Francis Carsac: A világűr Robinzonjai

(Kossuth Fantasztikus Sorozat, Kossuth Könyvkiadó, 1972, 197 p.)

Élt egy kiváló francia régész, François Bordes (1919–1981), aki a fejébe vette, hogy az őskőkor nemcsak száraz tények (vagy épp találgatások) terepe, hanem izgalmas kísérletek tárháza. A bordeaux-i egyetem professzora nem kevesebb célt tűzött ki saját maga számára, mint az őskőkori technikák újra-felfedezését. Gyakorolni kezdett hát, ugyanazokkal az alapanyagokkal és eszközökkel, melyek 10-50-100 ezer évvel ezelőtt álltak őseink rendelkezésére, hogy pontosan lemásolja, korabeli módszerekkel elkészítse az őskőkor eszközeit. Kova-nyersanyagot gyűjtött, megfelelő köveket, használható csontokat, fadarabokat keresett, és módszeresen pattintani kezdett. Biztos, hogy sokszor tévedett, rontott, az ujjára is nyilván ezerszer ráütött, évekbe telt, de eljutott oda, hogy az általa készített „őskőkori” eszközök még a szakembereket is alaposan megizzasztották, nem tudták megkülönböztetni az eredetitől.

Modern őskori eszköz

Hosszadalmas kísérletezései rendkívüli tanulsággal jártak. Először is: ezeket az eszközöket nem fáradtságos, napokig tartó munkával készítették elődeink, hanem a megfelelő felkészültség birtokában akár percek alatt. Aztán: a megfelelő nyersanyag a lényeg, de annak viszont minden csínját-bínját mélyrehatóan ismerni kell. Nem kell légkalapáccsal odasújtani, elég egy bottal rákoppintani a kovatömbre – de piszkosul tudni kell ám, hogy hova kell ütni! A nyersanyag minden erezetét, minden „rezdülését” tudni-látni kell ahhoz, hogy ne forgácsot, hanem használható eszközt készítsünk. Ez az elmélyült ismeret egyébként őskőkori eleinket is új megvilágításba helyezi: sikeresen elsöpri a tudatlan, oktalan ősember vízióját és helyébe állítja a gondolkodó, éles eszű, találékony ember képét, aki a jég hátán is megél. (Ha valaki egyszer is látta a Párizs melletti Saint Germain en Laye-ben található Nemzeti Archeológiai Múzeum őskőkori kiállítását (itt: http://musee-archeologienationale.fr/), azt is jól tudja, hogy ezek a pattintott eszközök nemcsak praktikusak és használhatók, hanem egyenesen gyönyörűek: formájuk, színük, kidolgozásuk műalkotásokat idéznek.)

Neolit ház Aubechies közelében

Bordes professzor iskolát teremtett. Tanítványai és követői már nemcsak a kőeszköz-készítés rejtelmeit kívánták megfejteni, hanem a többi őskori – írásos feljegyzések hiányában ismeretlen – „hogyant” is: hogyan készültek a kerámiaedények fazekaskorong híján, hogyan épültek a házak emelődaru híján, hogyan öntötték a bronzot, hogyan szőttek, hogyan vadásztak, hogyan vágták a fát és szántották a földet? Mindez új tudományágat eredményezett, az experimentális vagy kísérleti régészet megszületését. Művelői nagy hangsúlyt helyeznek a korhűségre, hiszen csak ilyen módon lehet objektív eredményre jutni, egy premisszát igazolni vagy elvetni.

Bordes professzor eszközt készít

Magam Belgiumban találkoztam egy ilyen „régészeti játszóházzal”, egy Aubechies nevű kis falu határában, jó 20 évvel ezelőtt. (Honlapjuk itt található:  http://www.archeosite.be/index.php?nopub ) A hatalmas kiterjedésű erdő közepén maroknyi elszánt, szent őrült kezdte építeni ezt a parkot, kezdettől ősi módszerekkel. Hétvégeken az önkéntesek – tanárok, kereskedők, orvosok, egyetemisták, gazdálkodók – beöltöztek a maguk választotta korszak ruháiba és beköltöztek a saját építésű házaikba, hogy újkőkori, bronzkori vagy épp gall, római, középkori körülmények közepette süssenek-főzzenek, bronzot öntsenek, edényt gyurmázzanak, szőjenek-fonjanak a látogatók örömére és szórakoztatására. (Egyetlen esetben tettek engedményt: a falu főterén felépített szín alatt meghúzódó étkezőben volt áramellátás és hűtőszekrény, hogy a sört be tudják hűteni. A sör Belgiumban nemzeti ügy, azzal nem viccelnek – de maga a recept, ami alapján megfőzték, középkori eredetű.)

Ott jártunkkor az újkőkori lakóház előtt ücsörgött egy fiatalember, akiről kiderült, hogy régészhallgató és pattintott kőeszköz készítéssel múlatta az időt. Körülötte hegyben állt az alapanyag és a gyártási hulladék. Amikor megtudta, hogy magyar régészek vagyunk, valódi színpadi produkciót adott elő. Felvett a földről egy jókora szürke követ, körbe-körbe forgatta, néha itt-ott ráütött egy csontkalapáccsal, rétegeket választott le róla, igazgatta, alakítgatta. Aztán tenyerébe fektette a majd 30 cm hosszúságú, de még mindig alaktalan tömböt és egy újabb kalapáccsal gyengéden rákoppintott a végére. Ránk nézett és vigyorgott – tudtuk, hogy most volt a nagyjelenet, de még semmit sem értettünk. Ekkor a kezében fekvő követ megfordította, a felesleget leemelte és felmutatott egy 25-30 cm hosszú, enyhén ívelt, tökéletes rézkori kőkést, épp olyat, amilyet évekkel később tucatszám találtunk a rákóczifalvi ásatás rézkori temetőjében. Persze, hogy felhördültünk, a fene se gondolta, hogy néhány ütéssel előállítható egy ilyen gyönyörűség!

Újabb nyersanyagot kutatott fel a körülötte felhalmozott kövek között, most egy zöldes színű hutaüveg-gombócot választott. Elmondta, hogy ez ugyan modern anyag, de pontosan úgy viselkedik, mint az őskori obszidián nyersanyag, amiből mára ilyen nagyméretűt már találni se lehet, mert az őskorban szinte mindet összeszedték. (Az obszidián természetes előfordulású, üvegszerű kőzet, a vulkáni működés mellékterméke. Európában rendkívül ritka, de egyik lelőhely épp nálunk, Tokajban volt. Mára Tokajban már csak kis morzsák lelhetők fel.)

Nekilátott a kopácsolásnak, egyre finomodó eszközökkel, a végén már csak vékony favésőkkel dolgozva és pár perc leforgása után a kezembe nyomta a képen is látható, gyönyörű, finoman retusált levél alakú lándzsahegyet. Az élménytől megrészegülve indultunk tovább, mert erre muszáj volt gyorsan megenni egy nagy darab, őskori kemencében sült vadmalac-oldalast, friss gall pogácsával. (A pogácsát 8-10 éves forma gyerekek készítették és árulták, szintén ősembernek öltözve. Koszos kis kezüktől a pogácsa földszínű volt, de nem volt szívem visszautasítani, hősiesen megettem.)

De nem kell Belgiumig szaladni, ha kísérleti régészettel akarunk találkozni, Magyarországon is van régészeti park, a leggazdagabb talán Százhalombattán, a Matrica Múzeum kezelésében (honlapjuk: http://www.matricamuzeum.hu/regeszeti_park/latnivalok). Itt is találkozhatunk őskori házakkal, őskori technikákkal, de akár finom falatokkal is.

Százhalombatta, Régészeti Park

Vagy benézhetünk az M3 autópálya Polgár melletti pihenőhelyén kialakított Régészeti és tájtörténeti parkba, ahol – sok más érdekesség mellett – egy gyönyörűen berendezett újkőkori lakóházat is megcsodálhatunk.

 További képekért katt a galériára!

De térjünk vissza kiindulásunkhoz, Bordes professzor könyvéhez. „A világűr Robinzonjai” (Les Robinsons du Cosmos) című könyve 1955-ben jelent meg először nyomtatásban. Ekkor Bordes már elismert régész, egyetemi tanár volt, talán épp emiatt álnéven publikálta sci-fi témájú könyveit – bár sosem titkolta, hogy ő rejtőzik a név alatt. Több sci-fi regényt is írt, magyarul két könyve jelent meg, a másik a „Sehollakók” címet viseli (Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, Budapest, 1980.)

Nem kívánjuk lelőni „A világűr Robinzonjai” lényegét, ezért csak egészen röviden foglaljuk össze történetét. A fantasztikus kaland egy kataklizmával kezdődik: a francia Alpok egyik hegyén lévő obszervatórium és közvetlen környezete minden indoklás nélkül „kiszakad” a Föld testéből és áthelyeződik egy idegen bolygóra, a Tellus-ra. Most ne bolygassuk, hogy megtörténhet-e ilyesmi, van-e ennek a fizikai-csillagászati realitása – fogadjuk el, hogy ez történt és vessük bele magunkat a maroknyi földi ember kálváriájába az új világban. Mert fordulat bőven adódik, szereplőinknek meg kell küzdeniük a tökéletesen idegen és ellenséges létformákkal, miközben felépítik és működtetni kezdik saját, Földről elszármazott telepüket. De nem Bordes lenne az író, ha nem kerülne a sztoriba paleolit szál is, a Tellus felderítése során kőkori körülmények között élő, értelmes lényekkel is találkoznak francia barátaink.

A könyv tehát egy valódi robinzonád, illeszkedve annak műfaji követelményeibe (elszigetelt személy vagy csoport életének, küzdelmeinek bemutatása), 20. századi csavarral, azaz mindez nem földi körülmények között zajlik. A tudományos-fantasztikus irodalomnak egyébként kedvelt témája a robinzonád – gondoljunk akár Verne Gyula 19. századi fantasztikus történeteire (Rejtelmes sziget, Hector Servadac), Robert Merle Maleville c. regényére, vagy épp a magyar Bogáti Péter: Az utolsó emberére, de robinzonád a méltán világsiker „A marsi” is.

Bordes (vagy Carsac) űr-hajótörötteinek kalandja ugyanakkor klasszikus ötvenes évekbeli sci-fi is, a maga aprólékos történetmesélésével, a technikai részletek tiszteletével, de a jellegzetes (be kell vallani, néha papírízű) jellempárok felvonultatásával is (pl. tudós kontra pap).

Különösen érdekfeszítő végigkövetni a folyamatot, ahogy szereplőink lassacskán feltalálják magukat és megteremtik az otthonos környezetet – egyébként épp ez a vonzó része minden robinzonád történetnek is, a túlélés gyakorlati kivitelezése és annak bemutatása. Éppen ezért jó talaj a sci-fi, hiszen változatos, meglepő körülmények biztosíthatók az olvasó szórakoztatására. A fantasztikus, poszt-apokaliptikus történeteket (mert a Világűr Robinzonjai ebbe a kategóriába is belefér) különösen jó táptalajt nyújtanak ehhez az elmélkedéshez. Carsac/Bordes megnyerő hendikepet nyújt szereplőinek, ugyanis a Földről kiszakadt kis sziget mindenféle rangú-rendű személyt tartalmaz, csillagászokat és bölcs tudósokat a csillagvizsgálóból, kétkezi földműveseket, egyszerű polgárokat a szomszédos faluból – azaz a túléléshez egy csapásra megteremti a szellemi és fizikai alapokat. De hogy ne legyen ennyire zökkenőmentes a fennmaradás, a faluban elhelyez néhány taposó aknát, militáns, világuralomra törő katonák személyében, ők generálják a társadalmi feszültséget, mely szinte elengedhetetlen momentuma a poszt-apokaliptikus robinzonádoknak.

Ugyanakkor a regény a nagy francia elődök nyomát is követi, különösen Vernéét, mert ő megkerülhetetlen ebben a témában, főként egy francia szerző számára. Vernei alapossággal és módszerességgel írja le az apró történéseket, mikró-felfedezéseket és ötleteket, melyek a Rejtelmes szigetben is annyira szórakoztatóak voltak.

Aztán megcsillan a régész szakértelme is: bár a Tellus lakói a legkevésbé sem tekinthetők humanoidoknak, hiszen fura, kentaur testtel rendelkeznek, de eszközkészletük, életmódjuk, társadalmi berendezkedésük párhuzamba állítható a Bordes által oly jól ismert és szeretett kőkori Európával. Mi mást, mint pattintott kőeszközöket készítenek, melyet a történetet elbeszélő fiatalember azonnal be is datál a Föld solutréi iparára. (A mesélő akár Bordes alteregója is lehetne, hiszen földi léte során a bordeaux-i egyetem tanársegéde a geológia tanszéken.)

„A világűr Robinsonjai” több szempontból is élvezetes olvasmány. Először is lebilincselő történet bárkinek, aki szeret elmerülni a hagyományos, mondhatni klasszikus tudományos-fantasztikus regények talán kissé poros, de továbbra is szórakoztató világában.

Aztán egy másik réteget kínál mindenkinek, aki François Bordes professzor munkásságát ismeri és tiszteli, és örömét leli abban, hogy e kiváló tudós kalandos kirándulásán részt vehet – ha arra már nincs módunk, hogy vele személyesen is megismerkedhessünk, és elbeszélgethessünk a régészetről és a világ dolgairól.

Dr. Tárnoki Judit

régész