Jártál már a Hortobágyon?
Jó, tudom, hogy jön a Hortobágy a bombákhoz – türelem, oda is eljutunk, de előbb beszéljünk a Hortobágyról!
Tehát: jártál-e már a Hortobágyon? Mert ha nem, épp itt az ideje, hogy pótold! Most gyönyörűséges a táj: mindent derékig érő, a folytonos szélben vízként hajladozó fű borít, még nem égett ki, minden zöld, az ég ragyogóan tisztakék, nagy, habos felhők úsznak rajta, a látóhatár olyan messze van, mint sehol az országban, és ha körbeforogsz semmit sem látsz, amit emberkéz épített, semmit, még egy villanypóznát se. Csak a hatalmas, lapos puszta, a mindig fújó széllel, talán egy-egy magányos fával, nagyritkán erdőszerű facsoporttal, és semmi, de semmi, ami a civilizációra emlékeztetne. Csak madarak ezrei, annyi madár van mindenfelé, amilyenekről még csak nem is hallottál – nem csoda, eddig közel 300 madárfajt regisztráltak a területen! A fű között tocsogós rétek, tükrük olvadt vas színű, százával tapicskolnak bennük a hófehér kócsagok, mint a szellemek. A fűből csak karcsú nyakuk és sárga csőrös fejük látszik ki, ahogy szoborként állnak a réten. Itt ragadt darucsapatok bóklásznak körülöttük – ők nem repültek haza, Skandináviába, tetszik nekik a Hortobágy. A fű között nem láthatod a rágcsálókat, de biztosan ott vannak, mert a ragadozó madarak azokat lesik, magasan körözve a végtelen égen.
Ha úgy érzed, megülte lelkedet a civilizáció, elég néhány órára leülni egy kurgán tetejére – ez is szép számmal van a Hortobágyon – és már meg is gyógyultál, a szél biztosan kifújja belőled a stresszt, a végtelen horizont pedig balzsam a lélek nyavalyáira.
A Hortobágyi Nemzeti Park térképe
(Forrás: www.hnp.hu)
Ez a páratlan szépség persze nem a Hortobágy szívében, az azonos nevű település közepéről látszik – bár ott is számos izgalmas látnivaló van, Kilenclyukú híd, Pásztormúzeum, Darvak világa kiállítás –, hanem valamelyik eldugott sarkában. Ez az eldugott, és évtizedeken át megközelíthetetlen rész Kunmadaras határában, a településtől messze keletre terül el, hatalmas, nádas tavakkal szabdalt puszta képében. Megközelíthetetlenségét nem elzártsága okozta, hanem a józan ész diktálta: máig itt terül el az egykori kunmadarasi szovjet repülőtér bombatere, aki idetévedt, könnyen köddé válhatott egy fel nem robbant bomba következtében. A szovjet csapatok negyed évszázada kereket oldottak, de maguk mögött hagytak egy szörnyű emléket, a közel 4.000 hektáros bombateret, ahol évtizedeken keresztül repülőkről gyakorolták a bombák célba juttatását. A területet olyan sűrűn borítják a kisebb-nagyobb bombatölcsérek, hogy még a Google műholdas térképén is jól látszódnak: mint az érett ementáli sajt, lyuk lyuk hátán. Pedig ezek csak a nagyobb méretűek, a 10-15 méter átmérőjűek, melyekbe még az esővíz is összegyűlt, a nád is kinőtt, az apróbbak a szita lyukait idézik. És ezek csak a föld sebei – súlyosak, de begyógyíthatók. Az igazi tragédia, hogy a ledobott bombák tízezrei (százezrei?) ott is maradtak, egyrészt szétrobbant, rozsdásodó vashulladék képében, másrészt fel nem robbant, máig életveszélyes csapdaként.
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága – mely ennek a területnek a gazdája – évek óta tervezi a térség helyrehozatalát, rehabilitációját. Sikerrel pályáztak uniós támogatásért, így indulhatott el az a hatalmas munka, mely ma is tart, és valószínűleg még évekig fog zajlani. Első lépésben terveket szőttek a felderítésre. A teljes területet 100 x 20 méteres „cellákra” osztották fel, és elindultak a lőszermentesítő tűzszerészek. Módszeresen, celláról-cellára haladnak, 2013 óta, bemérnek, feltérképeznek minden bombatölcsért. Közben 2 méteres mélységig aknakereső műszerekkel átvizsgálják a talajt, kiszednek a földből minden repeszt, vasdarabot. Összegyűjtik és biztonságosan megsemmisítik fel nem robbant bombákat – minden napra esik egy ilyen megsemmisítés, annyi a teendő! Ahogy egy cellát megtisztítanak, jönnek a munkagépek, amelyek összegyalulják-betömik a krátereket.
A többit a természet maga fogja elvégezni: a betapasztott sebeken kinő a fű, a mélyebb területek feltöltődnek vízzel, nádas tocsogók alakulnak ki – állnak helyre, a növények után megjelennek az állatok, bogarak, lepkék, madarak, halak, békák, siklók, vidrák. Ha végre így lesz, örökre elfelejthetjük ezt a rémálmot és a Nagy-Darvas-halom tetejéről nyugodtan szemlélhetjük az egykori Bombák földjét.
És mit keres a régész a bombatölcsérben?
A Hortobágyi Nemzeti Park tájrehabilitációja során földmunkát is végez (lásd kráter-töltés), amelyhez az örökségvédelmi előírások régészeti szakfelügyeletet írnak elő. Így kerültünk mi, a Damjanich János Múzeum régészei a Csontos-ér partjára, a Nagy-Csontos-hátra. Itt egy egészen különös építmény volt korábban, egy földből felhalmozott célkereszt. A szovjet katonák készítették, átmérője volt vagy 150-180 méter, földhalom és arra emelt sánc alkotta és egy kereszt alakot formázott. Tetejét teherautó-gumikból rakták ki, így a magasan szálló gépek is jól látták, ez a cél, ide kell bedurrantani a bombákat. Persze, nem mindig találtak bele, ezért a célkereszt környezete a leginkább bombatölcsérekkel szabdalt. Ezt a földhalmot bontották most el, hogy anyagából a keletkezett krátereket betöltsék. A munkagépek egészen a sárga altalajig lehatoltak – és ekkor jött a meglepetés: az agyagban három szögletes, sötét folt mutatkozott. Bomba nyilván nem robbant szögletes foltot, ez valami más. És hogy mi is, rögtön ki is derült, mert a szélsőből a munkagép kifordított egy emberi koponyát.
Csodák-csodájára, ezen a végzetesen összeszabdalt földdarabon épségben megúszta három sír! Kibontottuk és megállapítottuk, hogy két szegényes avar sír mellett a harmadik erősen bolygatott – de ez nem modern bolygatás, a korabeliek rabolhatták ki a sírt, keverték össze a csontokat – és vitték el a sírból a halott mellé temetett értékeket. Az érintetlen sírokból nem volt mit elvinni: egyiknek mindössze vaskése, övcsatja volt, a másiknak egyszerű kis gyöngysor volt a nyakában. A rablott sírban valami drágább tárgy is lehetett, talán nemesfémből készült ékszer, használható fegyver, amiért az utódoknak érdemes volt kockáztatni, mert a sírrablás egyetlen korban sem volt elfogadott norma.
A gyöngysoros sír mellett egyébként felrobbant egy kisebb lövedék, a foltját is láttuk és a váz koponyáját-bordáit is összezilálta a robbanás. Bármilyen képtelenség is, az avar hölgy légnyomást kapott...
A munkagépek által letisztított területet átnéztük és szomorúan tapasztaltuk, hogy szórványosan ugyan, de őskori kerámia szedhető a felszínen – a rozsdás repeszek között. Azt viszont nem mertük kockáztatni, hogy a mutatkozó foltokba beleássunk, mert semmi biztosítékunk nem volt arra, hogy azok őskori gödrök vagy néhány évtizeddel ezelőtti bombatölcsérek-e. A lőszermentesítés kizárólag az elbontott célkeresztre vonatkozott, annak „alját” – vagyis az általunk is látott felszínt – már nem mentesítették, a gödrök kibontása a fel nem robbant lőszerek miatt egyenesen életveszélyes lett volna. Csupán rögzítettük az adatot, de ezzel kezdeni semmit sem tudunk. A lelőhely kiterjedése nem állapítható meg, a környezet mindenütt gyeppel fedett vagy vizes-tocsogós, mély kráterekkel sűrűn lyuggatott. A területen a későbbiekben sem lehet semmilyen régészeti tevékenységet folytatni, annyira bolygatott, hogy annak semmi értelme nincs – és még veszélyes is. Ilyen helyzetet még sosem tapasztaltunk: tudunk egy bizonytalan lelőhelyről, de ezzel az adattal soha senki semmit se fog tudni kezdeni. Kutatásunk ennyi volt és nem lesz több – köszönhetően a szovjet repülőtér „áldásos” tevékenységének.
Bevallom, ásatáson még soha ilyen furán nem éreztem magam. Két nagy, betonból készült gyakorló bomba és talicskányi repesz társaságában ez nem nagy csoda. A tűzszerészek természetesen átnézték a sírfoltokat (a rozsdás vaskés túl kicsi volt ahhoz, hogy a műszer jelezzen), még a környéket is átpásztázták, amerre járkáltunk, de közben figyelmeztettek, hogy a szomszédos nádasba nehogy betévedjünk, mert ott bármi lehet. Aztán délután, a messzi távolban láttuk az égre felcsapó föld- és füstfelhőt, ami a napi szokásos robbantást jelezte. A régészet ritkán veszélyes, de itt minden rossz lépés az lehetett volna.
Az avarok mellett egyébként rendkívül színes és kellemes társaság gyűlt össze. Vezetőnk Borza Sándor, a Nemzeti Park természetőre volt, aki személyes jó ismerőse a környék összes madarának, valamint minden növénynek és állatnak, fusson az lábakon vagy legyen lábatlan. Mindent tud, amit a Hortobágyról tudni lehet és a tetejébe még a régészettel is tisztában van – öröm volt vele megismerkedni!
Az elkötelezett tűzszerészeknek Koklács András a vezetője, tőle bármi megtudható a tűzfegyverekről, bombavetésről, lőszermentesítésről. Egész idő alatt árgus szemekkel figyelte mozgásunkat, mellette tökéletes biztonságban érezhettük magunkat.
Farkas Balázs nagy segítségünkre volt, amikor váratlanul felbukkant műholdas helymeghatározó műszerével és centire pontosan bemérte sírjainkat. (Magunktól azt se tudtuk, hol vagyunk.)
Ezt a hatalmas és Európában is párját ritkító projektet pedig a Hortobágyi Nemzeti Park részéről Dr. Kiss Marianna koordinálja, aki mindenkor a szívén viseli a régészet ügyét is.
A leletmentésen a múzeum részéről Polgár Zoltán, Tárnoki Judit, Mali Péter, Hegedűs Gabriella és Varga Ervin vettek részt.
Hazafelé jövet megcsodáltuk a vizes réten csatangoló kócsagokat, láttunk egy kormoránt, csőrében siklóval felreppenni, átszáguldott előttünk egy őz, Nagyivánban pedig szépen cseperednek a gólyagyerekek.
Jártál már a Hortobágyon? Mert ha nem, épp itt az ideje, hogy pótold!
Utóirat: A bombatér még nem látogatható: le is van zárva, veszélyes is, tehát ide semmiképp ne menj! A Hortobágyi Nemzeti Park honlapján (http://www.hnp.hu/hu) viszont szebbnél szebb egyéni és vezetett túra között válogathatsz!
Dr. Tárnoki Judit
