Felkészülten indulunk régész pályánkon, csak egyet nem tudunk még: nem is álmodunk arról, hogy az intellektuális élmények mellett mennyi személyes benyomást szerzünk majd, mennyi kedves, eldugott kis faluban járhatunk, lakói között mennyi igaz emberrel találkozhatunk. Pető Józsi bácsi, Kovács Lajos bácsi, Botos Károly bácsi, Bencsik Péter bácsi és még sokan, akiket munkánk során szívünkbe zártunk, s akiktől fáj megválni több évig tartó ásatás befejeztével.

No meg a csalódások, azoktól edződik a lelkünk!

Ha legalább 40 évet húzunk le e szakmában, ezernyi esetet sorolhatnánk a régészet iránt megnyilvánuló közöny, értetlenség, semmibevevés vagy éppen a dilettáns tudálékosság széles skáláján. Néhány, a mindnyájunk által ismert, gyakran elhangzó megjegyzésekből:

 „Ne mondják már, hogy ezekért  a kacatokért érdemes túrni a földet!”

vagy:

Találtak már valami értékesebbet, mondjuk aranyat…”

a műveltebbektől:

„Nem itt kell keresni az értéket, hanem Egyiptomban!”

 a „tájékozott” műkedvelőktől:

„S azt tudják, hogy itt e domb mélyén alagút húzódik, mely a szomszéd halomhoz vezet?” „Biztosan azért ásnak itt, ugye, mert Attila fapalotáját keresik…”

„Ideje lenne megtalálni a sírját!”

Emlékeim között válogatok, gondoltam, talán érdekel benneteket, hogyan is volt ez hajdanán.

Most, ezen alkalommal első ásatásom személyes élményeiről mesélek.

Kezdő régészként, éppen szakmámnak köszönhettem, hogy 1974-ben sorsom olyan kívülállóval hozott össze, akit, mint kiderült, életének nagy részében a régészet iránti rajongás töltötte el. Ő, Pető Józsi bácsi, Jánoshidáról buszozott be Szolnokra, a múzeumba, nagy zacskó cserépedény töredékkel megpakolva szatyrában, melyek – beszámolója alapján – a falu határában mélyszántás nyomán kerültek a felszínre. Rögtön láttam, hogy bronzkori leletekre bukkant, de ugyancsak leesett az állam a csodálkozástól, mikor Józsi bácsi megközelítő pontossággal keltezte a leleteket, még arra is utalt, hogy valószínűleg urnasírokat bolygattak meg. Rákérdeztem, honnan e tájékozottság. Rövid beszámolójából megtudtam, hogy Józsi bácsi annak a szegény sorsú társadalmi rétegnek egyik tagja, akik a két világháború között, majd később is – évszaktól-körülményektől függően – árvízi védekezéskor kubikusként, nyaranta pedig aratómunkásként keresték meg kenyerüket.

Elképzelhetitek, hogy a munkanélküliséget hírből sem ismerte! 

Kubikus „szakképzettségének” köszönhette, hogy bekerült a Budapesti Történeti Múzeum ásatási munkásainak csapatába. Az Óbuda Tsz alkalmazta őket és adta bérbe a múzeum(ok)nak feltárásra. A múzeumok borsos összeget fizettek az alkalmazó cégnek, melyből az embereknek csak töredék jutott. Akkoriban nagyon felháborodtunk ilyen eljáráson, de vajon miért nem csodálkozunk ezen ma már? 

Józsi bácsi azonban nem volt elégedetlen, egyszerűen beleszeretett a régészetbe! Találkozásunkkor nyugdíjas volt már, és öröme nem ismert határt, mert még abban az évben megkezdtük a feltárást az általa felfedezett lelőhelyen Jánoshida határában (A lelőhely Jánoshida-Berek néven vált ismertté a régészeti szakirodalomban). Józsi bácsi toborozta az ásatási munkásokat, magához hasonló, kiváló embereket. Akkoriban még fel sem merült a gépi földmunka lehetősége; a 40-50 cm vastag humuszréteget, a nyaranta kősziklává száradt agyagban kézi erővel kellett leásni, vagyis inkább lefeszegetni a földet az altalajig. Ezeknek az embereknek, akiknek világéletükben földdel volt dolguk, nem kellett magyarázni, hogy melyik a bolygatott talaj, s melyik a szűzföld. E tekintetben csalhatatlanságukkal, én, kezdő létemre, nem vehettem fel a versenyt. Hamar beláttam ezt, s boldogan bíztam magam „szakértelmükre”. Józsi bácsi és csapata fáradhatatlanul, egyenletes tempóban dolgozta végig a rekkenő hőségben az egész napot, „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”. 

1974-től 1979-ig nyaranta egy-egy hónapot ástunk a múzeum ásatási keretéből (mert akkor olyan is volt még), s az öt ásatási idényben (1977 kimaradt, mert akkor született a fiam) a területen lévő késő bronzkori temető 278 sírját tártuk fel: ugyanazon népességnek zsugorított csontvázas és urnás-hamvasztásos temetkezéseit. (Képek a végén) Utóbbiakat csekély mélységük miatt érte el és bolygatta meg a mélyszántás. Józsi bácsi megfigyelése tehát helytálló volt. 

Többnyire a faluban, különböző házaknál találtunk szállást, Józsi bácsi felesége, Etus néni pedig főzött ránk. De még hogyan! Ma biztosan a televízió egyik főzős csatornájának rendszeres szereplője lenne, hogy ott mutassa be tudományát, vagy oktatná a fiatalokat hogyan lehet a legegyszerűbb ételből mennyei fogást varázsolni. Előbb csak odavoltunk a gyönyörűségtől, később azonban megtudtuk, hogy profi a javából. Mondhatnánk „vérprofi”.

Ugyanis a Jánoshidán egykor működő premontrei szerzetesrend szakácsnője volt, mindaddig, míg a rendet 1950-ben fel nem oszlatták. Azután is dolgozott a falu közkonyháján, miután befejeztük az ásatást. Tanúja voltam egyszer, mikor meglátogattam őket, hogy még egy-egy válogatós vendég különleges igényeinek is hajlandó volt eleget tenni: pl. hogy a feltétnek készülő két tükörtojás  – saját fülemmel hallottam e kívánságot – ne tapadjon össze a serpenyőben. 

Volt ugyan egy év, amikor nem a faluban, hanem az ásatás helyszínén laktunk lakókocsiban és faházban, de Etus néni akkor is főzött ránk és egy helyi motoros fiúval küldte ki harangszóra az ebédet. Dél tájban már ugyancsak lestük a határt, közeledik-e a finom falatokkal, és jött! És gondoljátok el, éthordóban az első fogás és a második: nem egyszer egy-egy nagy vödör, telis-tele frissen sült fánkkal! Esténként pedig elzarándokoltunk a közeli tanyához, ahol egy ceglédi kanna frissen fejt, de kútban jéghidegre hűtött tejet kaptunk vacsorára. 

Így éltem át első önálló ásatásomat! Az izgalmas szakmai munka közepette is olyan csodálatos idill volt, hogy néha azon tűnődök, nem álmodtam-e. Manapság már minden józan, kiszámítható, megtervezett, s váratlan leletek az ásatásokon előfordulnak ugyan, de olyan meglepetések nincsenek, mint például egy vödör fánk! 

Dr. Csányi Marietta
régész

1. kép: zsugorított helyzetben fekvő csontvázak és egy ún. szórthamvas sír (a hamvakat a sírgödör aljába szórják).

2. kép: Jánoshida, urnás temetkezés, a hamvak az urnában vannak.

3. kép: cölöpépítménnyel körülvett temetkezés Jánoshidáról.