Vége az ásatásnak, összepakoljuk a tábort, teherautóra rakodjuk a cuccot és a becsomagolt, gondosan felcédulázott leleteket. Mi történik ezután?

A leletek először a restaurátorokhoz kerülnek. Ők fogják megtisztítani (megmosni, vegyszeresen kezelni) majd restaurálni. Az agyagedények esetén a restaurátor úgy válogatja a töredéket, mint egy óriási puzzle darabjait, keresi az összeillő darabokat.

Kiegészítésre váró edények a Damjanich János Múzeum restaurátor műhelyében

Ha megfelelő mennyiségű darabot talál, ki lehet egészíteni a töredékeket is, a hiányzó részeket gipsszel kipótolják. Az egyéb tárgyakat, fémeket sokszor hónapokig kezelik, konzerválják, hogy a földben szerzett „sérüléseket” begyógyítsák, a korróziót megállítsák.

Itt zajlik a fémleletek restaurálása

Ezután a régész a tárgyakat egyenként beleltározza, ahogy azt már feljebb leírjuk.

Az ásatásokon talált tárgyak 99% ezután raktárba kerül – egyszerűen azért, mert túl sok van ahhoz, hogy minden kiférjen a kiállításba. A múzeumok állandó kiállítása – ahol az ásatási leletek megtekinthetők – 15-20 évre készülnek Hiába kerül elő valami fontos lelet, ez idő alatt nem kerülhet be az állandó kiállításba, mert azt nem lehet megbontani, hirtelen ötlettől vezérelve átrendezni. Ezért a múzeumok időszaki (csak néhány hónapig látogatható) kiállításokat is készítenek, ahol az új szerzeményeket is be lehet mutatni. De még így is a leleteknek csak elenyésző töredéke kerül a látogató elé.

Edények a Damjanich Múzeum régészeti raktárában

De a raktárban sem csak porosodnak a tárgyak. Ismeretterjesztő cikkek, tudományos publikációk készülnek róluk, amihez mindent át kell nézni, le kell fotózni vagy rajzolni. De nincs mit tenni, az ásatási leletek előbb-utóbb raktárban végzik, így van ez a Föld bármely múzeumában.

A Damjanich János Múzeumnak három régészeti raktára is van, olyan mennyiségű anyag gyűlt össze fennállása óta. A raktár nem egy izgalmas hely, a tárgyak dobozokba csomagolva, polcokra felpakolva sorakoznak. Már csak azért sem látogatható, mert egy kívülálló halálra unná magát közöttük: edénytöredékek teherautószám, aminek csak tudományos értéke van, a nagyközönségnek nem mond semmit se.

Dobozhegyek a régészeti raktárban

És meddig pihennek ezek a tárgyak a múzeumok raktárában? Reményeink szerint az idők végezetéig – legalább is mi így tervezzük. Az 1802-ben alapított Magyar Nemzeti Múzeumban az első pillanattól kezdve – jó kétszáz éve – megvan minden, amit oda bevittek. (Sajnos, kivétel is akad, a viharos, háborús korszakokban pusztult el lelet is, amikor az épület kigyulladt vagy feldúlták.) Ez a 200 év már akkora időtávlat, hogy a legkorábbi leltárkönyvek, tároló szekrények már maguk is műemlékek! Világosan emlékszem arra az érzésre, ami akkor kapott el, amikor életemben először léptem be a Nemzeti Múzeum raktárába: maga az idő tapintható ezekben a hatalmas termekben, a 19. században készített, óriási üveges szekrények között. A polcokon olyan tárgyak sorakoznak, amit Pulszky Ferenc, Rómer Flóris leltározott be! Szabályosan megdermedtem a gyönyörűségtől és a hatalmas felelősség súlyától: rajtam is múlik, hogy a múltunk ne vesszen el, ne menjen veszendőbe. Ha néha elgyengülök, belefáradok a beruházókkal folytatott értelmetlen küzdelembe, az ásatási, múzeumi munka buktatóiba, csak ezt az érzést kell felidéznem, hogy újra tudjam: nem fölösleges, amit csinálok.

Dr. Tárnoki Judit

régész