Az emberiség történelmében hosszú évezredek teltek el az írás ismerete, használata nélkül. A Kárpát-medence régészetéből egészen az őskor végéig hiányoznak az írott források. Nem tudjuk – és bizony már sose fogjuk megtudni –, hogy az itt élt emberek milyen nyelven beszéltek, hogyan nevezték magukat. Feltételezzük, hogy a hasonló anyagi javakkal rendelkezők csoportja a mai értelemben vett nép/nemzet/nemzetség/törzs egykori megfelelője volt. Erre éppen okunk is van, hiszen ma is más tárgyakat használ egy afrikai bennszülött, mint egy észak-amerikai háziasszony. De vajon rokonok voltak-e, egy nyelvet beszéltek-e az egymás mellett élő és némileg hasonló tárgyakat készítő emberek, például az újkőkorban? Erre a néprajzi párhuzamok nem adnak választ. Mert gondoljunk bele, mennyire más a viselete, háza, népzenéje, kiejtése, szokásrendszere egy csángónak és egy nógrádi palócnak – mégis mindketten kétségtelenül magyarok.

Az őskori népeket a régészet mesterséges „azonosítóval” látja el, az azonos tárgyi anyagú egységeket kultúrának elnevezve. A kultúra földrajzilag is zárt egység, melyen belül az ott élők hasonló tárgyakat készítenek, hasonló életmódot folytatnak, hasonlóan temetkeznek. A régészeti kultúrák nevüket leggyakrabban az első vagy legnevezetesebb lelőhelyükről kapják (pl. a rákóczifalvi kultúra Rákóczifalva–Kastélydomb lelőhelyről, a nagyrévi kultúra Nagyrév–Zsidóhalomról), esetleg jellemző földrajzi név (pl. tiszai kultúra, Körös-kultúra), jellegzetes szokás alapján nevezik el (pl. az alföldi vonaldíszes kultúra jellegzetes edénydíszítésükről, a halomsíros kultúra jellegzetes temetkezési módjukról kapták nevüket).

 Régészeti kultúrák elterjedési területe a középső bronzkorban

Ha nevük már van is, írás hiányában örökre elvesztek azok az információk, melyek az elvont gondolatokat közvetítenék: mit gondoltak ezek az emberek a környezetükről, saját magukról, barátaikról és ellenségeikről, a természetről, életről, halálról. Pusztán tárgyakat ismerünk, tartalom nélkül. A Gutenberg-galaxis emberének még beleképzelni is nehéz magát egy ilyen helyzetbe, annyira természetes számunkra az írás, a gondolatok rögzítésének és átadásának ez a módja. Kínlódik is ezzel a régészet, rendesen. Szinte minden ásatáson kerülnek elő olyan tárgyak, melyeknek megmagyarázásához rettentően hiányzik a mögöttük meghúzódó gondolatiság ismerete. A régészek kínjukban kultikus tárgyként határozzák meg ezeket a leleteket, ami mégiscsak tudományosabb, mint azt mondani: fene tudja, micsoda, de nem hétköznapi cucc, az biztos.

Egy kultikus tárgy: emberi alakot (istenséget?) ábrázoló edény Rákóczifalváról, az ún. Rákóczifalvi Vénusz

Javul a régészet esélye az írásos források megjelenésével. Az első nép, melyről már írásos forrásaink is vannak, a vaskor elején élt szkíták voltak. Nem ők írtak magukról, hanem a görög források – elsősorban a nagy történetíró, Hérodotosz – emlékeznek meg róluk.

Egy szkíta hölgy pompás ékszere: ún. pávaszemes gyöngysor

A késő vaskorban itt élt keltákról már rengeteg emlék van a római történetírás lapjain – közülük is kiemelkedik Julius Caesar könyve a gallok ellen viselt háborúról.

Hazánk földjén az első írástudók a rómaiak voltak, akik a Dunántúlon létrehozták Pannonia Provinciát. Az Alföld népei még sokáig nem adták fejüket írásra, de későbbi (korai középkori) történetíróik tollából ismerhetjük a gótok, langobardok és gepidák történetét (Jordanes, Paulus Diaconus művei).

Sasfejjel díszített gepida csat Szolnok–Szandáról

De a nyugati világ kolostorainak évkönyveiben feljegyzett apró adatok is a kor fontos dokumentumai. A késő népvándorlás korról (avarokról) és a honfoglalás kori magyarságról a legtöbb írásos emlék a bizánci birodalom feljegyzésében maradt meg. Még nekünk, magyaroknak sem volt ebben az időben megszilárdult írásbeliségünk. Ismertünk ugyan egyfajta feljegyzés készítésre alkalmas rovásírást – ami még véletlenül sem azonos a később székely rovásírásként elhíresült újkori találmánnyal –, de ez összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt, így marad az idegen források gyakran megbízhatatlan emlékezete.

A Kalocsa mellett feltárt tegez csontlemezei, kazár típusú rovásírás felirattal

Ezekhez a szórványos említésekhez képest a korai magyar történelem már számtalan kútfővel rendelkezik. Históriák, legendák emlékeznek meg a királyok viselt dolgairól, de a fennmaradt oklevelek a mindennapi életbe is bepillantást engednek.

Ezeket a korai forrásokat azonban csak alapos kritikával szabad szemlélni. Csak gondos kutatómunkával, a régészeti leletekből kikövetkeztethető tények ismeretében lehet a források mesés elemeiből kihámozni a valóságot.

Dr. Tárnoki Judit 

régész

Magyarországon több mint 200 éve létezik régészet, az első ásatás 1778-ban volt, a mai budapesti Flórián téren, a római kori polgárváros fürdőjében. Tehát legalább 200 év tapasztalata áll rendelkezésére a ma régészének, és ekkor még nem beszéltünk Európa és a világ különböző pontjain folyó kutatásokról.

A mükénéi oroszlános kapu a 19. században. A kép Heinrich Schliemann és Wilhelm Dörpfeld kirándulását ábrázolja. Schliemann a fal tetején jobbra, kezében sétapálca, Dörpfeld a bal oldalon ül, a falon lévő nyílásban

A régészet első sorban ebből a hatalmas tudásbázisból építkezik, az egyes korszakokat összehasonlító módszerekkel állapítja meg, mely során a hasonló típusú, anyagú, formájú, kivitelezésű leleteket állítja egymáshoz viszonyított sorrendbe.

Őskori kőfúrók típustáblája

A leletanyag szaporodásával az ismeretek is gyarapodnak: egyre jobban ismerjük az egy időben, egyszerre használt tárgyakat, melyek közül így már ki lehet válogatni az idegen területről idekeveredett darabokat, mai szóval élve az import leleteket. Így arra is fény derül, hogy mely leletcsoportok léteztek egymás mellett, egy idősíkban.

Egy megyénkben előkerült import tárgy: egyiptomi Anubisz-szobrocska a kora népvándorlás korból

Tehát több száz év gyakorlati tapasztalata húzódik meg az ún. kronológia (időrend) mögött, mely alapján az újonnan előkerült tárgyakat – hasonlóságuk alapján – korszakokba lehet besorolni.

De így még csupán a tárgyak ún. relatív, vagyis egymáshoz viszonyított korát tudjuk meghatározni. Hogy pontosan hány évvel ezelőtt keletkezett az a bizonyos lelet, azt csak az abszolút időrend árulhatja el, mely a tárgyak „valódi” korát mutatja. Ezt a valódi kort, az abszolút időrendet fizikai vizsgálatok és természettudományos mérések során lehet megállapítani. Ezek közül talán a legismertebb az ún. ¹⁴C-es mérés, mellyel már valóban évre, évszázadra pontosan lehet meghatározni az abszolút kort.

Na, most egy kis kémia következik, de nem bonyolult, nem kell tőle megijedni.

A ¹⁴C-es mérés egy természeti állandón alapul. A ¹⁴C nem más, mint a szénnek (kémiai jele a C) a 14-es tömegszámú izotópja. (Az izotóp az atomnak egyfajta variánsa.) A „normál” szénatom 6 protont és 6 neutront tartalmaz, ez a ¹²C, a 14-es tömegszámú atomban azonban 6 proton és 8 neutron van.

Tetszés szerint kiválasztott számú szénatomok között a ¹⁴C izotóp számának aránya mindig azonos, állandó. Csakhogy a szén 14-es izotópja radioaktív (sugárzó) és nem stabil atom, vagyis rövid idő alatt lebomlik és átalakul egy nem sugárzó, stabil nitrogén izotóppá. Amíg egy szervezet – például egy fa, egy állat, de akár maga az ember is – élő, addig a környezetéből folyamatosan veszi fel a szénatomokat, az ember, az állat az élelemmel, a növények a fotoszintézis során. (Most is van környezetünkben sugárzó 14-es izotóp, az állandó „utánpótlást” a világűrből származó részecske-bombázás biztosítja, ahogyan a világ keletkezése óta folyamatosan.)

A 14-es szénizotóp beépülésének sematikus ábrája

Ha a szervezet elpusztul (az ember – állat meghal, a fát kivágják), megszűnik a táplálékfelvétel, vagyis megszűnik a ¹⁴C folyamatos utánpótlása. Ettől kezdve csak lebomlás van, a ¹⁴C aránya folyamatosan és pontosan meghatározott számban csökkenni kezd. Megfelelő műszerekkel jól mérhető, hogy egy egységnyi szénatom között mennyi a 14-es izotóp – egyszerűen megszámolják. A 14-es izotóp csökkenésének mértékéből ki tudják számítani, hogy az adott élő szervezet mikor pusztult el, vagyis ki tudják számítani az abszolút kort. Erre legjobban a régészeti ásatások famaradványait illetve az emberi és állati csontleleteket tudják használni. Természetesen olyan kis mennyiségekről van szó, hogy évre pontos eredményre nem szabad számítani, csak közelítő értékre. De ahogy finomodnak a mérőműszerek, úgy finomodik a végeredmény is, mely akár 50-80 éves intervallumon belül is lehet, ami pl. egy 4000-5000 éves régészeti lelet esetében már rendkívül pontosnak mondható, ilyen pontosságot a relatív (összehasonlító) időrend nem tud produkálni.

A debreceni ATOMKI laborja, ahol kormeghatározást is végeznek

A ¹⁴C-es mérés hátulütője, hogy drága mulatság, egy mérés akár több ezer dollárba is kerülhet. Még ma sem tisztázott, hogy a környezeti hatások mennyiben befolyásolják a ¹⁴C arányát vagy lebomlását (pl. a vulkánkitörések, a modern környezetszennyezés). Ezért sok kutató szkeptikus a ¹⁴C-es mérések pontosságát, használhatóságát illetően. A régészek azonban minden időrendi kapaszkodónak örülnek, és az abszolút és relatív időrend összevetéséből már igazán jól használható dátumokat tudnak kikövetkeztetni.

Tehát amikor egy történelemkönyvben időskálát, kronológiai táblát látunk, egyszerre látjuk több száz év régészetének gyakorlati tapasztalatát és a legmodernebb fizikai-kémiai kutatások eredményeit – békés egymás mellett élésben.

A végeredmény: kronológiai (időrendi) táblázat

Elsőként a geodéták érkeznek a helyszínre és elkészítik az ún. terepmodellt, vagyis a felszín pontos, szintvonalas térképét. Erre azért van szükség, hogy később, amikor már érintetlen talaj nem fedi a felszínt, akkor is tudjuk, hogy milyen mélységben járunk.

Az ásatást általában munkagépek kezdik el. A kézi földmunka előtt a legfelső, kb. 30-40 cm-es talajréteget, melyet az évszázados földművelés már úgyis teljesen összekevert és elpusztított, a munka meggyorsítása érdekében földmunkagépekkel távolítjuk el.

Ásatás megkezdése munkagéppel (Rákóczifalva–Bivalytó), a már letisztított felszínen három gödör foltja sötétlik a sárga altalajban

Ha olyan korú lelőhelyet tárunk fel, mely már a fémművességet is ismerte, a gépi humuszleszedés előtt a felső talajréteget fémkereső műszerrel is átvizsgáljuk, hogy kimenekítsük a kisebb-nagyobb fémtárgyakat: pénzeket, ékszereket, eszközöket.

A lelőhely felderítése fémkeresővel (Törökszentmiklós–Morotvapart), aki végzi, Bacskai István fémkeresős 

Ezután a szelvényt birtokba veszik a kézi földmunkára szerződtetett segédmunkások, akik a géppel letisztított felületet lapáttal megnyesik.

Ekkor már az altalajban – amely az Alföldön jellemzően sárgás színű, homokos, löszös vagy agyagos – sötét foltok képében kirajzolódnak az egykori beásások körvonalai.

Itt kezdődik valójában az ásatás.

A geodéták a bemérés és a rajzolás megkönnyítése végett a hatalmas, akár több hektáros területet kisebb egységekre osztják, a sarokpontokat karóval megjelölik.

Geodéták mérik a lelőhelyet a Nagykunsági tározó ásatásán

A régészek beszámozzák a mutatkozó foltokat, hogy később azonosítani lehessen azokat, a munkások, technikusok megkezdik az objektumok bontását, melyhez ásót, lapátot, finombontó eszközöket egyaránt használnak.

Közben a fotós mindent megörökít, fényképen és videofelvételen is, a rajzoló folyamatosan készíti a metszet- és felszínrajzokat a kibontott objektumokról vagy azok részleteiről.

Fotózás az ásatáson

A régész vezeti a dokumentáció leíró részeit, az ásatási naplót, a technikusok csomagolják az előkerült leleteket, a geodéták szintezik és az összesítő felszínrajz számára bemérik a már kibontott objektumokat. 

Rajzolás az ásatáson

Az ásatásokon gyakran dolgoznak régészhallgató egyetemisták is, akik így szereznek tapasztalatot a későbbi önálló munkavégzéshez. (Az egyetemek ún. tanásatást is szerveznek, melyen általában kötelező a részvétel, de minél több ásatáson megfordul egy egyetemista a tanulmányai során, annál több tapasztalatot tud gyűjteni.)

A gépezet beindul és le sem áll, míg az utolsó négyzetméter is át nem esik ezen a folyamaton.

Néha persze porszem kerül a fogaskerekek közé: egy-egy vihar megakaszthatja a munkálatokat, mert sárban, esőben nem lehet dolgozni. A 40 fokos melegnek sem örülünk, mert a csupasz felszínen semmilyen árnyék sincs. De a fagy, a hóesés sem jobb, fogvacogva nem kellemes rajzolni vagy térdelve bontani. Kemény fizikai megpróbáltatás ez annak is, aki nem emelgeti a lapátot. Egy biztos: 10 óra munka után a tikkasztó hőségben, vagy a süvítő szélben, esetleg mindössze 4-5 fokban, este senkit sem kell ringatni.

Ásatás hóesésben 2005 telén, Rákóczifalva–Bivalytó

Ha röviden akarunk válaszolni: görcsösre írja a kezét és térdig lejárja a lábát.

Egy ásatáson több régész is dolgozik: az ásatás vezetője és akár több munkatárs is. A felelősség dandárja azonban az ásatásvezetőre hárul: ő irányítja ezt az egész nagyüzemet, a sokszor több tucatnyi ásatási munkást, munkagépeket, a technikusokat. Ő felel azért, hogy minden pontosan és a szakma szabályainak megfelelően folyjon, hogy a kézi, gépi földmunka szakszerűen haladjon, az ásatási dokumentáció minden része napra kész legyen. Elosztja a feladatokat és ellenőrzi azok elvégzését. Szörnyű sokat dokumentál és egész nap fel-alá futkos a felszínen, igyekszik egyszerre mindenütt ott lenni. Tárgyal a beruházóval, az alvállalkozókkal, szemmel tartja az ásatás pénzügyi hátterét és mindenkit noszogat, hogy ki ne csússzanak a határidőből.

 Ásatási dokumentáció készítése: az objektumok leírása és rajzolása (Hanyi–Tiszasülyi tározó megelőző feltárása)

Belátható, hogy emellett fikarcnyi ideje se marad arra, hogy belefeledkezzen egy sír bontásába vagy egy ház padlójának keresésébe. Romantikus tévéműsorok fogása csupán, hogy a régész ecsettel bűvészkedik, miközben megáll körülötte a világ. Legalábbis az ásatásvezetőnek biztosan nincs ideje erre, ő már régen nem bont semmit se, hanem igyekszik összefogni a szerteágazó eseményeket.

Ha az ásatásvezetőnek szerencséje van, akkor van mellette munkatárs régész is, aki mindenben tudja helyettesíteni, önállóan tud dönteni és irányítani. De ezeket az egyáltalán nem ördöngös feladatokat ásatási technikusok is sikerrel el tudják látni, csak az egész feletti felelősséget nem veheti át senki sem.

Csányi Marietta (régész, Damjanich János Múzeum) és Fodor István (a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója) konzultálnak egy honfoglalás kori sír felett

Tehát akkor mit is csinál a régész?

Először is – miután sikeresen megszervezte az ásatás technikai hátterét, a munkatársakat, munkásokat összetoborozta, a logisztikát elintézte (munkakörülmények biztosítása, őrzés) – elkészíti az ásatás során használatos dokumentációt. Az ásatás után, a beruházás földmunkája során a feltárt objektumok megsemmisülnek, ezért a dokumentáció mindennél fontosabb. Rögzíteni kell minden apró részletet, mert egyszeri és megismételhetetlen, amit az ásatás alatt a régész nem vesz észre, az örökre elvész. A dokumentáció szöveges és képi részből áll össze: minden le van írva, de mellette rajzolva és fotózva is. A rajzolást, fotózást, az objektumok bemérését erre szakosodott technikusok végzik, de a leírást, az objektumok korának meghatározását a régész végzi. Ehhez kell előkészíteni a dokumentációt, hogy mindenhez legyen mutató, hogy a munkafolyamatok áttekinthetőek és ellenőrizhetőek legyenek.

Egy lap az ásatáson készült dokumentációból

A helyszínen a régész határozza meg a bontás folyamatát, ezt vagy közvetlenül az ásatási segédmunkásokkal vagy a technikusokkal beszéli meg.

Közbevetőleg el kell mondani, hogy az utóbbi évtizedek nagy felületű, akár több hektáros ásatásain kifejezetten erre specializálódott segédmunkások dolgoznak. Megyénk szerencsés helyzetben van, a Tiszazug falvai férfilakosságának jó része, a sajnálatos munkanélküliség miatt elszegődött ásatási munkásnak. Járják az országot, közben hatalmas gyakorlatra tesznek szert. Nagy szakértelemmel tudnak bontani, tisztában vannak a szakma követelményeivel. Ez óriási könnyebbség, mert nem kell mindig a nulláról kezdeni, senkivel sem kell megértetni, hogy az őskori gödör kerek és nem szögletes. Így aztán maguk a munkások is ki tudnak bármit bontani, gödröt, sírt, árkot, házat, csak azt kell megmondani, hogy a régész hogyan szeretné. A munkások irányításában a technikusok is segítségül vannak, a fogósabb problémákat közösen beszéli meg munkás, technikus, régész.

Munkában az ásatási brigád (Törökszentmiklós–Morotvapart)

Tehát ebben a szerencsés esetben van már egy csomó kibontott objektumunk, mellettük ládában sorakoznak a betöltésből kiszedett leletek. Ekkor a rajzoló lerajzolja, a fotós lefotózza, a földmérő beméri. A régész leírja, a leleteket átnézi, meghatározza a kort és hogy mit, hogyan kell elcsomagolni (ezt megteszi egy technikus), majd ezt az egészet összesíti, ellenőrzi. És így tovább, ha 1200 objektum van, akkor mindezt 1200-szor egymás után.

Légi fotó egy nagy lelőhelyről: Rákóczifalva–Bivalytó, 3. lelőhely

Az ásatást hosszadalmas előkészítő és felderítő munka előz meg, de erről nem, vagy csak keveset hallani. 

Az elmúlt évtizedekben az ásatások 90%-át az ún. megelőző ásatások teszik ki, melyek a földmunkával járó beruházások (építkezés, vezetékfektetés, erdőtelepítés, gátépítés, víztározó-építés, bányanyitás, út- és vasútépítés, hosszan lehet sorolni) előtt valósulnak meg. Ezt törvény szabályozza, mely kimondja, hogy a beruházás során megsemmisüléssel, bolygatással fenyegetett régészeti területet fel kell tárni, a leleteket, információkat meg kell menteni.

A múzeum már a beruházások tervezési szakaszában értesül a várható földmunkákról: megkapjuk a tervezett létesítmény tervét, elhelyezkedését.

Ekkor a régészek – a tervek ismeretében – kimennek a helyszínre és gyalogosan bejárják a területet. Ezt nevezi a régészet terepbejárásnak.

Terepbejárás a tervezett M4-es autópálya nyomvonalán

A gyalogos bejárás során összegyűjtjük a felszínen mutatkozó apró nyomokat, melyek arról árulkodnak, hogy a mélyben valamilyen régészeti lelet bújik meg. Senki ne gondoljon nagy dolgokra. Ezek az „apró nyomok” a földművelés által a felszínre forgatott edénytöredékek, állatcsontok, esetleg embercsontok.

Edénytöredékek – ilyeneket találunk a terepbejárás során

Ezekből a leletekből pontosan lehet következtetni a régészeti lelőhely korára, a felszedett cserepek alapján a lelőhely kiterjedésére és intenzitására is (ha sok a cserép – intenzív a lelőhely, ami azt jelenti, hogy sok objektum – pl. gödör, házmaradvány – bújik meg a földben.)

Ezeket a felszíni jelenségeket térképen ábrázoljuk és a lelőhelyet a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nyilvántartásba veszi azokat. Ettől kezdve a lelőhely ismertté, tehát védetté válik.

Ez az alapja az ásatás elindításának: a régész ott folytat ásatást, ahol a beruházás megbolygatná, tönkre tenné a régészeti lelőhelyet.

 Terepbejárás során felderített lelőhelyek térképi ábrázolása

De terepbejárást beruházás nélkül is lehet végezni. Az emberi megtelepülésnek legfontosabb előfeltétele a közelben megtalálható iható víz. A 20. század csatornázási munkálatait megelőzően semmi sem játszott olyan fontos szerepet, mint az iható víz közelsége, hiszen erre embernek és állatnak egyaránt szüksége van. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy a régészeti korszakok lelőhelyei vízparton találhatók. Az Alföld mai vízrajzi képe nem is hasonlít az akár pár száz évvel ezelőttire se, nem is beszélve a régebbi korszakokat. A Tisza szabályozása előtt sokkal nagyobb árterek húzódtak, sokkal több folyó-patak szabdalta a határt, melyeknek mára már csak nyomuk maradt. Az egykori emberek ezeken a partokon laktak, ahol közel volt ugyan a víz, de árvíz sem fenyegette a települést.

A tervezett terepbejárás során ezeket az egykori vízparti részeket járjuk végig, ahol a legnagyobb a valószínűsége régészeti lelőhely előfordulásának. Ekkor is a felszínen szedhető cserepekből következtetünk a lelőhely meglétére, kiterjedésére, intenzitására. 

A terepbejárás a régészet rendkívül fontos része – de ugyanakkor rendkívül kellemes elfoglaltság is. Terepet járni csak tavasszal és ősszel lehet, amikor még nem, vagy már nem fedi növényzet (pl. vetés) a felszínt. Kevés szórakoztatóbb dolgot tudok elképzelni, mint langyos tavaszi napsütésben, vagy bodor őszi felhők alatt a természetet járni – és közben még hasznos gyűjtőmunkát is végezni. (Na, azért ennyire ez se egyszerű, gondoljunk bele, pl. a 4-es út bővítése kapcsán Szolnoktól Karcagig elcaplattunk gyalogosan, vagy egy kerékpárút miatt végigtalpaltuk a 32. út teljes 60 km-es megyei szakaszát. Jó, nem egyszerre, de akkor se volt egyszerű.)

Rézkori sírhalom (kurgán, kunhalom) Karcag határában, a 4. főút mellett (Hegyesbori-Kishalom), melyen ma kun emlékmű látható

Összefoglalva: a régész a terepbejárás alapján tudja, hogy hol kell ásni, hol van régészeti lelőhely. Erről nincs könyvtárban kölcsönözhető térkép, munkánk során mi készítjük a térképet, ami persze egyre részletgazdagabb, minél nagyobb részét derítjük fel a megyének. De ez a munka lassan halad, hiszen az évnek csak rövid időszakában végezhető és kizárólag gyalogosan. Hosszú évtizedekig el fog még tartani, míg megyénk minden zegzugát bejárjuk és felderítjük, feltérképezzük.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

Régészeti leletnek a lelőhelyekről (praktikusan ásatásokból) előkerült tárgyakat nevezzük. És hogy ezek mik lehetnek? Borzasztó sokfélék, ahogyan a mai környezetünkben is borzasztó sokféle tárgy fordul elő.

Mégis, a régészeti leletek túlnyomó többségét az agyagból készült edények és ezek töredékei teszik ki, ez a tény korszaktól független. Gondoljuk bele, ma mennyi étkezésre, főzésre, tárolásra alkalmas tárgy vesz bennünket körül: vasfazekak, lábasok, fedők, teflon serpenyők, jénai tálak, tepsik, üvegpoharak, tányérok, műanyagtálak, mosogató vájdling, üdítős palackok, vizes kanna, sörösüvegek, virágvázák, befőttesüvegek – napestig lehet sorolni. Még 200 évvel ezelőtt is ezek túlnyomó többsége agyagból készült, még korábban pedig kizárólag agyagból. Rögtön érthetővé válik, hogy miért van ilyen irdatlan mennyiségű agyagtárgy a régészeti lelőhelyeken – eleink is sütöttek-főztek, ahogy magunk is.

Késő bronzkori edénykészlet Tiszapüspöki – Karancs-Háromág lelőhelyről

A régészeti leletek másik nagy csoportja az állatcsont. Ehhez tudni kell, hogy az ásatások jellegzetes objektuma (lásd feljebb!) a gödör, melyet lehet, hogy eredetileg tároló veremnek ástak ki, de előbb-utóbb biztosan a településről származó hulladékkal töltötték fel – már eleinket is megette a szemét, ők is szabadulni akartak tőle, hiszen nem kellemes, ha az ember orra alatt bűzölög pl. az ételmaradvány. Tehát az ételmaradék bekerül a szemetes gödörbe – amit aztán feltár a régész (magyarán, a szemétben kutakodik). Eredetileg nyilván volt ott minden, lerágott állatcsont, fogyaszthatatlan állati belsőség, almacsutka, odakozmált kása, törött edény, halpikkely, hamu a tűzhelyből, a nagyapa foszlott téli kabátja – de ezek közül a földben semmi sem marad meg, ami szerves – hús, bőr, textil, növényi rész, fa vagy papír. Ami viszont jól megmarad, az a lerágott állatcsont, így a régész az egész lakomából kizárólag az állatcsontot találja meg. Ennek vizsgálata azonban rendkívül fontos információt tartalmaz. Az erre szakosodott szakember (aki régész is lehet, de általában állatorvosi végzettségű is) meg tudja állapítani, hogy a csont milyen állatból, az adott állatfaj hány egyedéből származik. Ebből aztán kiderül, hogy milyen állatokat tenyésztettek, milyenekre vadásztak, bővében voltak-e a húsnak vagy szükséget szenvedtek. Vannak olyan régészeti időszakok, amikor csak ámulunk, hogy mennyi és milyen minőségi húst fogyasztottak (pl. a középső bronzkorban), máskor feltűnően kevés a csontlelet – ezek szegények, bizony csak mutatóban láttak húst (pl. az Árpád-korban).

Ásatási fotó: gödör állatcsontokkal, Doba–Szórópusztán

Az egykori településeken zajló ásatásokon az agyagedényeken és az állatcsontokon túl természetesen bármi előkerülhet, ami a napi élet része volt (és nem szerves anyag). Ezek jellemzően szerszámok, melyek kőből, fémből vagy állatcsontból – tehát maradandó anyagból – készültek.

Bronzkori kő- és csonteszközök: kőbalta, csontsimító, agancskalapács

A régészeti leletek külön csoportja a temetőkből, sírokból származó tárgyak. Egyrészt a sírokban embercsontok lehetnek, már ha nem hamvasztották el halottaikat. (Ekkor is találunk törött-égett embercsontokat, de ezek vizsgálatra csak ritkán alkalmasak.) A kereszténység megjelenése előtt a halottakat étellel-itallal ellátva, ünnepi ruházatban, felékszerezve, esetleg felfegyverezve indították el a túlvilági útra. Ezt a pogány szokást a kereszténység megtiltotta, ettől kezdve a halott mellé semmilyen tárgyat nem tesznek, és még az életükben használt ékszereik is csak nagy ritkán kerülnek rájuk.

Sírbontás (Fegyvernek – Homokbánya)

A régész számára a temető, a sír valódi kincsesbánya. Egyrészt mert a halott mellé tett tárgyak épségben vannak, ami ritkán mondható el a telepekről származó tárgyakról. Másrészt az ékszerek, ruhadíszek viseleti helyzetben vannak, tehát így némi képet kapunk öltözetükről, ami egyébként elpusztul a földben. Harmadrészt az életében gazdag személyt értékes mellékletekkel látják el, olyan tárgyakkal, fegyverekkel, ékszerekkel, amelyek a telepeken még véletlenül se kerülnek szemétbe.

Honfoglalás kori női sír ásatási fotója, Tiszaburán

A régészeti leletek egészen különleges csoportja az ún. raktár- vagy kincslelet. Az ilyen leletek zöme az egykori lakóhelytől távol kerül földbe – nem nagyon tudjuk, hogy miért. Feltételezhető, hogy esetleg olyan vándorkereskedők rejtik el készleteiket, akiket útjuk során rablótámadás ért. De az is lehetséges, hogy valamilyen szakrális céllal rejtik el a tárgyakat, pl. áldoznak az isteneknek, vagy a tisztátalanná, érinthetetlenné vált tárgyaktól szabadulnak meg így. Vannak korszakok, amikor ugrásszerűen megszaporodik az ilyen leletek száma. Például a késő bronzkorból hatalmas raktárleleteket ismerünk, melyekben százával található bronzeszköz és bronzfegyver. A Tisza medréből rendszeresen kerülnek elő bronzkori bronzkardok, melyeket valószínűleg áldozati céllal dobtak a folyóba. A tatárjárás, a török támadások időszakában pedig akár több ezer darabból álló éremkincsek kerültek földbe.

Bronzkori kincslelet a Damjanich Múzeum kiállításából, Szolnokról

Dr. Tárnoki Judit

régész

Kedves Gyingizik!

Újra csak azt tudom mondani, hogy nem tudom! A népességszám-becslés szerintem nagyon ingoványos talaj úgy, hogy valójában nincs korrekt képünk az egykori településekről. Szórványos adataink vannak, de azt se tudjuk, hogy ezeket mennyire lehet általánosítani. Például épp Tószeg és a tiszaugi Kéménytető települése esetén tudjuk, hogy a korai és a középső bronzkorban a település beépítettsége jelentősen eltér egymástól – ami nem nagy csoda, hiszen két különböző népcsoport lakta azokat, más-más házépítési szokásokkal. Úgy tűnik, a korai bronzkori nagyrévi kultúra a „bokorba” épített házakat kedvelte: a viszonylag kis alapterületű, egy-két helyiséges házaik mozaikszerűen, szorosan egymás mellé voltak forgatva, de a bejáratok a házak közötti szabad térségre nyíltak. (Másként be se tudtak volna menni a házba, ami képtelenség.) Valószínű, hogy ezek a „házbokrok” így szigeteket képeztek a telepen belül, a „szigetek” között pedig utcák-terek lehettek. Érdekesség, hogy a nagyrévi kultúra szinte minden építési periódusban átrendezte a település képét, a „szigetek” mindig máshol bukkannak fel. Hasonló megfigyelést tettünk a korai bronzkorra vonatkozóan Túrkeve-Terehalmon, egy másik egykorú kultúra, az ottományi kultúra települése esetén: itt a 10 x 10 méteres szelvényünkben csak azt tudtuk megfigyelni, hogy a házak között mindössze 70-80-100 cm-es „utcák” vannak, a feltárt házrészleteken bejáratot nem láttunk, ami arra enged következtetni, hogy a kis szelvényünkön mindenütt túlnyúló, összesen 4 épület bejárata épp ott volt, ahol nem ástunk, de arrafelé szabad térségnek is lennie kellett.

Aztán ugyanitt, Túrkevén, kutatófúrásokkal is belenéztünk a telep meg nem ásott részébe, amely azt az eredményt hozta, hogy a telep teljes életében (ami a korai és a középső bronzkorra terjedt ki) volt egy nagy, szabad tér a falu közepén, ahol valószínűleg kút is lehetett – az egyik fúráspont esetében 11 méteres mélységben sem értük el az altalajt.

Jászdózsán az az elgondolkodtató eredmény született, hogy míg a korai bronzkori hatvani kultúra óriási, hosszú házakat épített, szorosan egymás mellé, a középső bronzkorra a házak egyre kisebbek lettek és egyre lazábban álltak a telepen. Ebben szerintem az a furcsa, hogy a lakható felszín a plató emelkedésével egyre kisebb lesz (összeszűkül), a házak közötti utcák viszont gyarapodnak – vagyis józan ésszel az következik, hogy egyre kevesebb ház állhat csak a telepen. Ez azt is jelentené, hogy egyre kevesebben is voltak? Itt a bökkenő, ugyanis a leletanyag viszont hatványozottan gyarapodik, ahogy az időben haladunk, a kora bronzkori házakból 1-2 doboz cserép származik mindössze, a középső bronzkor végéről viszont mázsaszám kerülnek elő a leletek. (Ez például mit jelent? Egyre többen vannak – a kisebbedő házak dacára? Vagy csak egyre gazdagabbak és egyre összetettebb „fogyasztói társadalomban” élnek, sok mindenféle aprósággal körülvéve? Vagy a korai házakat egyszerűen kipucolják, míg a későbbiekben minden benne marad? Fogalmunk sincs.)

Mindezekre a kérdésekre és bizonytalanságokra egy módon lehetne válaszolni: egy tell-telepet fel kellene „áldozni” és fel kellene ásni teljes egészében. (Ez hatalmas áldozat lenne, hiszen az alsó rétegeket csak a felsők teljes elbontásával lehetne elérni.) De még így sem biztos a válasz, ugyanis teljes feltárásra csak kisméretű telepet szabadna kiválasztani, mert egy régész élete véges – mi a 100 m2-es, 11 szintes szelvényünket 10 évig ástuk, kiszámolható, hogy meddig tartana ugyanez pl. 2.000 m2-en, mondjuk 6 réteg esetében. (Kiszámoltam, hasonló tempó mellett 109 évig.) A kisméretű telep adatai viszont egyáltalán nem biztos, hogy kivetíthetők egy akkorára, mint a tószegi vagy százhalombattai vagy a mezőcsáti telepek – mindet más kultúra lakta, más időszakban, más építési szokásokkal és nyilván más-más lélekszámmal.

Marad hát számunkra a teljes bizonytalanság és a tippelések sora. Én mégis amondó lennék, hogy egy bronzkori telep lakossága egy-két száz fő lehetett mindössze. Hiszen ezeket az embereket el is kellett tartani valahogy, megfelelő mennyiségű élelmet kellett számukra biztosítani. Ez a tény korlátozza a telepek lakosságszámát a legbiztosabban: lehet, hogy elférne ott tízezer ember is, de ekkora lakossághoz már akkora kiterjedésű szántók kellenének, melynek a végét egy nap alatt el se lehetne érni gyalogosan – pedig más lehetőség nincs, gyalog kell oda elmenni, legfeljebb a gyaloglásnál is lassabb ökrös szekérrel. (A bronzkortól háziasítják ugyan a lovat, de a vizsgálatok szerint egy-egy telepen rendkívül alacsony a lovak száma, ennyi nem lenne elegendő szántásra, lovaglásra, kocsi-vontatásra egyszerre.)

A szegedi egyetem környezetrégészettel foglalkozó professzorától, Sümegi Páltól hallottam egy roppant elgondolkodtató felvetést arról, hogy mi okozhatta a középső bronzkori tell-telepek „halálát”: egyszerűen elfogyott az energiájuk! Nem a személyes energiára gondolt természetesen (nem enervált világfájdalomba omlottak a bronzkoriak), hanem a környezetükben fellelhető, energiát adó anyagokra, főként a fára. Ebben az időszakban nem volt más fűtésre szolgáló anyag, csak a fa – meg mellette a lényegesen kisebb fűtőértékű szalma, trágya, ilyesmi. Fűteni (főzni, építkezni) viszont minden télen kellett, ezért elkezdték kivágni a fákat, előbb a telep szomszédságában, majd egyre messzebb, a végén már olyan messziről kellett hordani a tüzelőt, hogy másból sem álltak, csak szállításból – és ez megpecsételte a sorsukat.

Számomra mindez azt jelenti, hogy a legbiztosabb népességszabályzó tényező az energia és az élelem volt: még a látszólag hatalmas telepeken sem lakhattak nyakló nélküli számban. A lakosság koncentrálódása a tell-telepekre ideig-óráig a túlélés záloga, de idővel átléphetetlen korláttá is válhatott. (Itt most azonnal felvetődhet bárkiben a kérdés: akkor hogy a fenébe létezhettek a középkori hatalmas, akár százezres városok, a bronzkorihoz hasonló szállítási feltételek mellett? Nem vagyok a középkor ismerője, csak sejtem a választ: egy-egy város mellett hatalmas falurendszer húzódott – ami a bronzkorban nem volt! –, melyeknek lakói intenzív kereskedelemmel is foglalkoztak a városok irányába – ilyenről sincs bizonyítékunk a bronzkorból. A középkori városokat a környezetük tartotta el, míg a bronzkori „városok” önállóan igyekeztek megoldani az ellátásukat, ami vagy sikerült, vagy se.)

Jól elkanyarodtunk a bronzkori lakosságszámtól, de amikor annyi szempontot kell figyelembe venni, megforgatni, elvetni vagy beemelni. Örülök, hogy elbeszélgethettünk erről.

Üdvözöl: Tárnoki Judit

Ui. Bocsánat, nagy igyekezetemben, hogy a beépítettségről szóló bizonytalan ismereteinket megosszam Veled, kimaradt valami a rétegek vastagságáról. Roppant érdekes, amit számoltál, így még sosem gondoltam az összedőlő házakra – ezért jó, ha más szakma ismerője is elgondolkodik a régészet dolgairól, teljesen új szemmel látja a problémákat, mert a régészek mindig a saját levükben fürdenek, néha még a kézenfekvőt se veszik észre. De egy dologgal nem kalkuláltál, és ez a mesterséges feltöltés, amit a jó bronzkoriak előszeretettel alkalmaztak, ha új életet kezdtek egy telepen. Nem tudom, honnan hozták hozzá az anyagot, de valószínűleg a telepen kívülről, mert a feltöltés (legalábbis amit én eddig láttam) szinte teljes egészében szürke-fekete humuszból áll, de leletanyag is bőséggel van benne, vagyis valószínűleg a külső telepről hurcolják be. Képesek egészen nagy felszínt vastagon elplanírozni, Túrkevén a középső bronzkori rétegek között 30 cm-es feltöltéssel is találkoztunk, egységesen elterítve a 10 x 10 méteres szelvényben. Fogalmam sincs, hogy ez miért jobb, mint a törmeléket kivinni a telepről, hiszen behozni a feltöltést ugyanannyi munka, mégis ezt csinálják ezek a bronzkori ufók. Aztán a rétegek vastagsága nemcsak a törmelékkel gyarapodik, hanem a tavaszi nagytakarítástól is: egy-egy ház agyagpadlóját számos alkalommal megújítják, újra és újra vastagon lekenik agyaggal, így csak a padló vastagsága lehet 40-50 centiméter. (Ezt különösen a korai bronzkorban művelik, később inkább új házat építenek javítgatás nélkül – ez vajon miért van?) Tehát a települési rétegek vastagságát három összetevő határozza meg: padló, omladék, feltöltés, ezek közül bármelyik lehet igazán méretes is. Az utca vastagsága „lépést tart” a házak szintjével, vagy inkább még gyorsabban gyarapodik, mert oda meg a szemetet (is) szórják – még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a padló szintjét az utca mértéktelen vastagodása miatt kell időről időre megemelni, mert nem szerencsés, ha a padló alacsonyabban van, mint az utcaszint – befolyik az esővíz.

A tavasz beköszöntével (2015) a megyében is elkezdődtek az ásatások, így a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei is kivonultak a terepre. Ahogy tavaly, úgy idén is az M4 gyorsforgalmi úthoz köthető teljes felületű megelőző feltárás az első számú projekt. Emellett azonban több kisebb munka is zajlik, vagy zajlott a megyében. Tiszapüspöki és Törökszentmiklós határában egy beruházáshoz kapcsolódó úgynevezett kisfelületű próbaásatás folyt közel egy hónapig. Az alábbi rövid beszámolóban ennek az eredményeit kívánom bemutatni.

A környéken a múzeum régészei többször jártak terepet, így a felszínen lévő nyomok sűrűsödéséből már előre tudható volt, hogy a kutatás nem lesz eredménytelen. Ezt követően a Forster Gyula Örökségvédelmi Központ munkatársai magnetométeres geofizikai mérőműszerrel felmérték az érintett területet. A lelőhely intenzitásának és kiterjedésének meghatározására több szondaárok lett kijelölve az ezekben fekvő régészeti jelenségek kerültek feltárásra.

A várakozásokkal ellentétben több korszak emlékeivel találkoztunk, a legkorábbi fázis kora rézkor [Kr. e. 4500-400], a legkésőbbi pedig az avar kor [Kr. u. 6-8. század]. Az őskori objektumok közé egy rézkori gödör és egy bronzkori kút sorolható. Mindkettő tárgyi emlékei egyszerű cserepekre és állatcsontokra korlátozódnak, így pontos kronológiai besorolásuk egyelőre nehézkes. Ezt követi a római császárkor időszakára tehető szarmata település, melynek külső széle esett a vizsgált terület határain belülre. Leletanyaga igen szegényesnek mondható, többnyire kerámia és állatcsont leletekkel jellemezhető, de előkerült néhány őrlőkő vagy szerszámkő maradványa is, továbbá néhány nagyméretű átégett áglenyomatos faltapasztás. A laza szerkezetű, szórványos telepjenségeket egy legalább kétosztatú sáncárokrendszer övezte. Az erődítések igen masszívak lehettek, ugyanis a mélységük a felszíntől mérve 2-2,5 m körül volt, amely egyes helyeken ennél akár mélyebb is lehetett, szélességük 4-4,5 métert is elérte. Ezen méretadatokból kiindulva könnyen elképzelhető, hogy harcászatilag is egy komoly erősség állhatott itt mintegy 1700-1600 évvel előttünk.

A feltáráson két különleges a Kr. u. 5. századra keltezhető gepida sír is előkerült. Mindkettő teljesen bolygatatlan, nyújtott helyzetben, háton fektetett csontvázas temetkezés, megközelítőleg észak-déli tájolással. Az első sírban az elhunyttal eltemették a nagyjából 100 cm hosszú kétélű kardját, melyen a korrodációnak köszönhetően megőrződött a fa és a bőr hüvely lenyomata is. Felső harmadát egy bronzveret ékesítette, két oldalán pedig krétagyöngy-függők díszítették, hegyénél pedig egy bronzból készített kardkoptató tette teljessé a megjelenését.  A medence tájékról előkerült egy bronz csipesz, bronz karikák, bronz szegecsek. A jobb kezet egy különleges arany pecsétgyűrű díszítette, amely felehetően az antik világból származik. Az eltávozottat egy viszonylag szűk, lekerekített sarkú, téglalap alakú sírban, egy fa koporsóban helyezték örök nyugalomra, melynek vasalásai és helyenként a fa anyaga is megmaradt. A második sírban a jobb láb alsó részénél előkerült egy köpűs vaslándzsa, a mellkas jobb és bal oldaláról két bronz övcsat, több apró bronzszegecs, koporsóvasalások és esetleg egy vastőr maradványa. A fejnél egy teljesen ép edény volt elhelyezve. A sírok szemet gyönyörködtető mellékletei értékes információkkal szolgálnak az időszak eseményeiről, a gepidák fegyverzetéről, temetkezési szokásaikról.

 A lelőhely „legfiatalabb” leletei közé egy kelet-nyugati tájolású avar kori részleges lovas temetkezés sorolható. A váz háton fektetett nyújtott pozícióban helyezkedett el, bal vállánál került elő a ló koponyája, az állat mellső lábai pedig a mellkason keresztben voltak, a hátsó lábak pedig a sír végében kaptak helyet, továbbá a térdnél egy kiskérődző koponyája feküdt. Az elhunyt tárgyi mellékletei között egy többsoros gyöngylánc, négyzetes övcsat, orsókarika és két további vastárgy fedezhető fel.

A tiszapüspöki-törökszentmiklósi határban a lelőhelynek megközelítőleg az egytized részét tártuk fel, a kis ásatási terület ellenére a régészet értékes információkkal és becses leletekkel gazdagodott. 

F. Kovács Péter

régész