Tisztelt Blog-olvasók!
Újév napján reggel, arra ébredtem, hogy „atya-világ!” fél évszázada már, hogy régész vagyok, ugyanis 1973 nyarán kaptam kezembe egyetemi diplomámat. S ez a tény nemcsak életkoromra utal, hanem arra is, hogy most már – szakmámhoz illően – visszavonhatatlanul a történelem részévé váltam. Emlékszem, miképpen bilincseltek le kisdiákként olvasmányaim, mint pl., C. W. Ceram: A régészet regénye, vagy H. Schliemann: Életem, kalandjaim c. önéletírása. Gyermekként azonban semmiféle alkalmam nem nyílott arra, hogy ásatást lássak, valójában fogalmam sem volt arról, hogyan is juthatnék ilyen helyre, egyáltalán hol és kik foglalkoznak ilyen elvarázsolt dolgokkal. Ma már a régészet a mindennapi híradások kedvelt témája, de akkoriban igazán nem sok esélyt láttam arra, hogy eljusssak – ha nem is éppen Ilion falaihoz, de akár környékünkön egy-egy hétköznapi régészeti ásatást látni. Most eszembe jutott az is, hogy Móra Ferenc „Aranykoporsója” milyen felejthetetlen diákkori könyvélményem volt, de az író iránt érzett rajongásom ellenére is, magam sem tudom, hogy történhetett, hogy csak egyetemistaként került kezembe az „Utazás a földalatti Magyarországon c. elbeszélés-kötet, melynek jelen mondanivalóm szempontjából is van jelentősége.
Felszíni leletek - megmosva
Végzett régészként természetesen nekem is a terepmunka jelentette mindig a soha meg nem unható élményt. Mindjárt első helyen állott az ásatás, mely iránti vonzódásom talán a mindannyiunkban mélyen gyökerező, gondosan titkolt kincskereső vágyra vezethető vissza, de legalább ilyen mértékben a természetszeretet is közrejátszik. Ahogy kitavaszodik, a régész rögtön a szabadba vágyik.
A német Gelendebegehung tükörfordításaként a magyarul elég rémesen hangzó szóval „terepbejárásnak” hívjuk azt a tevékenységet, melyre a legalkalmasabb időszak a tavasz, amikor a földeken a vetés még egyáltalán vagy csak alig-alig bújik ki a földből, s a szántott, ősz óta kissé ülepedett felszínen a legkisebb cserép is már jól látható. Ekkor ballagunk föl-alá, nagy köröket leírva a terepen és szedjük fel ezeket a talajból kikandikáló apróbb-nagyobb tárgyakat, kerámiatöredékeket, csonteszközöket, egyszóval mindent, ami a régészeti múltról árulkodik. Nem egy környékbeli arra járót hallottunk kíváncsian érdeklődni: „Elvesztettek valamit?”
Felszíni leletek - megmosva
Így volt ez régen is, még múzeumi dolgozó korunkban Tárnoki Judit barátommal. Ahogy hallottuk süvíteni a böjti szeleket, rögtön fölkerekedtünk és kocsiba szállva elindultunk a határba régészeti lelőhelyeket felkutatni, feltérképezni.
Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy Martfű határában a Kengyeli halastó partján bandukoltunk Jutkával, majdani beruházás helyszínét átvizsgálva, meg-megállva, lehajolva, nemcsak cserépnek, hanem egy-egy kis fénylő obszidián kőeszköznek örvendezni. Az örömre – mint kiderült – más okunk is volt. Ha ugyanis véletlenül olyan szántásban jártunk, mint ahogy annak idején velünk megesett, mely előző évben hagymaföld volt, akkor a ki nem szedett, földben „felejtett” hagyma újra kinőtt és következő évben, ahogy tapasztaltuk, csodás ehető zöldhagymaként tarkította itt-ott a tájat. Most hajolgattunk aztán igazán sűrűn, előre tervezgetve hogyan fogunk a húsvéti sonkához a torma mellé még friss, zamatos zöldhagymát is eszegetni.
Felszínen talált, még nem mosott cserepek
Lassan-lassan, karunkban már egy-egy ölnyi hagymát felnyalábolva, elértük az autónkat. Messziről láttuk, hogy közeledik egy miénkhez hasonló terepjáró, valami mezőgazdasági üzem emblémájával az oldalán. Szinte egyszerre értünk oda. A kocsi vezetője kiugrott a kocsiból. Gondolhatjátok, milyen kínosan éreztük magunkat, hiszen félig-meddig tilosban jártunk, s üdvözlésül még kezet nyújtani sem tudtunk, mert hát a karunk a hagymával volt felpakolva. Zavartan kezdtem hebegni: „Mi … izé… régészek vagyunk és leleteket gyűjtünk a felszínen…” Még jó, hogy nem tettem hozzá, hogy „Amint látszik...” „Igen? –mondta a jövevény érdeklődéssel – a nagyapám is ebből élt.” „Miből? – kérdeztem bambán – abból, hogy hagymát szedett?” „Nem – válaszolta élénken – a régészetből! A szegedi múzeumban dolgozott Móra Ferenc mellett.” Na, erre lecsaptuk az ölünkből a hagymát. „Csak nem Kotormány János volt a nagyapja?” „De igen!” – mondta ő boldogan, hogy tudjuk, kiről van szó – Egyébként nyugodtan szedhetik a hagymát, ezt már senki más nem szedné ki innen.”- tette hozzá. Azt is megtudtuk tőle, hogy van arrafelé több olyan vetés, melyet nemrég permeteztek, és csak meg akart óvni minket attól, hogy abban járkáljunk.
Terepen a régész
Köszöntük szépen, aztán elbúcsúztunk. Persze hogy tudjuk, ki volt Kotormány János, a szegedi múzeum embere, akit Móra Ferenc ismertetett meg mindnyájunkkal, s akit csak „személyem körüli miniszter”-nek” emlegetett a fent idézett elbeszéléskötetben!
Csodás emlék volt! Köszönjük Móra Ferencnek és köszönet az unokának!
Kotormány Jánosnak Móra Ferencről szóló könnyes-szomorú visszaemlékezéseit Takács Tibor örökítette meg „Móra igazgató úr” c. 1961-ben megjelent könyvében.
Dr. Csányi Marietta
régész, nyugalmazott osztályvezető
