A festői szépségű Tapolcai-medencét szegélyező vulkánikus eredetű tanúhegyek többségét az utóbbi években sorra megmásztuk. Szigliget-Várhegy (213 m), Badacsony (438 m), Szentgyörgy-hegy (413 m) és Csobánc (376 m) mind „ki lett pipálva”.
Gulács (393 m) azonban továbbra is ott hegyesedett az orrunk előtt, szinte bosszantóan hívva fel figyelmünket, hogy ő bizony kimaradt a sorból. Formájában is eltér a szinte ikertestvéreknek tűnő, koporsó alakú Badacsonytól és Szent György-hegytől, ill. a hasonlatos, tetején vár-koronázta Csobánctól. Gulács leginkább kúpra emlékeztető, meredek oldalú magaslat. Mindig is izgatott – ahogy viccesen mondogattam – milyen lehet felállni a csúcsára és ott egyensúlyozni (egy vagy két lábon?), egyáltalán milyen kiterjedésű lehet a hegytető, mert lentről igencsak hegyesnek tűnik.
Az elmúlt egyik hétvégét badacsonytomaji házunkban töltöttük férjemmel, Kozma Karcsival, aki mellesleg a szolnoki múzeum fotósa. Gondoltam, itt az idő meghódítani a csúcsot. Szombaton azonban barátságtalan, nem kimondottan kirándulásra csábító borús idő volt, süvítettek a böjti szelek. Nem is vállalkoztunk egyébre, csak rövid vízi szemlére a Balaton partján, meg elnéztünk Káptalantótiba a korábbról már ismert kecskefarmra. Visszafelé jövet pedig felderítettük a Gulács megmászására számunkra legkedvezőbb útvonalat: a Badacsonytomajról Káptalantóti felé vezető műútról nyílik a turista-jelzésekkel gondosan ellátott feljáró.
Arról már internetes információk segítségével megbizonyosodtam, hogy csak gyalogút vezet fel a hegyre. Na de annál jobb, hiszen mi túrázni akarunk!
Másnap, nagyböjt 2. vasárnapján, ragyogó napsütésre ébredtünk, a szél is csak módjával fújt. Irány a Gulács! Kocsival mentünk el a hegyre vezető feljáró torkolatáig, ott leparkoltunk a műút szélén.
Gondtalan vidámsággal indultunk el az eleinte kényelmesen széles és lankás szerpentinen, figyelve a jelzéseket. Az erdő – a télutónak megfelelően – még kopár volt és eléggé elhanyagoltnak tűnt. Sok korhadt, kidőlt fa mindenfelé, néha még az utat is keresztezve.
Egy útelágazáshoz érve láttuk, hogy a jobbra tartó irányba kell fordulnunk, amerre a szokásos turista jelzés mellett kék színnel kitöltött háromszög jelezte a csúcsot.
Elindultunk hát arra. Az út egyre keskenyebbé és meredekebbé vált, apró bazaltdarabokból álló kőfolyással borítva. Ekkor villant át először az agyamon, hogy a kőzúzalékokon könnyen meg lehet csúszni,és akkor nincs megállás a hegy lábáig, de elhessegettem magamtól az ijesztő gondolatot.
Úgy képzeljétek el, hogy a kúp alakú hegy palástja mentén csigavonalban vezet az út felfelé.
A hegyoldal közepe táján már olyan meredek volt az ösvény, hogy a kőfolyás eltűnt, azt már lemosta az eső az alacsonyabb régiókba, így a továbbiakban keményre taposott földön járhattunk. Így biztonságosabbnak látszott ugyan, de én elkövettem azt a baklövést, hogy lepillantottam a tőlem balra tátongó mélység felé. Szédülni kezdtem, s kétségbe esve döbbentem rá, hogy a korábban érzett enyhe viszolygásom a mélységtől mostanra masszív tériszonnyá fokozódott.
A gyalogút mintegy 50 cm szélességű, balra a meredek lejtő, jobbra a páncélkeménységűvé szilárdult bazaltfolyás, mely csaknem függőleges falként határolta az utat. Menekülési lehetőség sehol, fák pedig, legalábbis arra alkalmasak, amikbe kapaszkodni lehetne, csak imitt-amott szegélyezték a feljárót.
Férjem néhány méterrel előttem haladt, időnként hátranézve, vajon megvagyok-e még. Elképzelhetitek, hogy milyen kifejezés ült ki az arcomra, mert Karcsi rögtön felvetette, ne forduljunk-e vissza.
Na de azt már nem! Ha a fene fenét eszik is, én erre csúcsra felmászok! Csak nem fogok szégyenszemre megfutamodni, hiszen mióta álmodozom már erről?!
Mentünk hát tovább, se jobbra se balra nem pillantva, tekintetemet mereven az ösvényre szegezve haladtam felfelé a korábban átlag 50-60 fokos, ekkorra azonban már 70-80 fokossá váló emelkedőn. Karcsi figyelmeztetett, hogy ne nézzek le. Eszem ágában sem volt, bár nem sokat ért ez az elővigyázatosság, hiszen agyamba már előzőleg beleégett a mélység képe.Kezem, lábam, gyomrom remegett, szívem a torkomban dobogott, s csak részben a mászás okozta légszomjtól. Mert nem andalogtunk ám! Mintha hajtanának, lendületesen haladtunk célunk felé.Csak érjünk már föl! Hogy mi lesz majd vissza, lefelé, arra gondolni sem mertem!A vége felé Karcsi már mögöttem haladt, hogy elkaphasson, ha éppen le találok zúdulni a hegyről. Közben hálát adtam az Égnek, hogy itt legalább hó és jég nincs, mint a Mount Everesten. Mikor már azt hittem, hogy soha nem érünk fel a csúcsra, egyszercsak ott volt.
Akkor felnéztem és földbe gyökerezett a lábam. Ilyen gyönyörűségeset még soha nem láttam!
A hegytetőt fehér sapkaként tengernyi hóvirág borította. Mintha mesebeli, ember-nemjárta tájra érkeztünk volna!
Az utolsó 1,5-2 métert, a szinte függőlegesre váló sziklaösvényen már négykézláb tettem meg, óvatosan odakúszva az egyik szélkoptatta lapos bazaltkőre, ahol végre lerogytam.
Gondolhatjátok, hogy szó nem volt már fél lábon billegve egyensúlyozásról. Még a hihetetlenül szép körpanorámát is csak ülve, a csupasz fák ágai között óvatosan kikandikálva szemléltem; minden látható volt: a csodálatosTapolcai-medence a tanúhegyeivel, a történelmi múltunkat idéző két várral és ráadásképpen jókora szelet a Balatonból. Sajnos a párás levegő miatt csak ennyit láthattok a képen.
Én azonban biztonságosabbnak ítéltem, ha a szelíd, ártalmatlan hóvirágokat simogatom a tekintetemmel, egyfolytában azon szorongva, hogyan fogok lejutni. Csodák csodája a lefelé út könnyen ment, mintha megszabadultam volna minden addigi szorongástól.
A napokban olvastam valamelyik internetes oldalon, hogy a Gulács megmászását csak fanatikusoknak ajánlják. Na, ez szép! Ha ezek után mégis elindulnátok, csakis kora tavasszal tegyétek, a nyíló hóvirágok idején!
Most már úgy érzem, újra nekigyürkőznék.
Dr. Csányi Marietta
régész
