Hogy egyes korszakokban mi volt az emberek fő tápláléka, az az ásatási leletekből kikövetkeztethető, rekonstruálható. Az elfogyasztott húsfélékre a településeken feltárt állatcsont-leletek utalnak, de szerencsére gyakran találunk megszenesedett magvakat, növényi maradványokat is. (Ha a növényi rész nem szenesedik el, ezen az éghajlaton elkorhad-elpusztul a földben.) Újabban végeznek olyan – sajnos, elég drága – vizsgálatokat is, melyek a használati edények belsejéből vett minta aminosav-tartalmát elemzi, és ebből következtetnek az edényben készült étel fajtájára, így szinte az egykori receptet is össze lehet állítani.

Elmondhatjuk, hogy már szinte az újkőkor kezdetétől megtalálhatók azok a háziállatok, melyek ma is. A kecske, birka, szarvasmarha, sertés a legkorábban háziasított állatok – ahogyan a kutya is, de a kutya felénk sose volt táplálék. A ló tartása a bronzkorban, míg a házi szárnyasok (tyúk, liba, kacsa) a római korban terjednek el. A háziállatokat nemcsak húsukért tartják, elfogyasztották a tejet, felhasználták a gyapjút, tollat is.

A lófogatolás emlékei: leletek és rekonstrukciós elképzelés

De minden korban szívesen vadásztak is, a vadhús fontos táplálék és egyben különleges csemege is. A hús miatt vadászott főbb fajok a szarvas, az őz, a vaddisznó, a szárnyasok (vadkacsa, vadlúd) és az őstulok, mely a szarvasmarha mára már kipusztult, vadon élő rokona volt. Elsősorban prémjéért vadászták a rókát, farkast, vadmacskát, és még a középkorban is megtalálható medvét. Az Alföld folyóiból méretes halakat lehetett kifogni, de megették a kagylót és a csigát is.

Állattartás egy őskori faluban – rekonstrukciós rajz

A növények közül legfontosabb táplálék a gabonaféle, a búza, árpa, rozs. De ne gondoljunk a mai, bőven termő, nemesített fajtákra, ezek a növényősök sokkal szerényebb hozamúak voltak (igaz, nem volt bennük vegyszer). De kezdettől termesztenek lencse- és babféléket is (cicorlencsét, lóbabot). A gyümölcs- és zöldségtermesztés a középkortól válik általánossá, kivéve a szőlőt, melyet már a római kortól termesztenek. Korábban vadon élő gyümölcsöket, zöldségeket fogyasztottak, vadalmát, vadkörtét, hagymát, fokhagymát. Gyűjtötték a különféle bogyókat, amiből akár még bort, pálinkát is lehetett főzni. Bronzkori leletből származik egy igazi ínyencség megszenesedett maradványa, a málnás piskótáé, ami gyakorlatilag ugyanúgy készült, ahogy ma is. Túrkevén pedig – szintén szenült állapotban – valódi kelesztett kenyér maradványát találtunk meg.

Liszt őrlése kézi őrlőkővel – rekonstrukciós rajz

Néha egészen meglepő eredményt hoz a növénymaradványok vizsgálata. A Túrkeve melletti Terehalmon feltárt bronzkori település magmaradványai között igen magas számban fordult elő az ún. olajözön nevű növény magja. Ez a mag nem fogyasztható, se állatnak, se embernek. Akkor miért termesztették? Az olajözön olaja a mai napig kozmetikai alapanyag, a bronzkorban is testápoló krémet készíthettek belőle!

A magleletek tártak fel előttünk egy bronzkori katasztrófát is, ugyanezen a túrkevei telepen. A több rétegű település egyik rétegében (egészen pontosan a felülről számolt 7. lakószinten) a lakóházakat tűzvész pusztította el. Ez lehetett véletlenül kipattanó tűz, villámcsapás eredménye is, de akár ellenséges támadás nyoma is. A leégett házak romjai között-rajtuk tetemes vastagságban találtunk elszenesedett gabonát, búzát. Valószínű, hogy a téli tápláléknak és a tavaszi vetőgabonának szánt termést a házak padlásán tárolták, így ez is elégett a tűzben. Elképzelhető, hogy micsoda csapás volt ez, micsoda éhínség várt ezekre az emberekre, akiknek minden tartalékuk odaveszett a tűzben. Vetőmag híján vajon hogyan vészelték át a következő évet? Nem tudjuk, de nagyon fájt a szívünk szegényekért.

Dr. Tárnoki Judit

régész