Tárnoki Judit, szeretett kollégánk és barátunk 60. születésnapját március 6-án megünnepeltük. Tiszteletére ünnepi évkönyvet készítettünk, melyben tisztelői, barátai egy-egy cikket, tanulmányt írtak.

Az ünnepséget március 6-án tartottuk. Ahogy az várható volt, szép számmal (több mint százan) gyűltünk össze a Szolnoki Galériában. Bőséges eszem-iszommal egybekötve tartottuk a köszöntőt 11 órai kezdettel.

Hamarosan jönnek a részletek az idei évi Régészet Napjáról!

Igyekeztünk olyan komplex és összetett témát megfogni, mely számos nézőpontból megközelíthető, illeszkedik az elmúlt évek tematikájába és nem utolsó sorban közérdeklődés övezi. 

Mielőtt ismertetnénk a fő témát és a részletes programokat, addig egy kis kedvcsinálónak eláruljuk, hogy idén is kétnapos rendezvényt tartunk több, mint 20 programmal, amin közel 40 előadó vesz részt különböző tudományterületekről úgy, mint a néprajz, képzőművészet vagy az újkori történelem (természetesen a régészet mellett). Idén lesznek vendégelőadóink az MTA Régészeti Intézetétől, a SZTE Régészeti Tanszékéről valamint az ohio-i Bowling Green State University Kulturális Antropológia Tanszékéről. A programot hagyományőrző csapatok bemutatói, gyermekjátékok és különleges tárlatvezetések, bemutatók és túrák teszik még színesebbé.

Kövessetek minket a folyamatosan frissülő facebook oldalunkon:

https://www.facebook.com/szolnokiregeszetnapja/

https://www.facebook.com/szolnokiregeszet/ 

A festői szépségű Tapolcai-medencét szegélyező vulkánikus eredetű tanúhegyek többségét az utóbbi években sorra megmásztuk. Szigliget-Várhegy (213 m), Badacsony (438 m), Szentgyörgy-hegy (413 m) és Csobánc (376 m) mind „ki lett pipálva”.

Gulács (393 m) azonban továbbra is ott hegyesedett az orrunk előtt, szinte bosszantóan hívva fel figyelmünket, hogy ő bizony kimaradt a sorból. Formájában is eltér a szinte ikertestvéreknek tűnő, koporsó alakú Badacsonytól és Szent György-hegytől, ill. a hasonlatos, tetején vár-koronázta Csobánctól. Gulács leginkább kúpra emlékeztető, meredek oldalú magaslat. Mindig is izgatott – ahogy viccesen mondogattam – milyen lehet felállni a csúcsára és ott egyensúlyozni (egy vagy két lábon?), egyáltalán milyen kiterjedésű lehet a hegytető, mert lentről igencsak hegyesnek tűnik.

Az elmúlt egyik hétvégét badacsonytomaji házunkban töltöttük férjemmel, Kozma Karcsival, aki mellesleg a szolnoki múzeum fotósa. Gondoltam, itt az idő meghódítani a csúcsot. Szombaton azonban barátságtalan, nem kimondottan kirándulásra csábító borús idő volt, süvítettek a böjti szelek. Nem is vállalkoztunk egyébre, csak rövid vízi szemlére a Balaton partján, meg elnéztünk Káptalantótiba a korábbról már ismert kecskefarmra. Visszafelé jövet pedig felderítettük a Gulács megmászására számunkra legkedvezőbb útvonalat: a Badacsonytomajról Káptalantóti felé vezető műútról nyílik a turista-jelzésekkel gondosan ellátott feljáró.

Arról már internetes információk segítségével megbizonyosodtam, hogy csak gyalogút vezet fel a hegyre. Na de annál jobb, hiszen mi túrázni akarunk!

Másnap, nagyböjt 2. vasárnapján, ragyogó napsütésre ébredtünk, a szél is csak módjával fújt. Irány a Gulács! Kocsival mentünk el a hegyre vezető feljáró torkolatáig, ott leparkoltunk a műút szélén.

Gondtalan vidámsággal indultunk el az eleinte kényelmesen széles és lankás szerpentinen, figyelve a jelzéseket. Az erdő – a télutónak megfelelően – még kopár volt és eléggé elhanyagoltnak tűnt. Sok korhadt, kidőlt fa mindenfelé, néha még az utat is keresztezve.

Hogy egyes korszakokban mi volt az emberek fő tápláléka, az az ásatási leletekből kikövetkeztethető, rekonstruálható. Az elfogyasztott húsfélékre a településeken feltárt állatcsont-leletek utalnak, de szerencsére gyakran találunk megszenesedett magvakat, növényi maradványokat is. (Ha a növényi rész nem szenesedik el, ezen az éghajlaton elkorhad-elpusztul a földben.) Újabban végeznek olyan – sajnos, elég drága – vizsgálatokat is, melyek a használati edények belsejéből vett minta aminosav-tartalmát elemzi, és ebből következtetnek az edényben készült étel fajtájára, így szinte az egykori receptet is össze lehet állítani.

Elmondhatjuk, hogy már szinte az újkőkor kezdetétől megtalálhatók azok a háziállatok, melyek ma is. A kecske, birka, szarvasmarha, sertés a legkorábban háziasított állatok – ahogyan a kutya is, de a kutya felénk sose volt táplálék. A ló tartása a bronzkorban, míg a házi szárnyasok (tyúk, liba, kacsa) a római korban terjednek el. A háziállatokat nemcsak húsukért tartják, elfogyasztották a tejet, felhasználták a gyapjút, tollat is.

A lófogatolás emlékei: leletek és rekonstrukciós elképzelés

Korszakonként más és más módon, ami egyúttal jellemző is az adott korszakra. Amit általánosságban elmondhatunk, hogy az Alföldön nincs természetes kőelőfordulás, emiatt kőépítészet csak nagyon későn, a középkorban alakul ki. Addig a lakóházak, épületek, ólak, terménytárolók, de még a templomok is egyszerű, a környezetben fellelhető anyagokból készültek, ez pedig a fa és az agyag. Több ezer éven át készülnek úgy az épületek, hogy a tetőt fa cölöpszerkezet tartja, magát a falat, a padlót pedig agyagból verik, alapozásuk gyakorlatilag nincs vagy minimális.

Újkőkori és bronzkori ház makettje a Damjanich Múzeum régészeti kiállításában

2017.02.16. (csütörtök) 16.30 – Formosa, a gyönyörű sziget. Tajvan természeti kincseit és teakultúráját bemutató rövidfilmek. (2x25')

Az első film Tajvan természeti kincseit, mutatja be. A sziget északkeleti sarkától a délkeleti csúcsáig helyenként a 3000 m magasságot is meghaladó hegyvonulat húzódik, mely különleges élővilágnak ad otthont.

A második film a tajvani teakultúrával foglalkozik. Míg Magyarországon a tea sokszor csupán a megfázás tüneteinek enyhítésére szolgáló, szinte kötelezően cukorral és citrommal ízesítendő meleg ital, addig Keleten – így Tajvanon is – a kultúra szerves része, balzsam testnek és léleknek.

A két 25 perces dokumentumfilm először kerül Magyarországon bemutatásra.

A jelenleg bemutatásra kerülő anyag kisebb változtatásokkal volt látható a tiszapüspöki Helytörténeti Gyűjtemény és Könyvtár kiállítótermében, a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napja alkalmából és a Kunszentmártoni Helytörténeti Múzeumban. Mindhárom korábbi helyszínen a bemutatott kollekció magját az M-4-es út 2014-2015-ben végzett megelőző feltárásai során előkerült emblematikus leletek alkották kiegészülve a 2015 nyarán feltárt nagy visszhangot kiváltott 95 síros gepida temető leleteinek egy kis részével. Szolnokon ezt a kört tovább bővítettük az 1950-es években Szolnok – Szandaszőlős határában feltárt 253 sírt számláló nekropolisz leleteivel és egyéb Szolnok környéki kulcslelőhelyek szebb tárgyaival (Rákóczifalva – Bivaly tó, Szolnok – Zagyvapart, Törökszentmiklós – Hunyadi utca, stb…). Kunszentmártonban a kiállítás súlypontjait áthelyeztük, az M-44-es út tervezett szakaszán végzett próbaásatások leleteivel és a római-antik időszak kiegészült neolitikus, bronzkori és középkori emlékekkel is. Jelenleg Kisújszálláson a korábbi három kiállításból gyúrtunk össze egy negyediket.

Olvastam Kovács Olivér gondolatébresztő sorait, mely Így pusztítsd a műemlékedet! címmel jelent meg a muemlekem.hu oldalán:

http://muemlekem.hu/magazin/igy_pusztitsd_a_muemleked_publicisztika

Mit mondjak, szárnyakat kaptam! Azonnal felismertem a lehetőséget a régészeti emlékek – elsősorban lelőhelyek – művészi pusztítására való adaptálásban, melyet most meg is osztok veletek. 

Régészeti lelőhelyet nagyon könnyen lehet pusztítani, néha sokkal egyszerűbb, mint a műemlékeket, ezért a távlatok is szélesebbek – ez mindenképp jó hír minden elkötelezett pusztító számára. 

A magyar nemzet és az emberiség pótolhatatlan öröksége