Életem első teaszertartása, de nagyon remélem, hogy nem az utolsó, mert hatalmas élmény volt! Most egy kicsit (nagyon) szubjektív beszámoló következik egy olyan világról, amibe bepillantást kaptunk. 

A múzeum teakiállítása kapcsán a tajvani Yingge Kerámiamúzeum (New Taipei City Yingge Ceramics Museum) kurátora Chiang Shu-ling asszony tradicionális teaszertartást mutatott be a megnyitón. Előtte szerette volna kipróbálni, hogy minden rendben van-e, például megfelelő-e a víz, amit vettünk. (Többféle nem buborékos ásványvizet vásároltuk fel, kettőt próbált ki, azt mondta, jó vizek.) Így abban a szerencsében részesültünk, hogy bemutatott nekünk egy szertartást, legalábbis annak egy részét és közben még magyarázott is, hogy jobban megértsük, mit miért csinál.

Hatalmas élmény volt, bár mi nem láttuk át a szertartás spirituális lényegét, de megéreztük, hogy erre nagyon rá lehet szokni! Ha nem egymással beszélgettünk volna, nem a dolgok rendjén hüledeztünk volna, hanem csak a teára koncentrálunk, mindenképp egy hihetetlenül megnyugtató, ellazító de ugyanakkor frissítő élményt is kapunk. 

Az események azzal kezdődtek, hogy a kurátor asszony elrendezte az asztalt, megterített az általa hozott terítőkkel, egy tálcára elrendezgette a gyönyörű, tompa türkiz teakészletét és minden apróságnak megkereste a helyét. Még egy egyszerű bambuszpálcikát is hozott Taipeiből, ami – bármennyire jelentéktelennek is tűnt – fontos szerepet játszott.

Elsőre magashegyvidéki oolong teát készített nekünk, ami 2007-es szüretelésű – igen, ugyanolyan évjáratok vannak teából, mint nálunk a borból! Mint ahogy a terroir is számít! Ez egy hagyományos tajvani teafajta, ránézésre valami sodrott kötéldarabkának tűnik. A kibontott zacskóba is beleszagolhattunk – csodás sötét, mély, meleg illata volt.

A kurátor asszony akkurátusan csinált mindent: pontos hőmérővel mérte a víz hőfokát (96 fokos volt egyébként), ékszerész mérleggel kimérte a teát. A tealevélhez nem szabad kézzel hozzáérni, ezért egy hasított bambuszszál formájú agyagcsővel „kanalazta” ki a teát, amit előbb egy fedeles edénykébe tett.

Közben a víz felforrt (sima vízforralóban), onnan viszont átöntötte egy termetesebb kancsóba, amit ettől kezdve állandóan melegített egy szeszes égővel.

Most egy lényeges momentum következett: a sorba állított kis pohárkákat (amik nem nagyobbak, mint 3 cl), a forrázó kannát és a kiöntő edényt is át kell forrósítani. Ezt a nagyobb kannából sorba beléjük öntött forró vízzel tette, amit aztán gondosan kiöntögetett. Az aprócska forrázó kanna volt az utolsó. Ekkor a kiadagolt és a fedeles edényben tartott teát beleszórta az üres, de forró kannába. De nem ám belezúdította, hanem a bambuszpálcával óvatosan beleterelte – a tealevelet törni sem szabad. Rátette a fedőt és elmondta, hogy most a tealevelek pár másodpercet gőzölődnek. A fedőt leemelte, amit a tálcán lévő kicsi agyagkockának támasztott (mindig oda tette, nem csak úgy, simán a tálcára). Most kevés forró vizet öntötte a kis kannába, amit azonnal le is öntött – úgy magyarázta, megmosta, megtisztította a tealeveleket, mert menthetetlenül kerülhet rájuk egy kis por.

Most jött a lényegi rész: a forró vízből most már annyit csorgatott a tealevelekre, amennyit ő jónak látott – gondolom, ez az, amit 100 évig kell tanulni, és egyetemen is oktatnak: mennyi tealevélhez mennyi víz és milyen hőfokon. Ez a varázslat lényege. 

Ezt az első felöntést semeddig se hagyta állni, azonnal átöntötte egy fületlen, kisebb csőrös pohárba, majd ebből a pohárból adagolta ki a sorba állított pohárkákba. Jobb kézzel a tőle jobbra ülőknek, bal kézzel a tőle balra ülőknek – közben hihetetlen kecses mozdulattal megfordította kannát. Szép halvány szalmaszínű italt öntött ki, ami gőzölgően forró volt. Mindannyiunknak kézbe átnyújtotta a kupicákat. Belehörpöltünk. Lágy íz, sokrétű, gyümölcsös aromák.

New Taipei City Yingge Ceramics Museum

Jött a következő felöntés forró vízzel: kis kanna fedél le, víz bele, fedél fel, rögvest áttöltés a csőrös pohárba, majd adagolás a kupicákba – a szalmaszín sötétebbre színeződött. Hörpölés. Megdöbbenés. A lágy ízeket karakteres, sokkal keményebb aromák váltották fel.

Harmadik felöntés (a mozdulatok sorrendje állandó): még súlyosabb, egészen csersavas íz. (Ez nem igazán jött be.)

Negyedik felöntés: újabb megdöbbenés, bár a szín tokaji aszúra váltott, az íz ismét az eredetire hajazó, illatos-gyümölcsös-aromás volt, ilyen teát szeretnék inni egész életemben.

Ötödik felöntés: mintha lassan engednék le a függönyt, a lágy aromák kisimultak, egyben halványultak is.

Csodás volt, mint egy zenedarab: halk hegedűszóval kezdődött, a közepén belecsapott az üstdob is, a végére pedig egyetlen fuvola maradt.

A Yingge Múzeum egyik bejárata

A kurátor asszony örömmel figyelte, hogy hogyan reagálunk a teára – egyébként minden körből ő is ivott egy kupicával. Látta, hogy egészen lázba jöttünk és elővett egy újabb teát: ez 2014-es szüretelésű oolong volt, aminek Keleti szépség a neve. Mondta, hogy ez most egy lágyabb teafajta, amit gyengébbre is fog forrázni, mert úgy érzi, az előző erős volt a mi ízlésünknek. (A nyelvet ugyan nem értette, de gesztusainkból azonnal levette és igaza volt.) 

De előbb mindent kitisztított, kiforrázott, a használt tealeveleket a bambuszpálcával egy tányérba kiszedegetett a kannából. (Kidobta! De kár érte!) Újra felsorakoztatta kupicáinkat a faállványra – és pontosan megjegyezte, hogy melyik kié volt, mindenki a sajátját kapta vissza a második körben. (Bevallom, ez végigfutott az agyamon, amikor összeszedte a csészéket, de nem azért képzett teamester, hogy ilyen hibát vétsen.) 

Teáskannák a Yingge Múzeum egyik kiállításában

A száraz tea most úgy nézett ki, mint egy kis sodrott göb, mint egy bogáncs feje.

Első felöntés: ittál már virágos rétet? Ennél jobban nem tudom megközelíteni az ízt, ez egy tavaszi rét volt.

A többi felöntés során ez a virágos íz egyre mélyült, de semmi csersav nem volt benne, csak illatok és aromák. A színe sem lett egyszer sem olyan sötét, mint az első teáé. Ebből a sorozatból nekem az ötödik felöntés ízlett a legjobban, lágy, de karakteres, illatos, de nem tolakodó és tiszta aranyszín.

A kannából kiszedegetett teafüvet is megnéztük: a kis aszott göbök kinyíltak és apró kis hajtások lettek, három-három levélkével. Ez a teacserje legértékesebb része, a friss hajtás legvége. 

Mit mondjak, erre rá tudnék szokni! Nem kell másra figyelni, csak az illatokra, ízekre, színekre meg a könnyű, balettszerű mozdulatokra – ha ezalatt nem mosódik ki belőled az egész napos stressz, menthetetlen vagy. Talán egy deci lehetett az összes tea, amit megittam, mégis egy egész világot bejártam általa. A kínai civilizáció több ezer éves, ahogy a teaivás is. Azóta alakítják, csiszolgatják – nem csoda, ha mára tökéletes lett. És ebben a mai, tökéletlen világunkban semmire sincs nagyobb szükségünk, mint néhány perc tökéletességre.

Dr. Tárnoki Judit 
régész

További információ a Yingge Múzeumról:

http://en.ceramics.ntpc.gov.tw/

https://en.wikipedia.org/wiki/New_Taipei_City_Yingge_Ceramics_Museum

A tea kiállításról:

http://szolnokiregeszet.blog.hu/2016/12/13/formosa_aranykincse_kiallitas_a_damjanich_janos_muzeumban
https://www.facebook.com/events/319732121745307/