Alkonyodott. A Nap már készült lebukni a folyómenti erdő mögé. Kivételesen tiszta és enyhe idő volt, sem szél, sem hideg nem zavarta a gyülekezőket. Férfiak, nők, gyerekek bukkantak fel a tisztás szélén, és várakozó csendben sorakoztak fel. Soraikban érezhetően nőtt a feszültség, pedig szinte egyetlen szó sem hangzott el, csak az anyák intették csendre a zajongó gyerekeket. Már a fák csúcsán járt a Nap, amikor a tömeg szétvált és a hátuk mögül ünnepi díszbe öltözött, idős férfi lépett elő, földig érő, bíborszín köntösben, kezében hatalmas, fából faragott bottal, mely madárfejben végződött. Szúrós tekintetét körbehordozta az egybegyűlteken – az anyák rémülten takarták el gyermekeik arcát, nem szerencsés, ha a druida* pillantása találkozik a kicsinyekével. A férfiak viszont állták a tekintetét, ők már harcosok voltak, a klán teljesjogú tagjai.

Az ősz férfiú csak egyetlen szót mondott: Kezdődjön! Majd keményen koppantott madárfejes botjával.

A tömeg ismét szétnyílt és a két kijelölt harcos előrelépett. Mindkettő fiatal, megtermett, szálas dalia volt, a klán legeredményesebb vadászai és legjobb harcosai. Egyikük hófehérbe, másikuk éjsötétbe volt öltözve. A fehér harcos hosszú bronzkardot tartott a kezében, karját-lábát bőrpáncél, mellét bőrvért védte, fején bronzsisakot viselt .A sötét bajnok egyik kezében fapajzsot, másikban bronz harci baltát szorongatott. Ők voltak a Nappal és az Éjszaka, akiknek ma, a tavaszi nap-éj egyenlőség alkalmából kellett megvívniuk, hogy eldöntsék, elérkezett-e az idő, hogy a nappalok átvegyék az uralmat a Föld felett. Hogy harcuk nyomán véget érjen a szorongató tél és elkezdődjön a pezsdülő tavasz, megeredjen az élet növényben, állatban és emberben egyaránt. Hogy mindenki tudomására jusson, itt a remény, az újjászületés időszaka.

A két harcos lassú léptekkel kerülgette egymást, szinte csak szemük sarkából méregetve a másikat. Majd hirtelen a sötét szökkent egyet és hatalmasat sújtott a világos felé. De a fehér harcos se volt rest, kígyómód elhajolt és kardjával ellökte a baltát. Kecses mozdulatát tovább folytatta, kardjával a sötét felé suhintott. A sötét teste elé kapta pajzsát, amin hangosan döndült az ütés. A lélegzetvisszafojtva álló tömeg csak most mozdult meg, kiáltások harsantak, a nők rikoltoztak, a gyerekek visítottak, mindenki a Nappalt biztatta. A harcosok villámgyors ütéseket váltottak, szinte látni sem lehetett a fegyvereiket, a csapásokat hangos nyögések kísérték, homlokukról verítékcseppek röppentek szerteszét. Az ádáz küzdelem mindaddig tartott, míg a Nap el nem tűnt a látóhatár mögött, és már csak vörös ragyogás mutatta helyét. Ekkor az Éjszakát megszemélyesítő harcos mozdulatlanná dermedt, a Nappal pedig hozzálépett. Ez a küzdelem nem vérre ment, nem akarták egymást még csak meg sem sebezni, csak a mitikus harcot játszották el, táncos léptekkel. A Nappal kardját ellenfele szívének irányította, a nehéz, széles pengéjű bronzfegyver tűhegye nekifeszült az Éj mellkasának.

A tömeg felhördült, majd mindenki kiáltozásban, örömteli kacagásban tört ki. Vége a télnek, itt a tavasz, holnaptól már minden jobb, könnyebb és boldogabb lesz! Még a keménytekintetű druida arca is megszelídült, átölelte a két kimerült, lihegő harcost, elégedetten veregette vállukat, hátukat. 

A tisztás percek alatt vidám mulatozás helyszínévé változott, asztalokat, padokat hoztak. Az asztalokat rogyásig rakták agyagtálakban gőzölgő húsos ragukkal, fűszeresen főtt kásákkal, kosarakban meleg lepényekkel, kancsókban gyöngyöző serrel, és a gyerekek kedvencével, kemencében sütött, édes-mézes süteménnyel. Hangszerek is előkerültek, dobok, sípok, zengő testű, húros fahangszerek. A zene ütemére a boldog tömeg táncra perdült. Az éjszaka csípős hidegével dacolva, fáklyák fénye mellet hajnalig tartott a mulatozás, mindaddig, míg az új, tavaszi Nap elő nem bújt a keleti látóhatár mögül.

Így volt-e vagy sem – ma már nem tudhatjuk. Nem tudjuk, hogy a késő bronzkorban, több mint 3000 évvel ezelőtt, zajlottak-e hasonló ünnepségek, párviadalok, lakomák. De ma is pontosan érezzük azt az évezredes reményt, ami a tél elmúltával, a tavasz érkezésével eltölt mindannyiunkat.

* A druida egy vaskori fogalom, a kelta vallási vezetőket nevezték így, akik egyben gyógyítók, tudósok feladatait látták el és a társadalomban magas rangon helyezkedtek el. Nagy eséllyel hasonló vallási vezetők már a késő bronzkorban is feltűnhettek.

Dr. Tárnoki Judit

régész

Damjanich János Múzeum

Az alábbi elképzelt bronzkori történet akár valóban meg is történhetett egykoron. Idén pedig 2021. június 18-án megelevenítjük élőben is Szolnokon a Kossuth téren a múzeum épülete előtt. A 2019-es Régészet Napján öntött bronz fegyverek másolatait felhasználva idén életre keltünk két élő bronzkori harcost, akik valóban megvívnak majd egymással a nagyközönség szeme láttára. 

A leendő csatatéren egymáshoz csattanó rövidkard szárnyasbalta és dráda létező, Jász-Nagykun-Szolnok megyei leletek alapján készült el. Védőfegyverzet azonban sajnos nem gyarapítja múzeumunk gyűjteményét. Ez a típus egyébként is ritka leletnek számít a késő bronzkori hagyatékban. Csupán a legelőkelőbbek és legvagyonosabbak engedhették meg maguknak a bronz-, mell- és lábvértet, a sisakot és a bronz pajzsokat, így az egész Kárpát-medencéből meglehetősen kevés védőfegyvert ismerünk.

Emiatt a most bemutatásra kerülő bronzkori harcos védőfelszerelésének a rekonstruálásához konkrét tárgymásolatok helyett egy feltételezett, „akár ilyen is lehetett” jellegű szettel készültünk. Térségünk talajviszonyai nem teszik lehetővé szerves anyagok fennmaradását. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy egy átlagos harcos az elit bronz védőfegyverzetéhez hasonló öltözéket hordhatott olcsóbb alapanyagokból, például bőrből, vagy fából. Európa más, mocsarasabb területein, ahol néha kerülnek elő fa és bőr leletek is e korból, találhatunk ilyen jelenségekre példát. Ennek nyomán a Kárpát-medencében oly ritka tárgytípusnak mondható bronzvértek mintájára készítettünk bőrből mell- és lábvértet, mely Kővári Balázs bőrműves munkájának a gyümölcse.  

A bronz pajzsból még az előbb említett leleteknél is kevesebb van. Európából csak pár darab maradt fent. Ezeket skandináviai sziklarajzok mintájával kiegészítve alkotta meg nekünk Molnár Péter a harcosok pajzsait fából, a rajtuk lévő festést pedig olyan színekből festettük, melyek eléréséhez a bronzkori ember is könnyen hozzáférhetett (piros: okker, fekete: szén). A sisak előállításában Wilhelm Ákos volt a segítségünkre. Érdekesség, hogy annak kupolája egy rézlemezből, egyben kikalapálva készült. Csúcsába lószőrt helyeztünk, mely természetesen a bronzkorban is elérhető volt. A harcos teljes repertoárját később múzeumpedagógiai célokra használjuk. A kiállításunkban látogatók kézbe vehetik, felpróbálhatják azokat.

 Az alább bemutatott videókban a fegyverek erejét teszteljük. 

Aki szeretné élőben is látni a Nappal és az Éjszaka harcát, szeretettel várjuk Szolnokon a Kossuth téren 2021.06.18-án 12:30-kor és 16:30-kor, vagy pedig a múzeum facebook oldalán ugyanekkor, élő közvetítésben! Az Árnyak Szövetsége Hagyományőrző Egyesület fog minket visszarepíteni a múltba! ;)

Mali Péter                                          Nagy Fanni

régész                                                 régész

Damjanich János Múzeum                Damjanich János Múzeum