A népszerű közmondás, miszerint „Isten malmai lassan őrölnek”, nemcsak a teremtőre, hanem a tudományra is igaz. A honfoglalás kori régészettel foglalkozók körében búvópatakként terjedtek információk még 2024 végén egy jelentős felfedezésről Bács-Kiskun megyében. Azonban (mivel a lelőhelyet több részletben kutatták és a nagyszámú leletanyag feldolgozása is időigényes folyamat) egészen 2025 december elsejéig kellett várni, hogy az érdeklődő nagyközönség is megcsodálhassa azokat. A párját ritkító, korai magyarsághoz köthető leleteket Akasztó község határában tárták fel a Kecskeméti Katona József Múzeum régészei. A Damjanich János Múzeum részéről Szabó Vivien és Jancsik Balázs régészek vettek részt a leletek hivatalos első bemutatóján, és tekinthették meg személyesen az előkerült leletanyagot.

Fotó: Kovács Szabolcs: Kecskeméti Katona József Múzeum ©

Martfű város Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Szolnoki járásában fekszik, az Alföld középső régiójában. A vármegye legkisebb közigazgatási területű városa, ám ez kicsit sem vesz el értékéből, hiszen – a régészeti feltárások tükrében – tudjuk több ezer éves múltra tekint vissza a kis település. Martfű határában járunk, ahol a közeli ipari parkhoz vezető kiszolgáló út épül. A beruházás kapcsán érkeztek ki a területre a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársai. Kiemelten fontos, hogy régészeti megfigyelés mellett zajlottak a munkálatok, hiszen a terület geomorfológiai szempontból kiemelt, ugyanis az egykori Tisza meder mellett húzódó, az ártérből kiemelkedő magasparton fekszik, tehát egy potenciális megtelepedés helyszíne. (1.KÉP)

1. kép

A több korszakos, összetett rétegsorral rendelkező lelőhely zömében az emberiség múltjának legkorábbi, írásbeliség elterjedése előtti időszakát, azaz az őskort őrzi. E korszakról nincsenek írott forrásaink, így a régészet az egyetlen tudományág, amely képes kézzelfogható bizonyítékokat szolgáltatni az egykori közösségek életéről, szokásairól és kultúrájáról. E mellett a vaskor korai szakasza, valamint a szarmaták is képviseltetik magukat.

Ünnepeljük együtt a múlt titkait – jön a 10. Régészet Napja Szolnokon!

Idén jubilál a Szolnoki Régészet Napja – immár tizedik alkalommal nyílik lehetőség arra, hogy kicsik és nagyok testközelből ismerjék meg a régészet izgalmas világát. Június 13-án és 14-én, pénteken és szombaton két teljes napon át több mint 15 program várja az érdeklődőket – ráadásul teljesen ingyenesen!

A város egyik legizgalmasabb nyári rendezvénye ezúttal is sokszínű és élménydús kínálattal készül:
👶 a legkisebbeket játékos, ovis programok várják,
📚 a kíváncsi felnőttek előadásokon merülhetnek el a régmúlt történeteiben,
🛠️ alkotókedvűeknek workshopok kínálnak kézzelfogható élményt,
📖 mesemondó elevenítik meg a szolnoki legendákat,
🚶‍♀️ Szolnok és a történelem szerelmeseit pedig különleges tematikus séták és kirándulások várják.

Ez nem csak egy fesztivál – ez egy időutazás, ahol a kövek, tárgyak és történetek újra életre kelnek, és megmutatják, hogyan éltek előttünk évszázadokkal vagy akár évezredekkel korábban őseink!

Akár családdal, barátokkal, vagy csak egy kis inspirációra vágyva érkezel, biztos, hogy találsz valamit, ami magával ragad. Fedezd fel Szolnok múltját – játssz, tanulj, alkoss és csodálkozz rá a történelem varázsára!

A második világháború Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei eseményeiről még az átlagember is több ismerettel rendelkezhet, nem beszélve a korszakkal foglalkozó szakemberekről, azonban a 20. század elején, 1919-ben egy olyan súlyos, több hónapon át tartó front vonult át a Tiszántúlon és így Jász-Nagykun-Szolnok megyén is, amely az 1944-es eseményekhez hasonlóan véres és pusztító volt, erről azonban sajnos már jóval kevesebben tudnak. Az 1919-es magyar-román háború tárgyi emlékeire a szolnoki Damjanich János Múzeum önkéntesei bukkantak rá, majd 2023-tól egy konfliktusrégészeti projekt keretén belül immáron szakemberek is vizsgálják a háborús helyszíneket és ezek leletanyagát. Az éppen folyó kutatások előzetes eredményeiről leghamarabb a 2025-ös Régészet Napja programsorozat keretében egy kamarakiállítás kerül megrendezésre és egy 40 perces ismeretterjesztő előadást is hallhatnak az érdeklődők a témával kapcsolatban, ám addig is egy kis összefoglaló írást adunk közre a témáról. Az eseményről bővebben ITT.

Magyarországon az 1711 utáni tárgyi emlékek nem számítanak régészeti korú leletnek, így a terepen történő dokumentálásuk és gyűjteményi gyarapításuk gyakran elmarad. Ennek ellensúlyozására egy új szemlélet és egy új gyakorlat kezd megjelenni hazai viszonylatban, amelyet néprajzi korú, kortárs, újkori vagy történeti régészetnek is nevezhetünk. Ennek szintúgy részét képezik az ásatások, a terepbejárások, de legfőképpen a fémkeresőműszeres kutatások is, ám újabban a térinformatika is egyre nagyobb szerepet kap a korszak vizsgálata során. A kortárs régészet esetében az angolszász országokban rendkívül kedvelt műfajról van szó, amely magába foglalja az úgynevezett “Post-Medieval Archeology” fogalmát, ami időben lefedi a magyarországi török kort és egészen a 19–20. századig foglalkozik az ember alkotta örökség megmentésével és közzétételével. Hazai viszonylatban Lajkó Orsolya által 2015-ben publikált “Cserepén ismerem, minemű fazék volt..” kötet előszava és az Ő emlékére 2021-ben megjelent “...járni csak együtt tudunk” Régészet és néprajz összefüggései című tanulmánykötet bevezetője hívta fel a figyelmet a kora újkor és a tágabb értelemben vett újkor kutatásának lehetőségeire és annak fontosságára. A jelen témánk szempontjából érdemes még megemlíteni a 2022-ben kiadott, Gere László 60. születésnapi ünnepi kötetben megtalálható, Czövek Attila által írt cikket, amelyben a szerző egy 18–19. századi pásztorszállást mutat be Őcsény határából. Természetesen a sort tovább lehetne folytatni, de ideje rátérni a szolnoki Damjanich János Múzeum kortárs régészeti kutatásainak rövid ismertetésére.

A napokban elszállításra került a tiszapüspöki gepida temető eddig még restaurálatlan utolsó tárgya, ami egy ’in situ’ helyzetben felszedett, kb. 70 cm hosszú, kétélű vaskard. A tárgy a Képzőművészeti Egyetemre került, ahol Horváth Szulamit Emma restaurátorhallgató mesterszakos diplomamunkájának tárgya lesz. Ezen utolsó mozzanat kapcsán jutott eszembe, hogy érdemes lenne áttekinteni, hogy az elmúlt 9 évben mennyi minden történt a temető leletanyagával. Az alábbi összegézés csak vázlat és csak egy-egy főbb eredményt emelek ki.

Tiszapüspöki-Fehér-tó-part, 82/84. sír: a vállon keresztbe fektetett kartartás talán az elhunyt nő keresztény hitére utalhat

Hazai bronzkorkutatásunknak közel 150 éves múltja van. Kezdetei a magyar régészettudomány hőskorába, a 19. század második felére nyúlnak vissza. Éppen a Közép-Tiszavidék bronzkori többrétegű települései – ezek az ártérből kiemelkedő, sík vidékünkön oly szembetűnő magaslatok, az ún. tell-telepek – ébresztették fel először régész elődeink figyelmét. Tiszaug-Kéménytető, Szelevény-Menyasszonypart, Nagyrév-Zsidóhalom, de kiváltképp Tószeg-Laposhalom mint a magyar archaeológia születésének szimbólumai kerültek be a szakirodalomba. E korai, nagy szenvedéllyel végzett kutatások csakhamar felkeltették a nemzetközi tudós világ érdeklődését is. Ennek az elismerésnek volt köszönhető, hogy 1876-ban a VIII. Anthropológiai és Régészeti Világkongresszus helyszínéül Budapestet választották. (1. kép)

1.kép: Tószeg-Laposhalom metszete és a rétegek rajza az 1973–1974. ásatáson

A vaskor első felében – Kr. e. 8. századtól a Kr. e. 7. század végéig – nagy változások söpörtek végig az Alföldön. A korábbi bronzkori hatalmi központok és társadalmi berendezkedés széthullott és merőben új temetkezési szokások jelentek meg. Korábban, a késő bronzkorban általános hamvasztásos rítust felváltotta a nyújtott vázas és az ún. zsugorított temetkezési szokás. A halottak mellé edényeket, szarvasmarha- és juhlábat, lapockát helyeztek. Megyénkből nem ismert hiteles körülmények között feltárt preszkíta temetkezés vagy temető, a múzeum gyűjteményében található tárgyak szórványleletek.

Az üveggyártás kezdete a Kr. e. 3. évezred közepére a mai Egyiptom, Szíria, Izrael területére vezethető vissza, de a nagyvolumenű előállítás csak a Kr. e. 16-15. század során indult meg Egyiptomban és Mezopotámiaban. A korszakalkotó felfedezés valószínűleg véletlenül következett be. A bronzöntő mesterek a forró fémolvadékkal együtt egy különös mellékterméket állíthattak elő, ez volt az olvadt üveg. Először csak kőből faragott vagy agyagból égetett tárgyak mázaként alkalmazták (fajansz). Az üvegkészítés technológiája csak lassan terjedt el. Először a Közel-Keleten és a Mediterráneum keleti medencéjében hódított. Európában a késő bronzkor és a kora vaskor során jelent meg az üveggyártás (Kr. e. 12. század), de ekkor még csak elszigetelten és kis mennyiségben készültek üveggyöngyök. A Kárpát-medencében a Kr. e. 6. századtól gyakoribbá vált az üveg, de igazán a késő vaskorban, a Kr. e. 3. században terjedt el, ekkor már a hétköznapi viselet részeit alkották az üvegkarperecek és gyöngyök.

2006 tavaszán kezdődött az a nagyszabású ásatás, ahol napvilágot látott egy fantasztikus, a Tiszapolgár-Bodrogkeresztúr-kultúrához köthető rézkori temető, melynek feltárásán volt szerencsém részt venni mint kezdő régész. A feltárást Csányi Marietta és Tárnoki Judit, a múzeum jól összeszokott régész párosa vezette.