Vége az ásatásnak, összepakoljuk a tábort, teherautóra rakodjuk a cuccot és a becsomagolt, gondosan felcédulázott leleteket. Mi történik ezután?

A leletek először a restaurátorokhoz kerülnek. Ők fogják megtisztítani (megmosni, vegyszeresen kezelni) majd restaurálni. Az agyagedények esetén a restaurátor úgy válogatja a töredéket, mint egy óriási puzzle darabjait, keresi az összeillő darabokat.

Kiegészítésre váró edények a Damjanich János Múzeum restaurátor műhelyében

Ha megfelelő mennyiségű darabot talál, ki lehet egészíteni a töredékeket is, a hiányzó részeket gipsszel kipótolják. Az egyéb tárgyakat, fémeket sokszor hónapokig kezelik, konzerválják, hogy a földben szerzett „sérüléseket” begyógyítsák, a korróziót megállítsák.

Itt zajlik a fémleletek restaurálása

Ezután a régész a tárgyakat egyenként beleltározza, ahogy azt már feljebb leírjuk.

Az ásatásokon talált tárgyak 99% ezután raktárba kerül – egyszerűen azért, mert túl sok van ahhoz, hogy minden kiférjen a kiállításba. A múzeumok állandó kiállítása – ahol az ásatási leletek megtekinthetők – 15-20 évre készülnek Hiába kerül elő valami fontos lelet, ez idő alatt nem kerülhet be az állandó kiállításba, mert azt nem lehet megbontani, hirtelen ötlettől vezérelve átrendezni. Ezért a múzeumok időszaki (csak néhány hónapig látogatható) kiállításokat is készítenek, ahol az új szerzeményeket is be lehet mutatni. De még így is a leleteknek csak elenyésző töredéke kerül a látogató elé.

Edények a Damjanich Múzeum régészeti raktárában

De a raktárban sem csak porosodnak a tárgyak. Ismeretterjesztő cikkek, tudományos publikációk készülnek róluk, amihez mindent át kell nézni, le kell fotózni vagy rajzolni. De nincs mit tenni, az ásatási leletek előbb-utóbb raktárban végzik, így van ez a Föld bármely múzeumában.

A Damjanich János Múzeumnak három régészeti raktára is van, olyan mennyiségű anyag gyűlt össze fennállása óta. A raktár nem egy izgalmas hely, a tárgyak dobozokba csomagolva, polcokra felpakolva sorakoznak. Már csak azért sem látogatható, mert egy kívülálló halálra unná magát közöttük: edénytöredékek teherautószám, aminek csak tudományos értéke van, a nagyközönségnek nem mond semmit se.

Dobozhegyek a régészeti raktárban

És meddig pihennek ezek a tárgyak a múzeumok raktárában? Reményeink szerint az idők végezetéig – legalább is mi így tervezzük. Az 1802-ben alapított Magyar Nemzeti Múzeumban az első pillanattól kezdve – jó kétszáz éve – megvan minden, amit oda bevittek. (Sajnos, kivétel is akad, a viharos, háborús korszakokban pusztult el lelet is, amikor az épület kigyulladt vagy feldúlták.) Ez a 200 év már akkora időtávlat, hogy a legkorábbi leltárkönyvek, tároló szekrények már maguk is műemlékek! Világosan emlékszem arra az érzésre, ami akkor kapott el, amikor életemben először léptem be a Nemzeti Múzeum raktárába: maga az idő tapintható ezekben a hatalmas termekben, a 19. században készített, óriási üveges szekrények között. A polcokon olyan tárgyak sorakoznak, amit Pulszky Ferenc, Rómer Flóris leltározott be! Szabályosan megdermedtem a gyönyörűségtől és a hatalmas felelősség súlyától: rajtam is múlik, hogy a múltunk ne vesszen el, ne menjen veszendőbe. Ha néha elgyengülök, belefáradok a beruházókkal folytatott értelmetlen küzdelembe, az ásatási, múzeumi munka buktatóiba, csak ezt az érzést kell felidéznem, hogy újra tudjam: nem fölösleges, amit csinálok.

Dr. Tárnoki Judit

régész

Szinte nincs is olyan ásatás, ahol egy jó szándékú érdeklődő neki ne szegezné a kérdést a régésznek: „Aztán találtak-e már valami értékesebbet? Mondjuk, aranyat.”

Természetesen semmi meglepő nincs abban, hogy a közvélemény számára az arany tűnik igazán értékesnek. Mindenkit ki kell ábrándítanom: egy régész simán leélheti úgy az életét, hogy egy fia aranytárgyat se talál. Már csak azért se, mert több tízezer-százezer év telt el úgy az emberiség történetében, hogy nem is ismerték az aranyat és semmilyen fémtárgyat nem készítettek. De a fémet ismerő korszakokban se mindennapos, hiszen az arany minden korban kevés volt, vigyáztak rá, nem dobálták szerteszét, nem került szemetesgödörbe. Sírok mellékletei között bukkan fel néha-néha.

Nos, az aranyat akkor elvetettük, mi hát az „értékes lelet”?

Néha egészen meglepő dolog: egy messzi földről származó nyersanyagból készült kőeszköz, egy szokatlan díszítésű edény, egy váratlan kultikus tárgy. Régészeti korszakonként is más-más, ami egy régész szívét megdobogtatja. Egy őskőkorral foglalkozó régész nyilván a fél karját is odaadná egy barlangfestményért, az alföldi szarmaták kutatója egy római import tárgytól esik hanyatt, a középkoros a ritka éremtől. Én magam egész életemben a középső bronzkori füzesabonyi kultúra temetőjére vágytam, és a föld felett lebegnék, ha ez egyszer megadatna.

Egy igazán értékes lelet: madár alakú bronzkori edény Nagyrévről

Általánosságban kimondhatjuk, hogy ami ritka, az megörvendezteti a régészt, de a ritka egyáltalán nem azonos az arannyal.

Általánosságban. De hiába is tagadnánk, azért aranyat találni valóban semmihez se fogható érzés.

2006. ősze, Rákóczifalva, Bivalytói töltésáthelyezés. Reggel megérkeztünk az ásatásra, kicsit később, mint ahogy szoktunk, mert valami dolgunk volt a múzeumban. Már ekkor gyanús lett, hogy Péter bácsi, az egyik kiváló munkásunk ül a tábor asztalánál és cigarettázik. (A gyanús az volt, hogy nem dolgozik, ő, aki egy percre se hagyta abba a munkát sose.) Valami baj van, Péter bácsi? Jöjjön csak, Juditka! – mondta, kézen fogott és kivezetett a szelvénybe, az egyik épp bontás alatt álló rézkori sírhoz. A csontváz koponyájára rá volt téve egy seprű. Péter bácsi belépett a sírba, leemelte a seprűt – és alatta felvillant egy apró kis aranycsüngő, ami a halott nő halántékán feküdt. Na, kiugrott a szívem rendesen. Egyrészt mert olyan szépséges volt ez a kis ragyogó csecsebecse, másrészt itt feküdt előttem, pontos viseleti helyzetben, bizonyítva, amit eddig csak sejtettünk, ezt a csüngőt a fejen viselték, valamiféle homlokpánton. Visítottam hát, ahogy kell, mindenki ide, itt a nagy lelet!!

 Viseletei helyzetben, a halántékon megtalált rézkori aranycsüngő a rákóczifalva–bivalytói temetőben

2010. ősze, honfoglaló temető leletmentése, Nagykörűben. Gyönyörű, gazdag férfisír volt, csuklóján-bokáján vékony aranypánttal, derekán féltenyérnyi aranyozott ezüstveretekkel díszített övvel, lábához hasonlóan aranyozott ezüstveretekkel díszített lószerszámot helyeztek (illetve nyúzott lóbőrt, amin a szerszámzat is rajta volt). Már napok óta örültünk ennek a sírnak, hisz már a bontás során kiderült, hogy nagyon gazdag férfiú, különleges, szokatlan díszítésű tárgyakkal.Lerajzoltam az öv vereteit, beszámoztam az egyes darabokat majd nekiláttam, hogy egyenként csomagolva, szép óvatosan felszedegessem. Amikor a medencéről lekerültek a veretek, óvatosan kiemeltem a csontot, mert gyanítottam, hogy a derekán hátul is lesznek veretek. És ekkor, a bal medencelapát alatt, a homokos altalajban megcsillant egy hatalmas ezüstlemez sarka. Kicsit megsöpörtem az ecsettel, és csak annyit láttam, hogy egy tárgy széle áll ki a homokból, a többi része még benne van, de ez nem veret, valami más ... Úgy összeszorult a torkom, hogy hirtelen szólni se tudtam, majd kinéztem a sírból és odaszóltam a többieknek: Azt hiszem, találtam egy tarsolylemezt... Megállt a levegő. Majd hirtelen őrült nyüzsgés kezdődött, mindenki egyszerre beszélt, mindenki odacsődült, engem kirántottak a sírból, Kozma Karcsi már szerelte is össze a videokamerát, mindenki kapkodott és hadart, ne bontsd ki, bontsd ki, ne vedd ki, vedd ki, gyere ide, menj oda!

Bizony, beletelt néhány percbe, mire lecsillapodott a gyorsvonatként dobogó szívem és elmúlt a kezem remegése. Visszakászálódtam a sírba és újra kezelésbe vettem az ezüstöt (ami egyébként döbbenetes volt, amikor frissen lesimítottam róla a homokot, ragyogott, mintha kisuvickolták volna és a levegőtől, a szemem láttára sötétedett be mély kékes-bíbor árnyalatúra). Nem tarsolylemez volt, „csak” egy hatalmas övcsat, szokatlan, sosem látott díszítéssel. De öt percig azt hittem, és nem tagadom, lenyűgöző érzés volt.

A nagykörűi honfoglaló harcos övcsatja

Meg egy eset eszembe jutott, ami viszont egyáltalán nem arany, bizonyítva azt a tételt, hogy a nem biztos, hogy a régész az aranynak örül – bár azt is szeretheti.

1987 – Túrkeve, Terehalom, többrétegű bronzkori település ásatása. A telep 4. lakószintjét bontottuk egy 10 x 10 méteres szelvényben, már jó mélyen, a felszíntől vagy 2,5-3 méter mélységben. A szelvény közepén egy hatalmas lakóház padlója húzódott keresztben. A tapasztott agyagpadlón – látszólag – rendszertelenül famaradványok feküdtek, amiket bontás közben sorra fóliával és nedves papírvattával letakargattunk, mert nagyon meleg volt, a nap pillanatok alatt kiszárította volna a néhány milliméter vastag maradványt, amit így még a szellő is el tudott volna fújni. Utáltuk, mert csak botladoztunk a fóliák között, nem láttuk, hogy mit csinálunk, csak ezt a „rendetlenséget”. Nagy nehezen kihámoztuk a földből a padlót, eljött a fotózás ideje. Leszedegettük az össze-vissza fóliadarabokat, közben vízzel fújkáltuk és locsoltuk az egészet. Csányi Marcsi kolléganőmmel, akivel 10 éven át ástuk ezt a telepet, kiálltunk a mély szelvény szélére, hogy végre megnézzük, hogy valójában mit is bontunk már hetek óta. És ekkor leesett az állunk. A „rendetlen” fadarabok, deszkalenyomatok hirtelen összeálltak egy egésszé: a ház falában egy hatalmas gerenda volt lefektetve alapozásképp, a ház középső helyiségét pedig egy fantasztikus fa-szerkezet borította, ami nem lehetett más, mint a lehullott födém szabályosan összeerősített deszkái, közöttük egy padlásajtó méretű nyílással, melyen át a tetőtérbe lehetett egykor feljutni. Csak álltunk ott és szótlanul bámultuk ezt a 4000 éves pompás ácsmunkát és szorult a torkunk: hirtelen beleláttunk a múltba, valóságosabban, mint bármikor.

A túrkevei bronzkori telep 4. települési szintje – ásatási fotó és a feltárt ház rekonstrukciója

Na, ez az igazán értékes lelet. Amikor szembesülsz a ténnyel: ők is emberek voltak, olyanok, mint te.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

Az ásatás szezonális elfoglaltsága egy múzeumnak, leggyakrabban nyáron kerül rá sor. Van, amikor már év elején meg tudjuk mondani, hogy hol és mit fogunk ásni – különösen a több éves, áthúzódó projektek esetén –, máskor viszont csak közvetlenül nyár elején derül ki. Még azt se tudjuk garantálni, hogy lesz-e egyáltalán ásatás, mert manapság már csak beruházásokhoz kötődő feltárásaink vannak, ha nincs beruházás – nincs ásatás se.

 Patay Pálnak, a Magyar Nemzeti Múzeum neves régészének látogatása a bivalytói rézkori temetőben

Az ásatások túlnyomó többsége külterületen zajlik, távol minden tömegközlekedéstől, járható úttól, gyakran mi magunk tapossuk azt a földutat, melyen meg lehet közelíteni a helyszínt. Éppen ezért kénytelenek vagyunk járművel odajutni, és abból se mindegy, hogy mivel, erre szinte kizárólag a terepjáró alkalmas. Ez végzetesen leszűkíti azok számát, akiket el tudunk juttatni egy ásatásra. Bár dolgos kézre mindig szükségünk van, az esetek többségében kénytelenek vagyunk elutasítani a jelentkezőket, mert betelt a létszám, több ember már nem fér a kocsiba.

 Vidámak vagyunk, mert a terepjáró sikeresen kiszabadult a Hortobágy sarából

De ez nem jelenti azt, hogy az ásatást nem lehet meglátogatni. Ha az érdeklődő meg tudja szervezni, hogy valahogy eljusson oda, mi mindig, mindenkit szeretettel látunk. Az ásatás nem tiltott terület, bárki megnézheti, még arra is számíthat – különösen, ha előre egyeztetett a múzeummal –, hogy pár szóban elmagyarázzuk, mit is lehet látni. Gyakran fogadunk iskolai csoportokat, örömmel tartunk nekik „tárlatvezetést”, hisz a régész számára is fontos, hogy munkáját megismertesse az érdeklődőkkel.

De azt nem szabad elfelejteni, hogy az ásatás veszélyes üzem: rendkívül mély gödrök, kiásott kutak is lehetnek a felszínen, amibe beleszakadni, beleesni életveszélyes, hatalmas munkagépek közlekednek, esetleg már folyik maga a beruházás is, még több munkagéppel. Érdemes erre gondolni, ha nagyobb csapat gyerekkel készül valaki egy ásatást megtekinteni, jó, ha megfelelő számú felnőtt is van a csoportban, akik meg tudják regulázni a gyerkőcöket.

 Ásatás a munkagépek árnyékában – Nagykunsági tározó feltárása 

Az érdeklődök a múzeum telefonszámán vagy e-mailben kaphatnak felvilágosítást, hogy milyen lehetőség van egy ásatás megtekintésére. Egy szezonban (nyáron) akár többször is érdemes megpróbálni érdeklődni, mert ami egyik héten nem sikerült, pár nap múlva megváltozhat.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

A régészettudományt az egyetemek bölcsészkarán lehet tanulni. A legrégebbi régészeti tanszék az Eötvös Loránd Tudományegyetemen működik. Hogy az adott évben épp melyik egyetem indít régészképzést, arról a felvételi tájékoztatóból vagy az interneten lehet tájékozódni. (Jelenleg Budapesten, Szegeden, Miskolcon és Pécsett folyik régészképzés.) 

A bolognai rendszer bevezetése óta a régészképzés 6 félév alapképzésből (BA) és 4 félév mesterképzésből (MA) áll. Az alapképzés nem ad teljes értékű diplomát, csak régész technikusi végzettséget. Ezzel a képesítéssel pl. nem lehet ásatási engedélyért folyamodni, önálló ásatásvezetésre csak az MA végzettség jogosít. Természetesen technikusként is értékes munkát lehet végezni, de sokkal nehezebb elhelyezkedni. Ez a „komplett” régészvégzettségről is elmondható, vagyis aki erre a tanulmányra adja a fejét, készüljön B tervvel is, mert könnyen meglehet, hogy a diploma megszerzése után nem talál állást magának.

 Az ELTE BTK épülete, ahol a Régészettudományi Tanszék is található

Régészként a múzeumokon kívül a Magyar Tudományos Akadémia Intézetében, az egyetemeken és az Örökségvédelmi Hivatal területi képviseletein van mód az elhelyezkedésre. Egy darabig úgy is el lehet boldogulni, hogy a régész ásatásról ásatásra igyekszik munkát találni magának, de ekkor fel kell készülni arra, hogy a téli hónapokra munka nélkül marad és az ország legkülönfélébb pontjaira lesz kénytelen vándorolni, akár havonta is.

Ha ez még nem lenne elég elijesztő egy fiatal számára, azzal is számolnia kell, hogy a régészmunka komoly fizikai megterhelést jelent. Nem azért, mert magadnak kell lapátolni (bár ilyen is van, nem is ritkán), hanem mert az ásatáson heteket-hónapokat kell a szabadban tölteni; akár esik, akár fagy, akár 40 fokos hőség van, a munka nem állhat le.

 A bemosódott iszap tisztítása egy zivatar során elázott gödörből

Maga az egyetemi képzés nem nehezebb, mint bármelyik más szakon. Itt is órákra kell járni, és magolni is tudni kell. Talán annyival bonyolultabb, hogy régészetből nincs egyetemi jegyzet, tankönyv, az információt az előadásokon kell összegyűjteni. Nagyon fontos, hogy valamelyik világnyelvet mélységében is ismerje a jelentkező, mert a szakirodalom túlnyomó többsége idegen nyelvű, manapság már a magyar kutatások eredményei se magyarul, hanem elsősorban angolul jelennek meg. Tankönyv hiányában pedig a tanulás során az első pillanattól kezdve szakirodalmat kell böngészni. Az angol minden korszakban használható, de pl. aki őskőkoros akar lenni, annak franciául is érdemes tudni, aki népvándorlás korral akar foglalkozni, annak németül, oroszul is beszélnie kell. Még a magyar honfoglalás kor vagy Árpád-kor publikációi is idegen nyelven íródnak, tehát egyetlen korszakban sem lehet megkerülni az idegen nyelv tudását. Külön kiemelendő a latin nyelv ismerete, hiszen aki római korral, korai középkorral akar foglalkozni, annak bizony latinban is jártasnak kell lennie.

 Magyarország régészetével foglalkozó idegen nyelvű szakkönyvek

A régészettudományi tanszékek maguk is szerveznek ún. tanásatásokat, ahol a hallgatók – általában kötelező részvétel mellett – a terepi munkák mikéntjével ismerkedhetnek meg. De egy talpraesett hallgató maga is szervezi a nyári gyakorlatát, igyekszik minél többféle ásatáson megfordulni, hogy sokfelé, sok mindent lásson. Egy régészhallgató okosan teszi, ha ekkor maga is ásót, szerszámot ragad, mert ha a saját kárán nem tanulja meg, hogy hogyan kell az objektumokat kibontani, később nem fogja tudni a munkásoknak elmagyarázni és nem fogja érteni, hogy mi zajlik a saját ásatásán. Egyetemistaként még sok segítséget kap, az idősebb kollégák szívesen elmagyarázzák a teendőket, amire később magának kellene rájönnie. Már csak az ásatás öröméért is érdemes minden lehetőséget kihasználni, mert később, ha az összes felelősség rajta fog nyugodni, már közel sem lesz ilyen szórakoztató a dolog.

Az egyetemi oktatás során a hallgatóknak szakosodniuk kell valamelyik nagyobb régészeti korszakra. Ezért nem árt, ha már a jelentkezés pillanatában van valami elképzelése arról, hogy a régészet melyik területe érdekli a legjobban – erről a bőséges ismeretterjesztő irodalomból tájékozódhat.

Ismeretterjesztő régészeti könyvek

Magyarországon első sorban a magyar föld régészeti problémáit oktatják és csak elenyésző számban indítanak az egyetemek egyiptológiával, Ókori Kelettel, Dél-Amerikával stb. foglalkozó stúdiumokat, és nem is mindig a régészeti tanszékeken tanítják ezeket, hanem önálló szakokon. (Ehhez is a felvételi tájékoztató az irányadó.) Ha a fiatal szívét valami speciális terület hódította meg, fel kell készülnie, hogy ezt a tudományt csak külföldön fogja tudni tanulni.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

A közhiedelemmel ellentétben a régész nem ás állandóan. Ez nyilván nem is lehetséges, hiszen az évnek csak rövid időszakában, megfelelő időjárás mellett lehet ásatást folytatni.

Mit csinál hát a régész, amikor nem ás? Dolgozik a munkahelyén, mint bármilyen más munkavállaló.

A legfontosabb, hogy az ásatások alatt előkerült leletanyag sorsáról intézkedjen. A tárgyak megtisztítását és helyrehozatalát egy önálló múzeumi szakember, a restaurátor végzi el, de az ő keze közül kikerülő tárgyakat ismét a régész veszi kezelésbe. Mielőbb meg kell oldani, hogy a tárgyak egyedileg azonosíthatók legyenek, máskülönben tragikusan összekeveredhetnek és soha többé senki sem tudja megmondani, hogy melyik ásatáson, annak melyik objektumából kerültek elő. Ezért a régész mielőbb beleltározza a leleteket. Előbb minden egyes tárgyra, minden egyes töredékre leltári számot ír – vagy írat egy technikussal. Ezután a számok alapján a tárgyakat bevezeti egy asztal méretű leltárkönyvbe, ahol szerepel a tárgy száma, pontos leírása, mérete, anyaga, lelőhelye, az előkerülés minden körülménye, hogy ettől kezdve bárki, bármikor egyenként is tudja azokat azonosítani. (A szolnoki Damjanich János Múzeum leltárában jelen pillanatban 150.000 darab, egyedileg leltározott tárgy van hatalmas leltárkönyvekbe beírva.) Ezzel elhárult az összekeveredés veszélye, meg lehet kezdeni a feldolgozást.

A leltározás régen is követelmény volt: Hild Viktor kéziratos naplója az általa talált tárgyakról, 1906-ból

A feldolgozás a tárgyak, tárgyegyüttesek tudományos értékelését jelenti. E folyamat során a leleteket lefotózzák vagy lerajzolják. A régész pedig szakmai ambíciójának, tudásának függvényében tudományos értekezést készít a leletanyagról és az ásatás eredményeiről. A régészet több tízezer év tárgyaival foglalkozik, ezért senkitől sem várható el, hogy minden történeti korban egyaránt jártas legyen. A régészek korszakokra szakosodnak, már az egyetemi oktatás során. Ekkor dől el, hogy kit, melyik korszak érdekel igazán, melyikben szeretne a későbbiekben elmélyülni. A főbb, magyar egyetemen tanulható korszakok: őskor, népvándorlás kor, római kor, klasszika archeológia és középkor. De lehet tanulni külön az őskőkorról, az ókori Keletről, környezetrégészetről és a különféle természettudományos módszerek régészeti alkalmazásáról is. Külföldi egyetemeken pedig az emberi történet bármelyik korszakával meg lehet ismerkedni.

Egyiptomi ásatás archív fotója

Az ásatás technológiája azonos, tehát mindegy, hogy őskort vagy középkort tanult valaki, bármit ki tud ásni, bármilyen korszak ásatását tudja irányítani, de a tudományos feldolgozás már „személyre szabottan” zajlik. Ha egy régész az ásatáson olyan korszakot is feltárt, amivel nem akar behatóan foglalkozni, mert távol esik tőle, átadja a leletanyagot annak, akit ez érdekel. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy az ásatási dokumentáció a lehető legalaposabb legyen, hogy abban bárki el tudjon igazodni, olyan is, aki nem vett részt az ásatáson. Ezért a régész munkaidejének jó részét kiteszi az ásatási dokumentáció rendezése, ellenőrzése is.

Ásatáson készült felszínrajz

Képzeletbeli régészünk gatyába rázta hát a dokumentációt, beleltározta a leleteket, tudományos cikket írt az őt érdeklő korszakról, és még mindig maradt egy kis ideje, akkor a legkülönfélébb múzeumi feladatokkal foglalatoskodik. Kiállítást készít, megírja a forgatókönyvet és részt vesz a rendezésben is. Ismeretterjesztő cikkeket ír, tárlatvezetést tart, rendkívüli iskolai órákat ad. Hivatali munkát végez, hatástanulmányt készít a különféle beruházások régészeti érintettségéről. Lelőhely-bejelentő adatlapokat töltöget a nyilvántartás számára. A minisztérium felkérésére törvénytervezeteket értékel. Időről-időre revíziózza, ellenőrzi a már beleltározott tárgyakat, rendet tart a raktárban. Könyvtárban ücsörög és kétségbe esve próbálja követni a gombamód szaporodó magyar és nemzetközi régészeti szakirodalmat, hogy ne maradjon le végzetesen a legújabb kutatások eredményeiről. Teszi ezt a világ bármelyik nyelvén, mert nem elfogadható indok, hogy pl. görögül írták azt a fránya cikket, ezért nem ismerem – ismerni kell, nincs kibúvó. 

A Damjanich János Múzeum szakkönyvtára

Tehát nem unatkozik és szívrepesve várja, hogy tavaszodjon végre és kimehessen a határba egy kis terepbejárásra vagy ásatásra.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

Az emberiség történelmében hosszú évezredek teltek el az írás ismerete, használata nélkül. A Kárpát-medence régészetéből egészen az őskor végéig hiányoznak az írott források. Nem tudjuk – és bizony már sose fogjuk megtudni –, hogy az itt élt emberek milyen nyelven beszéltek, hogyan nevezték magukat. Feltételezzük, hogy a hasonló anyagi javakkal rendelkezők csoportja a mai értelemben vett nép/nemzet/nemzetség/törzs egykori megfelelője volt. Erre éppen okunk is van, hiszen ma is más tárgyakat használ egy afrikai bennszülött, mint egy észak-amerikai háziasszony. De vajon rokonok voltak-e, egy nyelvet beszéltek-e az egymás mellett élő és némileg hasonló tárgyakat készítő emberek, például az újkőkorban? Erre a néprajzi párhuzamok nem adnak választ. Mert gondoljunk bele, mennyire más a viselete, háza, népzenéje, kiejtése, szokásrendszere egy csángónak és egy nógrádi palócnak – mégis mindketten kétségtelenül magyarok.

Az őskori népeket a régészet mesterséges „azonosítóval” látja el, az azonos tárgyi anyagú egységeket kultúrának elnevezve. A kultúra földrajzilag is zárt egység, melyen belül az ott élők hasonló tárgyakat készítenek, hasonló életmódot folytatnak, hasonlóan temetkeznek. A régészeti kultúrák nevüket leggyakrabban az első vagy legnevezetesebb lelőhelyükről kapják (pl. a rákóczifalvi kultúra Rákóczifalva–Kastélydomb lelőhelyről, a nagyrévi kultúra Nagyrév–Zsidóhalomról), esetleg jellemző földrajzi név (pl. tiszai kultúra, Körös-kultúra), jellegzetes szokás alapján nevezik el (pl. az alföldi vonaldíszes kultúra jellegzetes edénydíszítésükről, a halomsíros kultúra jellegzetes temetkezési módjukról kapták nevüket).

 Régészeti kultúrák elterjedési területe a középső bronzkorban

Ha nevük már van is, írás hiányában örökre elvesztek azok az információk, melyek az elvont gondolatokat közvetítenék: mit gondoltak ezek az emberek a környezetükről, saját magukról, barátaikról és ellenségeikről, a természetről, életről, halálról. Pusztán tárgyakat ismerünk, tartalom nélkül. A Gutenberg-galaxis emberének még beleképzelni is nehéz magát egy ilyen helyzetbe, annyira természetes számunkra az írás, a gondolatok rögzítésének és átadásának ez a módja. Kínlódik is ezzel a régészet, rendesen. Szinte minden ásatáson kerülnek elő olyan tárgyak, melyeknek megmagyarázásához rettentően hiányzik a mögöttük meghúzódó gondolatiság ismerete. A régészek kínjukban kultikus tárgyként határozzák meg ezeket a leleteket, ami mégiscsak tudományosabb, mint azt mondani: fene tudja, micsoda, de nem hétköznapi cucc, az biztos.

Egy kultikus tárgy: emberi alakot (istenséget?) ábrázoló edény Rákóczifalváról, az ún. Rákóczifalvi Vénusz

Javul a régészet esélye az írásos források megjelenésével. Az első nép, melyről már írásos forrásaink is vannak, a vaskor elején élt szkíták voltak. Nem ők írtak magukról, hanem a görög források – elsősorban a nagy történetíró, Hérodotosz – emlékeznek meg róluk.

Egy szkíta hölgy pompás ékszere: ún. pávaszemes gyöngysor

A késő vaskorban itt élt keltákról már rengeteg emlék van a római történetírás lapjain – közülük is kiemelkedik Julius Caesar könyve a gallok ellen viselt háborúról.

Hazánk földjén az első írástudók a rómaiak voltak, akik a Dunántúlon létrehozták Pannonia Provinciát. Az Alföld népei még sokáig nem adták fejüket írásra, de későbbi (korai középkori) történetíróik tollából ismerhetjük a gótok, langobardok és gepidák történetét (Jordanes, Paulus Diaconus művei).

Sasfejjel díszített gepida csat Szolnok–Szandáról

De a nyugati világ kolostorainak évkönyveiben feljegyzett apró adatok is a kor fontos dokumentumai. A késő népvándorlás korról (avarokról) és a honfoglalás kori magyarságról a legtöbb írásos emlék a bizánci birodalom feljegyzésében maradt meg. Még nekünk, magyaroknak sem volt ebben az időben megszilárdult írásbeliségünk. Ismertünk ugyan egyfajta feljegyzés készítésre alkalmas rovásírást – ami még véletlenül sem azonos a később székely rovásírásként elhíresült újkori találmánnyal –, de ez összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt, így marad az idegen források gyakran megbízhatatlan emlékezete.

A Kalocsa mellett feltárt tegez csontlemezei, kazár típusú rovásírás felirattal

Ezekhez a szórványos említésekhez képest a korai magyar történelem már számtalan kútfővel rendelkezik. Históriák, legendák emlékeznek meg a királyok viselt dolgairól, de a fennmaradt oklevelek a mindennapi életbe is bepillantást engednek.

Ezeket a korai forrásokat azonban csak alapos kritikával szabad szemlélni. Csak gondos kutatómunkával, a régészeti leletekből kikövetkeztethető tények ismeretében lehet a források mesés elemeiből kihámozni a valóságot.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

Magyarországon több mint 200 éve létezik régészet, az első ásatás 1778-ban volt, a mai budapesti Flórián téren, a római kori polgárváros fürdőjében. Tehát legalább 200 év tapasztalata áll rendelkezésére a ma régészének, és ekkor még nem beszéltünk Európa és a világ különböző pontjain folyó kutatásokról.

A mükénéi oroszlános kapu a 19. században. A kép Heinrich Schliemann és Wilhelm Dörpfeld kirándulását ábrázolja. Schliemann a fal tetején jobbra, kezében sétapálca, Dörpfeld a bal oldalon ül, a falon lévő nyílásban

A régészet első sorban ebből a hatalmas tudásbázisból építkezik, az egyes korszakokat összehasonlító módszerekkel állapítja meg, mely során a hasonló típusú, anyagú, formájú, kivitelezésű leleteket állítja egymáshoz viszonyított sorrendbe.

Őskori kőfúrók típustáblája

A leletanyag szaporodásával az ismeretek is gyarapodnak: egyre jobban ismerjük az egy időben, egyszerre használt tárgyakat, melyek közül így már ki lehet válogatni az idegen területről idekeveredett darabokat, mai szóval élve az import leleteket. Így arra is fény derül, hogy mely leletcsoportok léteztek egymás mellett, egy idősíkban.

Egy megyénkben előkerült import tárgy: egyiptomi Anubisz-szobrocska a kora népvándorlás korból

Tehát több száz év gyakorlati tapasztalata húzódik meg az ún. kronológia (időrend) mögött, mely alapján az újonnan előkerült tárgyakat – hasonlóságuk alapján – korszakokba lehet besorolni.

De így még csupán a tárgyak ún. relatív, vagyis egymáshoz viszonyított korát tudjuk meghatározni. Hogy pontosan hány évvel ezelőtt keletkezett az a bizonyos lelet, azt csak az abszolút időrend árulhatja el, mely a tárgyak „valódi” korát mutatja. Ezt a valódi kort, az abszolút időrendet fizikai vizsgálatok és természettudományos mérések során lehet megállapítani. Ezek közül talán a legismertebb az ún. ¹⁴C-es mérés, mellyel már valóban évre, évszázadra pontosan lehet meghatározni az abszolút kort.

Na, most egy kis kémia következik, de nem bonyolult, nem kell tőle megijedni.

A ¹⁴C-es mérés egy természeti állandón alapul. A ¹⁴C nem más, mint a szénnek (kémiai jele a C) a 14-es tömegszámú izotópja. (Az izotóp az atomnak egyfajta variánsa.) A „normál” szénatom 6 protont és 6 neutront tartalmaz, ez a ¹²C, a 14-es tömegszámú atomban azonban 6 proton és 8 neutron van.

Tetszés szerint kiválasztott számú szénatomok között a ¹⁴C izotóp számának aránya mindig azonos, állandó. Csakhogy a szén 14-es izotópja radioaktív (sugárzó) és nem stabil atom, vagyis rövid idő alatt lebomlik és átalakul egy nem sugárzó, stabil nitrogén izotóppá. Amíg egy szervezet – például egy fa, egy állat, de akár maga az ember is – élő, addig a környezetéből folyamatosan veszi fel a szénatomokat, az ember, az állat az élelemmel, a növények a fotoszintézis során. (Most is van környezetünkben sugárzó 14-es izotóp, az állandó „utánpótlást” a világűrből származó részecske-bombázás biztosítja, ahogyan a világ keletkezése óta folyamatosan.)

A 14-es szénizotóp beépülésének sematikus ábrája

Ha a szervezet elpusztul (az ember – állat meghal, a fát kivágják), megszűnik a táplálékfelvétel, vagyis megszűnik a ¹⁴C folyamatos utánpótlása. Ettől kezdve csak lebomlás van, a ¹⁴C aránya folyamatosan és pontosan meghatározott számban csökkenni kezd. Megfelelő műszerekkel jól mérhető, hogy egy egységnyi szénatom között mennyi a 14-es izotóp – egyszerűen megszámolják. A 14-es izotóp csökkenésének mértékéből ki tudják számítani, hogy az adott élő szervezet mikor pusztult el, vagyis ki tudják számítani az abszolút kort. Erre legjobban a régészeti ásatások famaradványait illetve az emberi és állati csontleleteket tudják használni. Természetesen olyan kis mennyiségekről van szó, hogy évre pontos eredményre nem szabad számítani, csak közelítő értékre. De ahogy finomodnak a mérőműszerek, úgy finomodik a végeredmény is, mely akár 50-80 éves intervallumon belül is lehet, ami pl. egy 4000-5000 éves régészeti lelet esetében már rendkívül pontosnak mondható, ilyen pontosságot a relatív (összehasonlító) időrend nem tud produkálni.

A debreceni ATOMKI laborja, ahol kormeghatározást is végeznek

A ¹⁴C-es mérés hátulütője, hogy drága mulatság, egy mérés akár több ezer dollárba is kerülhet. Még ma sem tisztázott, hogy a környezeti hatások mennyiben befolyásolják a ¹⁴C arányát vagy lebomlását (pl. a vulkánkitörések, a modern környezetszennyezés). Ezért sok kutató szkeptikus a ¹⁴C-es mérések pontosságát, használhatóságát illetően. A régészek azonban minden időrendi kapaszkodónak örülnek, és az abszolút és relatív időrend összevetéséből már igazán jól használható dátumokat tudnak kikövetkeztetni.

Tehát amikor egy történelemkönyvben időskálát, kronológiai táblát látunk, egyszerre látjuk több száz év régészetének gyakorlati tapasztalatát és a legmodernebb fizikai-kémiai kutatások eredményeit – békés egymás mellett élésben.

A végeredmény: kronológiai (időrendi) táblázat

Elsőként a geodéták érkeznek a helyszínre és elkészítik az ún. terepmodellt, vagyis a felszín pontos, szintvonalas térképét. Erre azért van szükség, hogy később, amikor már érintetlen talaj nem fedi a felszínt, akkor is tudjuk, hogy milyen mélységben járunk.

Az ásatást általában munkagépek kezdik el. A kézi földmunka előtt a legfelső, kb. 30-40 cm-es talajréteget, melyet az évszázados földművelés már úgyis teljesen összekevert és elpusztított, a munka meggyorsítása érdekében földmunkagépekkel távolítjuk el.

Ásatás megkezdése munkagéppel (Rákóczifalva–Bivalytó), a már letisztított felszínen három gödör foltja sötétlik a sárga altalajban

Ha olyan korú lelőhelyet tárunk fel, mely már a fémművességet is ismerte, a gépi humuszleszedés előtt a felső talajréteget fémkereső műszerrel is átvizsgáljuk, hogy kimenekítsük a kisebb-nagyobb fémtárgyakat: pénzeket, ékszereket, eszközöket.

A lelőhely felderítése fémkeresővel (Törökszentmiklós–Morotvapart), aki végzi, Bacskai István fémkeresős 

Ezután a szelvényt birtokba veszik a kézi földmunkára szerződtetett segédmunkások, akik a géppel letisztított felületet lapáttal megnyesik.

Ekkor már az altalajban – amely az Alföldön jellemzően sárgás színű, homokos, löszös vagy agyagos – sötét foltok képében kirajzolódnak az egykori beásások körvonalai.

Itt kezdődik valójában az ásatás.

A geodéták a bemérés és a rajzolás megkönnyítése végett a hatalmas, akár több hektáros területet kisebb egységekre osztják, a sarokpontokat karóval megjelölik.

Geodéták mérik a lelőhelyet a Nagykunsági tározó ásatásán

A régészek beszámozzák a mutatkozó foltokat, hogy később azonosítani lehessen azokat, a munkások, technikusok megkezdik az objektumok bontását, melyhez ásót, lapátot, finombontó eszközöket egyaránt használnak.

Közben a fotós mindent megörökít, fényképen és videofelvételen is, a rajzoló folyamatosan készíti a metszet- és felszínrajzokat a kibontott objektumokról vagy azok részleteiről.

Fotózás az ásatáson

A régész vezeti a dokumentáció leíró részeit, az ásatási naplót, a technikusok csomagolják az előkerült leleteket, a geodéták szintezik és az összesítő felszínrajz számára bemérik a már kibontott objektumokat. 

Rajzolás az ásatáson

Az ásatásokon gyakran dolgoznak régészhallgató egyetemisták is, akik így szereznek tapasztalatot a későbbi önálló munkavégzéshez. (Az egyetemek ún. tanásatást is szerveznek, melyen általában kötelező a részvétel, de minél több ásatáson megfordul egy egyetemista a tanulmányai során, annál több tapasztalatot tud gyűjteni.)

A gépezet beindul és le sem áll, míg az utolsó négyzetméter is át nem esik ezen a folyamaton.

Néha persze porszem kerül a fogaskerekek közé: egy-egy vihar megakaszthatja a munkálatokat, mert sárban, esőben nem lehet dolgozni. A 40 fokos melegnek sem örülünk, mert a csupasz felszínen semmilyen árnyék sincs. De a fagy, a hóesés sem jobb, fogvacogva nem kellemes rajzolni vagy térdelve bontani. Kemény fizikai megpróbáltatás ez annak is, aki nem emelgeti a lapátot. Egy biztos: 10 óra munka után a tikkasztó hőségben, vagy a süvítő szélben, esetleg mindössze 4-5 fokban, este senkit sem kell ringatni.

Ásatás hóesésben 2005 telén, Rákóczifalva–Bivalytó

Ha röviden akarunk válaszolni: görcsösre írja a kezét és térdig lejárja a lábát.

Egy ásatáson több régész is dolgozik: az ásatás vezetője és akár több munkatárs is. A felelősség dandárja azonban az ásatásvezetőre hárul: ő irányítja ezt az egész nagyüzemet, a sokszor több tucatnyi ásatási munkást, munkagépeket, a technikusokat. Ő felel azért, hogy minden pontosan és a szakma szabályainak megfelelően folyjon, hogy a kézi, gépi földmunka szakszerűen haladjon, az ásatási dokumentáció minden része napra kész legyen. Elosztja a feladatokat és ellenőrzi azok elvégzését. Szörnyű sokat dokumentál és egész nap fel-alá futkos a felszínen, igyekszik egyszerre mindenütt ott lenni. Tárgyal a beruházóval, az alvállalkozókkal, szemmel tartja az ásatás pénzügyi hátterét és mindenkit noszogat, hogy ki ne csússzanak a határidőből.

 Ásatási dokumentáció készítése: az objektumok leírása és rajzolása (Hanyi–Tiszasülyi tározó megelőző feltárása)

Belátható, hogy emellett fikarcnyi ideje se marad arra, hogy belefeledkezzen egy sír bontásába vagy egy ház padlójának keresésébe. Romantikus tévéműsorok fogása csupán, hogy a régész ecsettel bűvészkedik, miközben megáll körülötte a világ. Legalábbis az ásatásvezetőnek biztosan nincs ideje erre, ő már régen nem bont semmit se, hanem igyekszik összefogni a szerteágazó eseményeket.

Ha az ásatásvezetőnek szerencséje van, akkor van mellette munkatárs régész is, aki mindenben tudja helyettesíteni, önállóan tud dönteni és irányítani. De ezeket az egyáltalán nem ördöngös feladatokat ásatási technikusok is sikerrel el tudják látni, csak az egész feletti felelősséget nem veheti át senki sem.

Csányi Marietta (régész, Damjanich János Múzeum) és Fodor István (a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója) konzultálnak egy honfoglalás kori sír felett

Tehát akkor mit is csinál a régész?

Először is – miután sikeresen megszervezte az ásatás technikai hátterét, a munkatársakat, munkásokat összetoborozta, a logisztikát elintézte (munkakörülmények biztosítása, őrzés) – elkészíti az ásatás során használatos dokumentációt. Az ásatás után, a beruházás földmunkája során a feltárt objektumok megsemmisülnek, ezért a dokumentáció mindennél fontosabb. Rögzíteni kell minden apró részletet, mert egyszeri és megismételhetetlen, amit az ásatás alatt a régész nem vesz észre, az örökre elvész. A dokumentáció szöveges és képi részből áll össze: minden le van írva, de mellette rajzolva és fotózva is. A rajzolást, fotózást, az objektumok bemérését erre szakosodott technikusok végzik, de a leírást, az objektumok korának meghatározását a régész végzi. Ehhez kell előkészíteni a dokumentációt, hogy mindenhez legyen mutató, hogy a munkafolyamatok áttekinthetőek és ellenőrizhetőek legyenek.

Egy lap az ásatáson készült dokumentációból

A helyszínen a régész határozza meg a bontás folyamatát, ezt vagy közvetlenül az ásatási segédmunkásokkal vagy a technikusokkal beszéli meg.

Közbevetőleg el kell mondani, hogy az utóbbi évtizedek nagy felületű, akár több hektáros ásatásain kifejezetten erre specializálódott segédmunkások dolgoznak. Megyénk szerencsés helyzetben van, a Tiszazug falvai férfilakosságának jó része, a sajnálatos munkanélküliség miatt elszegődött ásatási munkásnak. Járják az országot, közben hatalmas gyakorlatra tesznek szert. Nagy szakértelemmel tudnak bontani, tisztában vannak a szakma követelményeivel. Ez óriási könnyebbség, mert nem kell mindig a nulláról kezdeni, senkivel sem kell megértetni, hogy az őskori gödör kerek és nem szögletes. Így aztán maguk a munkások is ki tudnak bármit bontani, gödröt, sírt, árkot, házat, csak azt kell megmondani, hogy a régész hogyan szeretné. A munkások irányításában a technikusok is segítségül vannak, a fogósabb problémákat közösen beszéli meg munkás, technikus, régész.

Munkában az ásatási brigád (Törökszentmiklós–Morotvapart)

Tehát ebben a szerencsés esetben van már egy csomó kibontott objektumunk, mellettük ládában sorakoznak a betöltésből kiszedett leletek. Ekkor a rajzoló lerajzolja, a fotós lefotózza, a földmérő beméri. A régész leírja, a leleteket átnézi, meghatározza a kort és hogy mit, hogyan kell elcsomagolni (ezt megteszi egy technikus), majd ezt az egészet összesíti, ellenőrzi. És így tovább, ha 1200 objektum van, akkor mindezt 1200-szor egymás után.

Légi fotó egy nagy lelőhelyről: Rákóczifalva–Bivalytó, 3. lelőhely