Vannak egzakt tudományok. Senki sem vitatja (azt hiszem, legalábbis), hogy kettő a négyzeten az négy. Vagy nem vitatják, hogy a derékszögű háromszög átfogójának négyzete egyenlő a befogók négyzetének összegével. Azt sem vitatja senki, hogy a fény terjed, mint ahogy azt sem, hogy az anyag megmarad. Vagyis vannak természeti alapigazságok, amiket vagy ismerünk, vagy se, de vannak és szépen sorban felfejthetők, kideríthetők. Ezek megnyugtatóan biztonságos ismeretek, beléjük lehet kapaszkodni.

Aztán vannak labilis tudományok, ahol annyi kapaszkodó sincs, mint egy óriás csúszdán. Olyan tudományok, ahol a művelőik maguk rakosgatják össze a mozaikdarabokat, nehezített körülmények között, mondhatni, csukott szemmel próbálják passzítgatni a töredékeket. Ilyen a régészet is: tengernyi részletben ülünk (ásatási megfigyelésnek hívják) és kézrátétellel igyekszünk azokat értelmezni. Vannak adatok, amik azonnal bepattannak a helyükre és vannak, amiket száz éve forgatunk, de csak nem akar értelmük lenni.

100-150 éve, szinte az összes bronzkori telepet kőkorinak vélték, mert nem került elő belőlük bronztárgy.

Az 1950-es évekig hibás volt a magyar rézkor időrendje, mert nem volt hozzá korrekt ásatási megfigyelés. A Székely-Zöldtelken zajló ásatáson, a véletlenek szerencsés összejátszása kellett hozzá, hogy a puzzle darabjai a helyükre kerüljenek.

Aztán van olyan is, hogy NINCS adat, bármennyire is kívánatos lenne. A Magyarországon feltárt összes hun tárgy (tehát nem hunkori, hanem valódi hun!) nemcsak beleférne a törteli üstbe, de lötyögne az alján.

Nem tudom, mi a rosszabb, ha van írásos emlék, vagy ha nincs. Ha nincs, akkor sosem – értsd: a büdös életben soha – nem fogjuk tudni, hogy embereink milyen nyelven beszéltek, mit gondoltak a világról, mit gondoltak egymásról, barátok voltak vagy ellenségek, rokonok voltak-e vagy nem is értették egymás szavát.

Ha van írásos forrás, akkor azt meg kritikus szemmel kell olvasni, mert a lényeg a sorok közé lehet eldugva, mint a 21. századi újsághírekben. Aki szentírásnak veszi pl. Anonymust, az csak a Névtelen Jegyző szemén át látja a világot, mintha ma kizárólag a Csajágaröcsögei Hírmondóból akarnánk értesülni a világ minden dolgáról – Csajágaröcsögén jó lehet, de mi történt Zalaegerszegen?

Ismereteink hol végesek, hol elégtelenek, hol hibásak, hol bizonytalanok, hol töredékesek. Nem hiszem, hogy lenne egyetlen olyan komoly, magára valamit is adó régész, aki ki merné mondani, hogy no, erre aztán megiszom a mérget. Nem mondja, mert minél szélesebb körűek az ismeretei, annál jobban látja, hogy mennyi még a kérdőjel, mennyi mindenről nincs halvány fogalma se. (Komoly kutatóról beszélünk és nem szerencselovagokról, akiknek semmi se drága.)

Meg azért se mondja, mert jól tudja: ma még halvány fogalma sincs, de holnap-holnapután jöhet egy ásatás, ami hirtelen, gyökeresen meg tud változtatni mindent. (Lásd Székely-Zöldtelek esete). Az ásatás épp azért (is) izgalmas tudományos módszer, mert bármi megtörténhet, a legérdektelenebb, tizenkettő egy tucat gödörből is előkerülhet az évszázad lelete.

És mit kezdenek tudósaink ezzel a nehezen kezelhető, alkotó bizonytalansággal – ahogy László Gyula nevezte ezt az állapotot? Bizony, vitatkoznak. A vita kitűnő alkalmat nyújt új elméletek kidolgozására és megmérettetésére. Az elméletek konfrontálása során váratlan, új szempontok merülhetnek fel, például bekapcsolódhat a vitába valaki, akinek döntő ásatási érve van az ügyben, de eddig még nem publikálta, ezért csak ő maga tud róla – mert nem is gondolta, hogy ez esetleg fontos lehet (ne feledjük, a régészek szakosodnak egy-egy korszakra, mert az ő fejük se káptalan, de az ásatáson mindent kiásnak, bármilyen korú is legyen, azt is, ami nem passzol bele a választott korszakukba). A régészek sem gáncsoskodóbbak, mint bármely más szakma képviselői, a vitát nem sportból űzik, épp ellenkezőleg, azért, hogy a régészet előrébb haladhasson.

Mit láthat ebből egy érdeklődő kívülálló? Úgy érezheti, itt amolyan homousion – homoiusion szintű nyálverés zajlik. Mert mit gondoljon a szerencsétlen érdeklődő, aki azt olvassa, hogy a bronzkoros régészek szabályosan ölre mentek 50 év miatt, amiatt, hogy Kr.e. 1500-ban vagy 1450-ben ért-e véget a középső bronzkor? Pedig a látszat nagyon csal, ebben a vitában nem 50 évről volt szó, hanem annál sokkal-sokkal jelentősebb kérdésről, mégpedig, hogy mi áll a középső bronzkor megszűnése mögött? Három és félezer évvel ezelőtt romba dőlt egy elpusztíthatatlanul virágzónak látszó világ – és piszkosul nem mindegy, hogy mi volt ennek a kiváltó oka. Tulajdonképp erről vitatkoztak és nem 50 évről. (És aki most azt gondolja, hogy öreganyám térdét se érdekli, hogy mi vetett véget a középső bronzkornak, annak azt üzenem, hogy nem kell mindenkinek érdeklődni a világ dolgai iránt, vödörbe dugott fejjel is simán le lehet élni egy életet – de akkor hagyja békén azt, aki kihúzta a fejét a vödörből.)

Tehát a régészek az égvilágon mindenről képesek vitatkozni: mikor volt, mikor kezdődött és mikor ért véget, honnan jöttek és hová lettek, hogyan értelmezzük és hogyan ne, hogyan olvassuk és mit értsünk alatta, hová soroljuk, hová datáljuk, mivel hasonlítsuk össze, előtte volt vagy utána, jöttek-e vagy se, minek nevezzük egyáltalán – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Aztán a sok érvből és annak cáfolatából – ha szerencsénk van – lassan-lassan kibontakozik valami, amit úgy hívunk: történelem.

Végezetül: miért mondtam el mindezt, talán kissé bő lére is eresztve? Mert bevallom, szíven ütött egy komment, ami azt írta, hogy ha más így végezné a munkáját, mint a magyar történészek (jelen esetben régészek), megállna az élet. Szerintem meg épp ez a lényeg: vitatkozni, eszmét cserélni, érveket felhozni és megcáfolni vagy alátámasztani. Nemhogy az élet nem áll meg – éppen ez viszi előrébb a tudományt. A régészetet is.

Dr. Tárnoki Judit 
régész