal nem viccelnek – de maga a recept, ami alapján megfőzték, középkori eredetű.)

Ott jártunkkor az újkőkori lakóház előtt ücsörgött egy fiatalember, akiről kiderült, hogy régészhallgató és pattintott kőeszköz készítéssel múlatta az időt. Körülötte hegyben állt az alapanyag és a gyártási hulladék. Amikor megtudta, hogy magyar régészek vagyunk, valódi színpadi produkciót adott elő. Felvett a földről egy jókora szürke követ, körbe-körbe forgatta, néha itt-ott ráütött egy csontkalapáccsal, rétegeket választott le róla, igazgatta, alakítgatta. Aztán tenyerébe fektette a majd 30 cm hosszúságú, de még mindig alaktalan tömböt és egy újabb kalapáccsal gyengéden rákoppintott a végére. Ránk nézett és vigyorgott – tudtuk, hogy most volt a nagyjelenet, de még semmit sem értettünk. Ekkor a kezében fekvő követ megfordította, a felesleget leemelte és felmutatott egy 25-30 cm hosszú, enyhén ívelt, tökéletes rézkori kőkést, épp olyat, amilyet évekkel később tucatszám találtunk a rákóczifalvi ásatás rézkori temetőjében. Persze, hogy felhördültünk, a fene se gondolta, hogy néhány ütéssel előállítható egy ilyen gyönyörűség!

Újabb nyersanyagot kutatott fel a körülötte felhalmozott kövek között, most egy zöldes színű hutaüveg-gombócot választott. Elmondta, hogy ez ugyan modern anyag, de pontosan úgy viselkedik, mint az őskori obszidián nyersanyag, amiből mára ilyen nagyméretűt már találni se lehet, mert az őskorban szinte mindet összeszedték. (Az obszidián természetes előfordulású, üvegszerű kőzet, a vulkáni működés mellékterméke. Európában rendkívül ritka, de egyik lelőhely épp nálunk, Tokajban volt. Mára Tokajban már csak kis morzsák lelhetők fel.)

Nekilátott a kopácsolásnak, egyre finomodó eszközökkel, a végén már csak vékony favésőkkel dolgozva és pár perc leforgása után a kezembe nyomta a képen is látható, gyönyörű, finoman retusált levél alakú lándzsahegyet. Az élménytől megrészegülve indultunk tovább, mert erre muszáj volt gyorsan megenni egy nagy darab, őskori kemencében sült vadmalac-oldalast, friss gall pogácsával. (A pogácsát 8-10 éves forma gyerekek készítették és árulták, szintén ősembernek öltözve. Koszos kis kezüktől a pogácsa földszínű volt, de nem volt szívem visszautasítani, hősiesen megettem.)

De nem kell Belgiumig szaladni, ha kísérleti régészettel akarunk találkozni, Magyarországon is van régészeti park, a leggazdagabb talán Százhalombattán, a Matrica Múzeum kezelésében (honlapjuk: http://www.matricamuzeum.hu/regeszeti_park/latnivalok). Itt is találkozhatunk őskori házakkal, őskori technikákkal, de akár finom falatokkal is.

Százhalombatta, Régészeti Park

Vagy benézhetünk az M3 autópálya Polgár melletti pihenőhelyén kialakított Régészeti és tájtörténeti parkba, ahol – sok más érdekesség mellett – egy gyönyörűen berendezett újkőkori lakóházat is megcsodálhatunk.

 További képekért katt a galériára!

De térjünk vissza kiindulásunkhoz, Bordes professzor könyvéhez. „A világűr Robinzonjai” (Les Robinsons du Cosmos) című könyve 1955-ben jelent meg először nyomtatásban. Ekkor Bordes már elismert régész, egyetemi tanár volt, talán épp emiatt álnéven publikálta sci-fi témájú könyveit – bár sosem titkolta, hogy ő rejtőzik a név alatt. Több sci-fi regényt is írt, magyarul két könyve jelent meg, a másik a „Sehollakók” címet viseli (Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, Budapest, 1980.)

Nem kívánjuk lelőni „A világűr Robinzonjai” lényegét, ezért csak egészen röviden foglaljuk össze történetét. A fantasztikus kaland egy kataklizmával kezdődik: a francia Alpok egyik hegyén lévő obszervatórium és közvetlen környezete minden indoklás nélkül „kiszakad” a Föld testéből és áthelyeződik egy idegen bolygóra, a Tellus-ra. Most ne bolygassuk, hogy megtörténhet-e ilyesmi, van-e ennek a fizikai-csillagászati realitása – fogadjuk el, hogy ez történt és vessük bele magunkat a maroknyi földi ember kálváriájába az új világban. Mert fordulat bőven adódik, szereplőinknek meg kell küzdeniük a tökéletesen idegen és ellenséges létformákkal, miközben felépítik és működtetni kezdik saját, Földről elszármazott telepüket. De nem Bordes lenne az író, ha nem kerülne a sztoriba paleolit szál is, a Tellus felderítése során kőkori körülmények között élő, értelmes lényekkel is találkoznak francia barátaink.

A könyv tehát egy valódi robinzonád, illeszkedve annak műfaji követelményeibe (elszigetelt személy vagy csoport életének, küzdelmeinek bemutatása), 20. századi csavarral, azaz mindez nem földi körülmények között zajlik. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként kedvelt témája a robinzonád – gondoljunk akár Verne Gyula 19. századi fantasztikus történeteire (Rejtelmes sziget, Hector Servadac), Robert Merle Maleville c. regényére, vagy épp a magyar Bogáti Péter: Az utolsó emberére, de robinzonád a méltán világsiker „A marsi” is.

Bordes (vagy Carsac) űr-hajótörötteinek kalandja ugyanakkor klasszikus ötvenes évekbeli sci-fi is, a maga aprólékos történetmesélésével, a technikai részletek tiszteletével, de a jellegzetes (be kell vallani, néha papírízű) jellempárok felvonultatásával is (pl. tudós kontra pap).

Különösen érdekfeszítő végigkövetni a folyamatot, ahogy szereplőink lassacskán feltalálják magukat és megteremtik az otthonos környezetet – egyébként épp ez a vonzó része minden robinzonád történetnek is, a túlélés gyakorlati kivitelezése és annak bemutatása. Éppen ezért jó talaj a sci-fi, hiszen változatos, meglepő körülmények biztosíthatók az olvasó szórakoztatására. A fantasztikus, poszt-apokaliptikus történeteket (mert a Világűr Robinzonjai ebbe a kategóriába is belefér) különösen jó táptalajt nyújtanak ehhez az elmélkedéshez. Carsac/Bordes megnyerő hendikepet nyújt szereplőinek, ugyanis a Földről kiszakadt kis sziget mindenféle rangú-rendű személyt tartalmaz, csillagászokat és bölcs tudósokat a csillagvizsgálóból, kétkezi földműveseket, egyszerű polgárokat a szomszédos faluból – azaz a túléléshez egy csapásra megteremti a szellemi és fizikai alapokat. De hogy ne legyen ennyire zökkenőmentes a fennmaradás, a faluban elhelyez néhány taposó aknát, militáns, világuralomra törő katonák személyében, ők generálják a társadalmi feszültséget, mely szinte elengedhetetlen momentuma a poszt-apokaliptikus robinzonádoknak.

Ugyanakkor a regény a nagy francia elődök nyomát is követi, különösen Vernéét, mert ő megkerülhetetlen ebben a témában, főként egy francia szerző számára. Vernei alapossággal és módszerességgel írja le az apró történéseket, mikró-felfedezéseket és ötleteket, melyek a Rejtelmes szigetben is annyira szórakoztatóak voltak.

Aztán megcsillan a régész szakértelme is: bár a Tellus lakói a legkevésbé sem tekinthetők humanoidoknak, hiszen fura, kentaur testtel rendelkeznek, de eszközkészletük, életmódjuk, társadalmi berendezkedésük párhuzamba állítható a Bordes által oly jól ismert és szeretett kőkori Európával. Mi mást, mint pattintott kőeszközöket készítenek, melyet a történetet elbeszélő fiatalember azonnal be is datál a Föld solutréi iparára. (A mesélő akár Bordes alteregója is lehetne, hiszen földi léte során a bordeaux-i egyetem tanársegéde a geológia tanszéken.)

„A világűr Robinsonjai” több szempontból is élvezetes olvasmány. Először is lebilincselő történet bárkinek, aki szeret elmerülni a hagyományos, mondhatni klasszikus tudományos-fantasztikus regények talán kissé poros, de továbbra is szórakoztató világában.

Aztán egy másik réteget kínál mindenkinek, aki François Bordes professzor munkásságát ismeri és tiszteli, és örömét leli abban, hogy e kiváló tudós kalandos kirándulásán részt vehet – ha arra már nincs módunk, hogy vele személyesen is megismerkedhessünk, és elbeszélgethessünk a régészetről és a világ dolgairól.

Dr. Tárnoki Judit

régész

Lebontottuk a Kunszentmártoni Helytörténeti Múzeumban bemutatott "Beszéld el nekem a múltat..." című kiállítást.

A kiállítás megvalósításában rész vettek: Császár Péter, Hoppál Krisztina, Mali Péter, Kissné Fehér Edit, Tárnoki Judit, Trebeczki Júlia, Dankó Szabolcs, Harangozóné Tóth Éva, Kasza Csaba, Szabó Melinda, Deák Endre, F. Kovács Péter

A 2015-ös év izgalmakkal és megpróbáltatásokkal teli volt a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei számára. Az éve elején a 2014-ben megkezdett M-4-es gyorsforgalmi út építéséhez kapcsolódó régészeti feltárásokat fejezték be. Ezt követően egy szerencsés próbaásatás eredményeként egy eddig ismeretlen majd’ száz síros keleti germán, gepida temetőt tártak fel Tiszapüspöki és Törökszentmiklós határában. Az ősz és az esős hetek beköszöntével pedig Kunszentmárton és Öcsöd határában kezdődtek meg a munkák a jövőbeni M-44-es út nyomvonalán, ahol az újkőkortól kezdve a késő középkorig több évezred emlékei kerültek megmentésre. Kiállításunkban a Damjanich János Múzeum 2015-ben végzett régészeti feltárásaiból származó legszebb leleteket mutattuk be. Válogatásunkban egyaránt voltak újkőkori edények, szarmata ezüstékszerek, szarmata tükrök, középkori fazekak és számos olyan emlék, melyeket őseink a mindennapjaik során használtak. A Múzeum Régészeti Osztályának idén ez volt a második kiállítása a Régészet Napján bemutatott  "Gepidák Öröksége" című tárlat mellett, melyben eddig a nagyközönség számára még soha be nem mutatott tárgyak szerepeltek. 

További linkek:
https://www.facebook.com/events/136135623470107/
https://www.facebook.com/szolnokiregeszet/