A napokban az MTI is hírt adott arról, hogy Szolnok megyében egy ritka kelta pénzérme került elő.

A történet érdekességét az adja, hogy ez a típus - megyei szinten - valóban csak Hild Viktor gyűjteményéből volt ismert. E két tárgy azonban a II. világháború forgatagában eltűnt. Most 116 év után ismét egy újabb példánnyal gazdagodott nemcsak a Múzeum, de egész Szolnok megye történelme, és egy igen fontos kirakódarab kerül a megfelelő helyre.

Bár a szóban forgó érme feltehetően Erdély irányából érkezhetett az Alföldre, ezek a II. Philippos (Nagy Sándor apja) tetradrachmáját utánzó veretek az esetek nagy részében a La Tène kultúrához köthetőek. Az előlapon Zeusz fej látható babérkoszorúval még a hátlapon lovas kezében pálmaággal.

A 2016 őszén előkerült kelta érem

Damjanich János Múzeum ©

Mindhárom érem a Kr. e. IV század vége és a III. század közepe közötti időszakra keltezhető, mely egy új korszak kezdetét jelzi itt az Alföldön: a kelták korát. Ekkor jelenik meg a területen eddig ismeretlen, nyugatról érkező anyagi kultúra, melyet a régészeti szakterminológia az első ismert lelőhelye után La Tène kultúrának nevezett el. Új edényformák, új ékszerek, új temetkezési szokások, új fegyverek, új épülettípusok, új településszerekezeti formák jelennek meg, melyek teljesen eltérőek a korábbi leletektől, amit a kutatás egy szkíta arculatú népességhez tud kötni. Az új anyagiasult műveltséget hordozók meghatározó részben egy kelta-indoeurópai eredetű népességhez köthetőek. Szolnok megyei történetüket nagyobbrészt még ma is homály fedi, és számos kérdés vár még megválaszolásra. 

F. Kovács Péter

régész

Az elmúlt napokban jelent meg a Magyar Nemzet online és nyomtatott verziójában egy írás az alábbi címmel.

Űrrégészet? Na, ne már!

Izgalmas kutatás, bár az amerikaiak hadilábon állnak a fogalmakkal

(Balogh Roland, 2016. november 26. szombat 19:03, http://mno.hu/tortenelem/urregeszet-na-ne-mar-1373463)

Ennek kapcsán szeretnék néhány gondolatot megosztani a kedves blogolvasókkal, és egy talán kissé szokatlan, de annál izgalmasabb területre kalauzolni a bátor vállalkozókat.

 A jelenkori és történeti régészet elsőszámú platformja:  http://chat-arch.org/

„A történelem az, amikor elmondjuk, hogy mi történt, a régészet a lenyomata annak, ami valójában történt.” Robert Maxwell a csernobili atomkatasztrófa helyszínét kutató régész

http://news.nationalgeographic.com/2016/04/20160428-Chernobyl-Pripyat-archaeology-abandoned-ruins-nuclear-disaster-Pompeii-Ukraine/

Gázmaszkok Pripjatyban 

Már a cím önmagában helytelen következtetések levonására próbálja rávezetni az óvatlan olvasókat. Űrrégészet? Na, ne már! Igen, űrrégészet. A kifejezés hallatán senki sem vonható kérdőre, ha rögtön földön kívüliek és UFO-k jutnak az eszébe, netán a népszerű sorozatnak, az X-aktáknak az archeológiába átültet változata, ahol Mulder fáradságot nem kímélve próbálja a beruházókat meggyőzni a páratlan Klingon lelet értékéről. De nem, nem erről van szó. A viccet félretéve ahhoz, hogy teljes legyen, a kép egy kicsit messzebbről kell kezdeni.

Sci-fi: elméleti halmazábra az emberi és földön kívüli repülés stb...területek felosztásáról

A régészet talán az emberiség egyik legkomplexebb tudományterülete. Ugyanis ha korrektek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy a régészet az ember által hátrahagyott anyagi emlékek vizsgálatával foglakozik, és ezeken keresztül próbál a valamikori lét történeti valóságára következtetni, annak minden területére, teljes spektrumára kiterjedően, az egyén identitásától az eszközkészítés mikéntjéig. Természetesen ez a valóság soha sem lesz tökéletesen megismerhető, de az elméleti modelleken keresztül vizsgálható a gyakorlati módszerek eredményeinek felhasználásával. Mégis milyen módszerek alkalmazhatóak? Az első, melyet mindenki ismer, az ásatás. Persze önhittség lenne azt állítani, hogy ez kizárólagosan a régészeté. Nem, a paleontológia ugyanúgy használja az ásatási technikákat. Az egyetlen és lényeges különbség az a tárgy, hiszen a régészetben ez az ember, a paleontológiában az őslények. Milyen módszerek vannak még? Fizikai, kémiai, biológiai, embertani, genetikai, geológiai, földrajzi, klimatológiai, matematikai, asztrológiai, nyelvészeti, stb… különféle megközelítések használhatóak, persze azt mindig a feltett kérdésre keresendő válasz természete adja meg, hogy éppen mit szükséges használni.

Feltárt lövészárkok a nyugati fronton

Itt térjünk most át arra, hogy milyen időbeli keretek közé szorítható a régészet. A rövid válasz: semmilyen. Az emberi múlt, legyen az közeli vagy távoli, fajunk saját magunk megismerésének egyik legizgalmasabb területe, és csak egyetlen tudományhalmaz, a régészet az, amely képes ezt a hátramaradt anyagi emlékek, az anyagi kultúra alapján vizsgálni. Ma a 21. században az európai és a történeti fejlődés sajátságai miatt a módszertanilag igen fejlett észak-amerikai kutatók számára elfogadottá vált, hogy akár 100 éves vagy 50 éves emlékeket régészeti módszerekkel vizsgálnak. Álljon itt néhány példa:

• háborús helyszínek (hadszíntér kutatás)
• 19-20. századi üzem- és gyárépületek (ipari régészet)
• 17-19. századi tanyahelyek, telepek (történeti régészet)
• 20. századi katasztrófák és elhagyott területek (pl. Csernobil)
• mindennapi használati tárgyak és életterek vizsgálata (a jelen régészete)
• ma is élő természeti népek vizsgálata (etnoarcheológia)

Az elmúlt években folytak ásatások Chełmno, Treblinka, Sobibór és Bełżec területén. A cél a valamikori haláltáborok egyes „tevékenységi körzeteinek” meghatározása és elkülönítése (is) volt. Robert Maxwell ausztrál régész 20. századi, rövid idő alatt felhagyott épületeket és területeket vizsgált. Célja a hirtelen bekövetkező változások lenyomatának kutatása, az ideológia és az anyagiság kapcsolatában bekövetkező folyamtok függvényében (katasztrófák, rendszerváltások). Be kell látni, hogy a régészet már nem az, mint évtizedekkel ezelőtt. Órási elméleti és módszertani fejlődésen esett át, melynek része az űrrégészet. Helyesebben a világűr felfedezésének régészete.

Lerombolt sobibóri gázkamrák feltárás közben

A MNO-n megjelent írásban többek között alapvetően félrevezető, hogy mintha azt a benyomást akarná kelteni a szerző, hogy az egyszeri amerikai ember nem tudja, mi az a régészet illetve azt, mi számít réginek. Ugyanakkor ez Magyarországon is így van, hiszen itthon is jobban ismerik Indiana Jonest, mint Colin Renfrewet, de ennek semmi köze az űrrégészethez.

Ha valakinek felkeltette az érdeklődését a téma (melynek könyvtárnyi irodalma van), a jelenkori múlt régészetéről a következő átfogó írást ajánlom:

Alfredo González-Ruibal: Archaeology of the contemporary past.

http://digital.csic.es/bitstream/10261/109507/1/Archaeology%20of%20the%20Contemporary%20Past.pdf

Alice Gorman munkái:

https://flinders.academia.edu/AliceGorman

Korábban egy könyvajánlóba bújtatva írtam a xenoarcheológiáról:

http://szolnokiregeszet.blog.hu/2016/11/28/_pop_kultura

F. Kovács Péter
régész

Kerekasztal-beszélgetés Magyarország első régészeti magazinjáról és az európai kontinens határain kívül végzett magyar vonatkozású régészeti kutatásokról, Stein Auréltól a modern tudományos projektekig.

Vendégek:
Hoppál Krisztina régész, Damjanich János Múzeum
Felföldi Szabolcs régész, Szegedi Tudományegyetem
Kasza Csaba tengerész, régésztechnikus, Damjanich János Múzeum
Nagy Fanni régészhallgató, Szegedi Tudományegyetem


Beszélgetést vezeti:
Kovács Péter (régész, Damjanich János Múzeum)


2016. december 9. péntek 17.00 óra

Damjanich János Múzeum
Képtár I. emelet
Szolnok Kossuth tér 4

A rendezvény ingyenes!

Kirándulás, természetjárás során, vagy épp kapálás közben a kiskertben akadhat olyan tárgy az ember kezébe, amit nem tud értelmezni. Vagy munkája során, ha építkezésen, vagy a határban dolgozik, a munkagép, ásó, eke a felszínre forgathat olyasmit, aminek látszólag ott semmi keresnivalója nincs. Ekkor lehet elkezdeni gyanakodni, hogy ez bizony valami régészeti lelet.

Ilyen esetben a legfontosabb teendő, hogy a megtaláló értesítse a múzeumot – lehetőleg azt, amelyik lakóhelyéhez a legközelebb esik – ha nem is rájuk tartozik a dolog, ott tudni fogják, hogy kinek kell szólni. 

Ha ezt olvasva, az fordul meg a fejedben, hogy dehogy is, eszembe sincs senkit értesíteni, jó lesz az nekem – fel kell hívnom a figyelmed hogy ez bizony törvénybe ütközik! Ugyanis a magyar törvények értelmében minden, ami a föld alatt található (legyen az régészeti lelet vagy ásványi kincs) az állam tulajdona, még akkor is, ha azt valaki a saját telkén találta!!

Leletbejelentés útján került a múzeumba: honfoglalás kori ezüstcsésze Kétpóró

A régészek általában béketűrő emberek, ritkán szoktak a törvény szigorával fenyegetőzni, de a műkincsek eltulajdonítása, esetleges feldúlása biztosan kihozza őket a sodrukból és ilyen esetben értesítik a rendőrséget. Kinek hiányzik ez?

A régészeti leletek zöme nem forgalomképes, azaz nem lehet őket eladni. A régiségkereskedők nagyon jól tudják, hogy darázsfészekbe nyúlnak, ha régészeti tárggyal seftelnek, ezért inkább maguk szólnak a múzeumnak, ha ilyet észlelnek. A megtaláló sokkal jobban jár, ha beballag a múzeumba és átadja a tárgyakat, mert ebben az esetben nem börtön fenyegeti, hanem a tárgy értékének megfelelően még jutalmat is kaphat.

Bár a múzeumok rendkívül szűkös költségvetésből gazdálkodnak, mindig igyekeznek jutalmat adni a becsületes megtalálónak. Pár éve hallhattuk a televízióban, hogy egy különleges éremlelet megtalálója tízmilliós jutalomban részesült – no, ez azért nagyon ritka, kevés az olyan tárgy, ami ekkora történeti értékkel bír, de legalább a fáradozást igyekszünk megtéríteni. Sajnos, ennek az ellenkezőjére is volt példa, amikor a megtalálók szépen elosztottak egymás között egy sírleletet, hogy majd jól eladják. A dolog kitudódott (mindig van egy „jó szándékú”, aki lebuktatja a többit) és nyomozás, rendőrségi házkutatás, feljelentés lett az eset vége.

 Kincskereső gödrök bolygatják és pusztítják a Jászberény melletti Szent Pál-halmon állt egykori templomot

Ami azonban biztosan felborítja a borjút a régészekben, az a fémkeresőzés. Nem is arról van szó, hogy fémkeresős leletfelderítést még a régész is csak engedéllyel végezhet, leginkább arról, hogy aki ilyen profi módon lát neki a keresésnek, arról nehezen feltételezhető a jó szándék. Sajnos, az internet világában minden múzeumi szakember nagyon jól látja, hogy a fémkeresőzés az illegális műkincs-kereskedelem és a lelőhely-fosztogatás melegágya. Nyilvános fórumokon biztatják egymást cseppet sem szimpatikus laikusok a legjobb helyszínek felkeresésére, ahol aztán sáskahad méretű pusztítást képesek végezni. A Dunántúlon szinte már önálló iparág a római villák fosztogatása, de az alföldi bronzkori lelőhelyek bronzleletei sincsenek biztonságban. Nyomukban méteres lyukakkal szaggatott, össze-vissza forgatott, feldúlt, kirabolt lelőhelyek maradnak vissza, a tárgyak pedig nyom nélkül eltűnnek az internetes kereskedelemben. Ezek után senki se csodálkozzon azon, hogy a régészek legszívesebben eltörnék a fémkeresőzök kezét. 

De most tételezzük fel a lehető legjobb szándékot, vagyis azt, hogy valaki tényleg véletlenül ütközik a mezőn régészeti tárgyba és eszében sincs azt megtartani. Arra készüljön, hogy ha bemegy a múzeumba, a régész első kérdése az lesz, hogy hol találta a tárgyat? Már beszéltünk arról, hogy nem ismerjük pontról-pontra a megye összes régészeti lelőhelyét, ezért egy új lelet fontos új információval szolgálhat. Ezért fontos a helyszín és a lelőkörülmény ismerete: hol, milyen mélységben, milyen munkavégzés során került elő, ki és mikor találta.

Korrekt hozzáállás esetén a múzeum is igyekszik partnere lenni a megtalálónak. Gyakori, hogy a megtaláló azt kéri, hogy az általa bejelentett leletek településén, falujában is megismerhetők legyenek, ne nyelje el azt örökre a múzeum raktára. Ennek semmi akadálya, miután a tárgyat nyilvántartásba vettük, szívesen kikölcsönözzük a helyi iskolában, művelődési házban történő bemutatásra.

 Régészeti kiállítás részlete a kőtelki iskolában

Összefoglalva: tartsuk szem előtt, hogy a régészeti lelet még akkor is az állam tulajdona, ha a saját kertünkből kerül elő! A régészeti lelet előkerülését – a törvény értelmében – mindenkinek be kell jelenteni, nincs kivétel. A fémkeresőzés pedig illegális és csúf büntetést von maga után.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

Vége az ásatásnak, összepakoljuk a tábort, teherautóra rakodjuk a cuccot és a becsomagolt, gondosan felcédulázott leleteket. Mi történik ezután?

A leletek először a restaurátorokhoz kerülnek. Ők fogják megtisztítani (megmosni, vegyszeresen kezelni) majd restaurálni. Az agyagedények esetén a restaurátor úgy válogatja a töredéket, mint egy óriási puzzle darabjait, keresi az összeillő darabokat.

Kiegészítésre váró edények a Damjanich János Múzeum restaurátor műhelyében

Ha megfelelő mennyiségű darabot talál, ki lehet egészíteni a töredékeket is, a hiányzó részeket gipsszel kipótolják. Az egyéb tárgyakat, fémeket sokszor hónapokig kezelik, konzerválják, hogy a földben szerzett „sérüléseket” begyógyítsák, a korróziót megállítsák.

Itt zajlik a fémleletek restaurálása

Ezután a régész a tárgyakat egyenként beleltározza, ahogy azt már feljebb leírjuk.

Az ásatásokon talált tárgyak 99% ezután raktárba kerül – egyszerűen azért, mert túl sok van ahhoz, hogy minden kiférjen a kiállításba. A múzeumok állandó kiállítása – ahol az ásatási leletek megtekinthetők – 15-20 évre készülnek Hiába kerül elő valami fontos lelet, ez idő alatt nem kerülhet be az állandó kiállításba, mert azt nem lehet megbontani, hirtelen ötlettől vezérelve átrendezni. Ezért a múzeumok időszaki (csak néhány hónapig látogatható) kiállításokat is készítenek, ahol az új szerzeményeket is be lehet mutatni. De még így is a leleteknek csak elenyésző töredéke kerül a látogató elé.

Edények a Damjanich Múzeum régészeti raktárában

De a raktárban sem csak porosodnak a tárgyak. Ismeretterjesztő cikkek, tudományos publikációk készülnek róluk, amihez mindent át kell nézni, le kell fotózni vagy rajzolni. De nincs mit tenni, az ásatási leletek előbb-utóbb raktárban végzik, így van ez a Föld bármely múzeumában.

A Damjanich János Múzeumnak három régészeti raktára is van, olyan mennyiségű anyag gyűlt össze fennállása óta. A raktár nem egy izgalmas hely, a tárgyak dobozokba csomagolva, polcokra felpakolva sorakoznak. Már csak azért sem látogatható, mert egy kívülálló halálra unná magát közöttük: edénytöredékek teherautószám, aminek csak tudományos értéke van, a nagyközönségnek nem mond semmit se.

Dobozhegyek a régészeti raktárban

És meddig pihennek ezek a tárgyak a múzeumok raktárában? Reményeink szerint az idők végezetéig – legalább is mi így tervezzük. Az 1802-ben alapított Magyar Nemzeti Múzeumban az első pillanattól kezdve – jó kétszáz éve – megvan minden, amit oda bevittek. (Sajnos, kivétel is akad, a viharos, háborús korszakokban pusztult el lelet is, amikor az épület kigyulladt vagy feldúlták.) Ez a 200 év már akkora időtávlat, hogy a legkorábbi leltárkönyvek, tároló szekrények már maguk is műemlékek! Világosan emlékszem arra az érzésre, ami akkor kapott el, amikor életemben először léptem be a Nemzeti Múzeum raktárába: maga az idő tapintható ezekben a hatalmas termekben, a 19. században készített, óriási üveges szekrények között. A polcokon olyan tárgyak sorakoznak, amit Pulszky Ferenc, Rómer Flóris leltározott be! Szabályosan megdermedtem a gyönyörűségtől és a hatalmas felelősség súlyától: rajtam is múlik, hogy a múltunk ne vesszen el, ne menjen veszendőbe. Ha néha elgyengülök, belefáradok a beruházókkal folytatott értelmetlen küzdelembe, az ásatási, múzeumi munka buktatóiba, csak ezt az érzést kell felidéznem, hogy újra tudjam: nem fölösleges, amit csinálok.

Dr. Tárnoki Judit

régész

Szinte nincs is olyan ásatás, ahol egy jó szándékú érdeklődő neki ne szegezné a kérdést a régésznek: „Aztán találtak-e már valami értékesebbet? Mondjuk, aranyat.”

Természetesen semmi meglepő nincs abban, hogy a közvélemény számára az arany tűnik igazán értékesnek. Mindenkit ki kell ábrándítanom: egy régész simán leélheti úgy az életét, hogy egy fia aranytárgyat se talál. Már csak azért se, mert több tízezer-százezer év telt el úgy az emberiség történetében, hogy nem is ismerték az aranyat és semmilyen fémtárgyat nem készítettek. De a fémet ismerő korszakokban se mindennapos, hiszen az arany minden korban kevés volt, vigyáztak rá, nem dobálták szerteszét, nem került szemetesgödörbe. Sírok mellékletei között bukkan fel néha-néha.

Nos, az aranyat akkor elvetettük, mi hát az „értékes lelet”?

Néha egészen meglepő dolog: egy messzi földről származó nyersanyagból készült kőeszköz, egy szokatlan díszítésű edény, egy váratlan kultikus tárgy. Régészeti korszakonként is más-más, ami egy régész szívét megdobogtatja. Egy őskőkorral foglalkozó régész nyilván a fél karját is odaadná egy barlangfestményért, az alföldi szarmaták kutatója egy római import tárgytól esik hanyatt, a középkoros a ritka éremtől. Én magam egész életemben a középső bronzkori füzesabonyi kultúra temetőjére vágytam, és a föld felett lebegnék, ha ez egyszer megadatna.

Egy igazán értékes lelet: madár alakú bronzkori edény Nagyrévről

Általánosságban kimondhatjuk, hogy ami ritka, az megörvendezteti a régészt, de a ritka egyáltalán nem azonos az arannyal.

Általánosságban. De hiába is tagadnánk, azért aranyat találni valóban semmihez se fogható érzés.

2006. ősze, Rákóczifalva, Bivalytói töltésáthelyezés. Reggel megérkeztünk az ásatásra, kicsit később, mint ahogy szoktunk, mert valami dolgunk volt a múzeumban. Már ekkor gyanús lett, hogy Péter bácsi, az egyik kiváló munkásunk ül a tábor asztalánál és cigarettázik. (A gyanús az volt, hogy nem dolgozik, ő, aki egy percre se hagyta abba a munkát sose.) Valami baj van, Péter bácsi? Jöjjön csak, Juditka! – mondta, kézen fogott és kivezetett a szelvénybe, az egyik épp bontás alatt álló rézkori sírhoz. A csontváz koponyájára rá volt téve egy seprű. Péter bácsi belépett a sírba, leemelte a seprűt – és alatta felvillant egy apró kis aranycsüngő, ami a halott nő halántékán feküdt. Na, kiugrott a szívem rendesen. Egyrészt mert olyan szépséges volt ez a kis ragyogó csecsebecse, másrészt itt feküdt előttem, pontos viseleti helyzetben, bizonyítva, amit eddig csak sejtettünk, ezt a csüngőt a fejen viselték, valamiféle homlokpánton. Visítottam hát, ahogy kell, mindenki ide, itt a nagy lelet!!

 Viseletei helyzetben, a halántékon megtalált rézkori aranycsüngő a rákóczifalva–bivalytói temetőben

2010. ősze, honfoglaló temető leletmentése, Nagykörűben. Gyönyörű, gazdag férfisír volt, csuklóján-bokáján vékony aranypánttal, derekán féltenyérnyi aranyozott ezüstveretekkel díszített övvel, lábához hasonlóan aranyozott ezüstveretekkel díszített lószerszámot helyeztek (illetve nyúzott lóbőrt, amin a szerszámzat is rajta volt). Már napok óta örültünk ennek a sírnak, hisz már a bontás során kiderült, hogy nagyon gazdag férfiú, különleges, szokatlan díszítésű tárgyakkal.Lerajzoltam az öv vereteit, beszámoztam az egyes darabokat majd nekiláttam, hogy egyenként csomagolva, szép óvatosan felszedegessem. Amikor a medencéről lekerültek a veretek, óvatosan kiemeltem a csontot, mert gyanítottam, hogy a derekán hátul is lesznek veretek. És ekkor, a bal medencelapát alatt, a homokos altalajban megcsillant egy hatalmas ezüstlemez sarka. Kicsit megsöpörtem az ecsettel, és csak annyit láttam, hogy egy tárgy széle áll ki a homokból, a többi része még benne van, de ez nem veret, valami más ... Úgy összeszorult a torkom, hogy hirtelen szólni se tudtam, majd kinéztem a sírból és odaszóltam a többieknek: Azt hiszem, találtam egy tarsolylemezt... Megállt a levegő. Majd hirtelen őrült nyüzsgés kezdődött, mindenki egyszerre beszélt, mindenki odacsődült, engem kirántottak a sírból, Kozma Karcsi már szerelte is össze a videokamerát, mindenki kapkodott és hadart, ne bontsd ki, bontsd ki, ne vedd ki, vedd ki, gyere ide, menj oda!

Bizony, beletelt néhány percbe, mire lecsillapodott a gyorsvonatként dobogó szívem és elmúlt a kezem remegése. Visszakászálódtam a sírba és újra kezelésbe vettem az ezüstöt (ami egyébként döbbenetes volt, amikor frissen lesimítottam róla a homokot, ragyogott, mintha kisuvickolták volna és a levegőtől, a szemem láttára sötétedett be mély kékes-bíbor árnyalatúra). Nem tarsolylemez volt, „csak” egy hatalmas övcsat, szokatlan, sosem látott díszítéssel. De öt percig azt hittem, és nem tagadom, lenyűgöző érzés volt.

A nagykörűi honfoglaló harcos övcsatja

Meg egy eset eszembe jutott, ami viszont egyáltalán nem arany, bizonyítva azt a tételt, hogy a nem biztos, hogy a régész az aranynak örül – bár azt is szeretheti.

1987 – Túrkeve, Terehalom, többrétegű bronzkori település ásatása. A telep 4. lakószintjét bontottuk egy 10 x 10 méteres szelvényben, már jó mélyen, a felszíntől vagy 2,5-3 méter mélységben. A szelvény közepén egy hatalmas lakóház padlója húzódott keresztben. A tapasztott agyagpadlón – látszólag – rendszertelenül famaradványok feküdtek, amiket bontás közben sorra fóliával és nedves papírvattával letakargattunk, mert nagyon meleg volt, a nap pillanatok alatt kiszárította volna a néhány milliméter vastag maradványt, amit így még a szellő is el tudott volna fújni. Utáltuk, mert csak botladoztunk a fóliák között, nem láttuk, hogy mit csinálunk, csak ezt a „rendetlenséget”. Nagy nehezen kihámoztuk a földből a padlót, eljött a fotózás ideje. Leszedegettük az össze-vissza fóliadarabokat, közben vízzel fújkáltuk és locsoltuk az egészet. Csányi Marcsi kolléganőmmel, akivel 10 éven át ástuk ezt a telepet, kiálltunk a mély szelvény szélére, hogy végre megnézzük, hogy valójában mit is bontunk már hetek óta. És ekkor leesett az állunk. A „rendetlen” fadarabok, deszkalenyomatok hirtelen összeálltak egy egésszé: a ház falában egy hatalmas gerenda volt lefektetve alapozásképp, a ház középső helyiségét pedig egy fantasztikus fa-szerkezet borította, ami nem lehetett más, mint a lehullott födém szabályosan összeerősített deszkái, közöttük egy padlásajtó méretű nyílással, melyen át a tetőtérbe lehetett egykor feljutni. Csak álltunk ott és szótlanul bámultuk ezt a 4000 éves pompás ácsmunkát és szorult a torkunk: hirtelen beleláttunk a múltba, valóságosabban, mint bármikor.

A túrkevei bronzkori telep 4. települési szintje – ásatási fotó és a feltárt ház rekonstrukciója

Na, ez az igazán értékes lelet. Amikor szembesülsz a ténnyel: ők is emberek voltak, olyanok, mint te.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

Az ásatás szezonális elfoglaltsága egy múzeumnak, leggyakrabban nyáron kerül rá sor. Van, amikor már év elején meg tudjuk mondani, hogy hol és mit fogunk ásni – különösen a több éves, áthúzódó projektek esetén –, máskor viszont csak közvetlenül nyár elején derül ki. Még azt se tudjuk garantálni, hogy lesz-e egyáltalán ásatás, mert manapság már csak beruházásokhoz kötődő feltárásaink vannak, ha nincs beruházás – nincs ásatás se.

 Patay Pálnak, a Magyar Nemzeti Múzeum neves régészének látogatása a bivalytói rézkori temetőben

Az ásatások túlnyomó többsége külterületen zajlik, távol minden tömegközlekedéstől, járható úttól, gyakran mi magunk tapossuk azt a földutat, melyen meg lehet közelíteni a helyszínt. Éppen ezért kénytelenek vagyunk járművel odajutni, és abból se mindegy, hogy mivel, erre szinte kizárólag a terepjáró alkalmas. Ez végzetesen leszűkíti azok számát, akiket el tudunk juttatni egy ásatásra. Bár dolgos kézre mindig szükségünk van, az esetek többségében kénytelenek vagyunk elutasítani a jelentkezőket, mert betelt a létszám, több ember már nem fér a kocsiba.

 Vidámak vagyunk, mert a terepjáró sikeresen kiszabadult a Hortobágy sarából

De ez nem jelenti azt, hogy az ásatást nem lehet meglátogatni. Ha az érdeklődő meg tudja szervezni, hogy valahogy eljusson oda, mi mindig, mindenkit szeretettel látunk. Az ásatás nem tiltott terület, bárki megnézheti, még arra is számíthat – különösen, ha előre egyeztetett a múzeummal –, hogy pár szóban elmagyarázzuk, mit is lehet látni. Gyakran fogadunk iskolai csoportokat, örömmel tartunk nekik „tárlatvezetést”, hisz a régész számára is fontos, hogy munkáját megismertesse az érdeklődőkkel.

De azt nem szabad elfelejteni, hogy az ásatás veszélyes üzem: rendkívül mély gödrök, kiásott kutak is lehetnek a felszínen, amibe beleszakadni, beleesni életveszélyes, hatalmas munkagépek közlekednek, esetleg már folyik maga a beruházás is, még több munkagéppel. Érdemes erre gondolni, ha nagyobb csapat gyerekkel készül valaki egy ásatást megtekinteni, jó, ha megfelelő számú felnőtt is van a csoportban, akik meg tudják regulázni a gyerkőcöket.

 Ásatás a munkagépek árnyékában – Nagykunsági tározó feltárása 

Az érdeklődök a múzeum telefonszámán vagy e-mailben kaphatnak felvilágosítást, hogy milyen lehetőség van egy ásatás megtekintésére. Egy szezonban (nyáron) akár többször is érdemes megpróbálni érdeklődni, mert ami egyik héten nem sikerült, pár nap múlva megváltozhat.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

A régészettudományt az egyetemek bölcsészkarán lehet tanulni. A legrégebbi régészeti tanszék az Eötvös Loránd Tudományegyetemen működik. Hogy az adott évben épp melyik egyetem indít régészképzést, arról a felvételi tájékoztatóból vagy az interneten lehet tájékozódni. (Jelenleg Budapesten, Szegeden, Miskolcon és Pécsett folyik régészképzés.) 

A bolognai rendszer bevezetése óta a régészképzés 6 félév alapképzésből (BA) és 4 félév mesterképzésből (MA) áll. Az alapképzés nem ad teljes értékű diplomát, csak régész technikusi végzettséget. Ezzel a képesítéssel pl. nem lehet ásatási engedélyért folyamodni, önálló ásatásvezetésre csak az MA végzettség jogosít. Természetesen technikusként is értékes munkát lehet végezni, de sokkal nehezebb elhelyezkedni. Ez a „komplett” régészvégzettségről is elmondható, vagyis aki erre a tanulmányra adja a fejét, készüljön B tervvel is, mert könnyen meglehet, hogy a diploma megszerzése után nem talál állást magának.

 Az ELTE BTK épülete, ahol a Régészettudományi Tanszék is található

Régészként a múzeumokon kívül a Magyar Tudományos Akadémia Intézetében, az egyetemeken és az Örökségvédelmi Hivatal területi képviseletein van mód az elhelyezkedésre. Egy darabig úgy is el lehet boldogulni, hogy a régész ásatásról ásatásra igyekszik munkát találni magának, de ekkor fel kell készülni arra, hogy a téli hónapokra munka nélkül marad és az ország legkülönfélébb pontjaira lesz kénytelen vándorolni, akár havonta is.

Ha ez még nem lenne elég elijesztő egy fiatal számára, azzal is számolnia kell, hogy a régészmunka komoly fizikai megterhelést jelent. Nem azért, mert magadnak kell lapátolni (bár ilyen is van, nem is ritkán), hanem mert az ásatáson heteket-hónapokat kell a szabadban tölteni; akár esik, akár fagy, akár 40 fokos hőség van, a munka nem állhat le.

 A bemosódott iszap tisztítása egy zivatar során elázott gödörből

Maga az egyetemi képzés nem nehezebb, mint bármelyik más szakon. Itt is órákra kell járni, és magolni is tudni kell. Talán annyival bonyolultabb, hogy régészetből nincs egyetemi jegyzet, tankönyv, az információt az előadásokon kell összegyűjteni. Nagyon fontos, hogy valamelyik világnyelvet mélységében is ismerje a jelentkező, mert a szakirodalom túlnyomó többsége idegen nyelvű, manapság már a magyar kutatások eredményei se magyarul, hanem elsősorban angolul jelennek meg. Tankönyv hiányában pedig a tanulás során az első pillanattól kezdve szakirodalmat kell böngészni. Az angol minden korszakban használható, de pl. aki őskőkoros akar lenni, annak franciául is érdemes tudni, aki népvándorlás korral akar foglalkozni, annak németül, oroszul is beszélnie kell. Még a magyar honfoglalás kor vagy Árpád-kor publikációi is idegen nyelven íródnak, tehát egyetlen korszakban sem lehet megkerülni az idegen nyelv tudását. Külön kiemelendő a latin nyelv ismerete, hiszen aki római korral, korai középkorral akar foglalkozni, annak bizony latinban is jártasnak kell lennie.

 Magyarország régészetével foglalkozó idegen nyelvű szakkönyvek

A régészettudományi tanszékek maguk is szerveznek ún. tanásatásokat, ahol a hallgatók – általában kötelező részvétel mellett – a terepi munkák mikéntjével ismerkedhetnek meg. De egy talpraesett hallgató maga is szervezi a nyári gyakorlatát, igyekszik minél többféle ásatáson megfordulni, hogy sokfelé, sok mindent lásson. Egy régészhallgató okosan teszi, ha ekkor maga is ásót, szerszámot ragad, mert ha a saját kárán nem tanulja meg, hogy hogyan kell az objektumokat kibontani, később nem fogja tudni a munkásoknak elmagyarázni és nem fogja érteni, hogy mi zajlik a saját ásatásán. Egyetemistaként még sok segítséget kap, az idősebb kollégák szívesen elmagyarázzák a teendőket, amire később magának kellene rájönnie. Már csak az ásatás öröméért is érdemes minden lehetőséget kihasználni, mert később, ha az összes felelősség rajta fog nyugodni, már közel sem lesz ilyen szórakoztató a dolog.

Az egyetemi oktatás során a hallgatóknak szakosodniuk kell valamelyik nagyobb régészeti korszakra. Ezért nem árt, ha már a jelentkezés pillanatában van valami elképzelése arról, hogy a régészet melyik területe érdekli a legjobban – erről a bőséges ismeretterjesztő irodalomból tájékozódhat.

Ismeretterjesztő régészeti könyvek

Magyarországon első sorban a magyar föld régészeti problémáit oktatják és csak elenyésző számban indítanak az egyetemek egyiptológiával, Ókori Kelettel, Dél-Amerikával stb. foglalkozó stúdiumokat, és nem is mindig a régészeti tanszékeken tanítják ezeket, hanem önálló szakokon. (Ehhez is a felvételi tájékoztató az irányadó.) Ha a fiatal szívét valami speciális terület hódította meg, fel kell készülnie, hogy ezt a tudományt csak külföldön fogja tudni tanulni.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

A közhiedelemmel ellentétben a régész nem ás állandóan. Ez nyilván nem is lehetséges, hiszen az évnek csak rövid időszakában, megfelelő időjárás mellett lehet ásatást folytatni.

Mit csinál hát a régész, amikor nem ás? Dolgozik a munkahelyén, mint bármilyen más munkavállaló.

A legfontosabb, hogy az ásatások alatt előkerült leletanyag sorsáról intézkedjen. A tárgyak megtisztítását és helyrehozatalát egy önálló múzeumi szakember, a restaurátor végzi el, de az ő keze közül kikerülő tárgyakat ismét a régész veszi kezelésbe. Mielőbb meg kell oldani, hogy a tárgyak egyedileg azonosíthatók legyenek, máskülönben tragikusan összekeveredhetnek és soha többé senki sem tudja megmondani, hogy melyik ásatáson, annak melyik objektumából kerültek elő. Ezért a régész mielőbb beleltározza a leleteket. Előbb minden egyes tárgyra, minden egyes töredékre leltári számot ír – vagy írat egy technikussal. Ezután a számok alapján a tárgyakat bevezeti egy asztal méretű leltárkönyvbe, ahol szerepel a tárgy száma, pontos leírása, mérete, anyaga, lelőhelye, az előkerülés minden körülménye, hogy ettől kezdve bárki, bármikor egyenként is tudja azokat azonosítani. (A szolnoki Damjanich János Múzeum leltárában jelen pillanatban 150.000 darab, egyedileg leltározott tárgy van hatalmas leltárkönyvekbe beírva.) Ezzel elhárult az összekeveredés veszélye, meg lehet kezdeni a feldolgozást.

A leltározás régen is követelmény volt: Hild Viktor kéziratos naplója az általa talált tárgyakról, 1906-ból

A feldolgozás a tárgyak, tárgyegyüttesek tudományos értékelését jelenti. E folyamat során a leleteket lefotózzák vagy lerajzolják. A régész pedig szakmai ambíciójának, tudásának függvényében tudományos értekezést készít a leletanyagról és az ásatás eredményeiről. A régészet több tízezer év tárgyaival foglalkozik, ezért senkitől sem várható el, hogy minden történeti korban egyaránt jártas legyen. A régészek korszakokra szakosodnak, már az egyetemi oktatás során. Ekkor dől el, hogy kit, melyik korszak érdekel igazán, melyikben szeretne a későbbiekben elmélyülni. A főbb, magyar egyetemen tanulható korszakok: őskor, népvándorlás kor, római kor, klasszika archeológia és középkor. De lehet tanulni külön az őskőkorról, az ókori Keletről, környezetrégészetről és a különféle természettudományos módszerek régészeti alkalmazásáról is. Külföldi egyetemeken pedig az emberi történet bármelyik korszakával meg lehet ismerkedni.

Egyiptomi ásatás archív fotója

Az ásatás technológiája azonos, tehát mindegy, hogy őskort vagy középkort tanult valaki, bármit ki tud ásni, bármilyen korszak ásatását tudja irányítani, de a tudományos feldolgozás már „személyre szabottan” zajlik. Ha egy régész az ásatáson olyan korszakot is feltárt, amivel nem akar behatóan foglalkozni, mert távol esik tőle, átadja a leletanyagot annak, akit ez érdekel. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy az ásatási dokumentáció a lehető legalaposabb legyen, hogy abban bárki el tudjon igazodni, olyan is, aki nem vett részt az ásatáson. Ezért a régész munkaidejének jó részét kiteszi az ásatási dokumentáció rendezése, ellenőrzése is.

Ásatáson készült felszínrajz

Képzeletbeli régészünk gatyába rázta hát a dokumentációt, beleltározta a leleteket, tudományos cikket írt az őt érdeklő korszakról, és még mindig maradt egy kis ideje, akkor a legkülönfélébb múzeumi feladatokkal foglalatoskodik. Kiállítást készít, megírja a forgatókönyvet és részt vesz a rendezésben is. Ismeretterjesztő cikkeket ír, tárlatvezetést tart, rendkívüli iskolai órákat ad. Hivatali munkát végez, hatástanulmányt készít a különféle beruházások régészeti érintettségéről. Lelőhely-bejelentő adatlapokat töltöget a nyilvántartás számára. A minisztérium felkérésére törvénytervezeteket értékel. Időről-időre revíziózza, ellenőrzi a már beleltározott tárgyakat, rendet tart a raktárban. Könyvtárban ücsörög és kétségbe esve próbálja követni a gombamód szaporodó magyar és nemzetközi régészeti szakirodalmat, hogy ne maradjon le végzetesen a legújabb kutatások eredményeiről. Teszi ezt a világ bármelyik nyelvén, mert nem elfogadható indok, hogy pl. görögül írták azt a fránya cikket, ezért nem ismerem – ismerni kell, nincs kibúvó. 

A Damjanich János Múzeum szakkönyvtára

Tehát nem unatkozik és szívrepesve várja, hogy tavaszodjon végre és kimehessen a határba egy kis terepbejárásra vagy ásatásra.

Dr. Tárnoki Judit 

régész