„Az, hogy az ember bánni képes a tűzzel, olyan vívmány, mely […] már a prehistorikus időktől fogva sajátja minden emberi társadalomnak.” Egyszersmind „kizárólagos emberi vívmány is”, hiszen „az emberi faj az egyetlen, mely megtanult uralkodni a tűz felett.” Ezek Johan Goudsblom Tűz és civilizáció c. kitűnő könyvének kezdő gondolatai. (Osiris Kiadó, Budapest 2002.)
Ahogy a tűz „birtokon belül volt” megszülettek az első csodálatos mítoszok, gyönyörű költemények arról a hősről (minden népnek megvolt a magáé), aki megszerezte számukra-számunkra e nélkülözhetetlen elemet.
Prométheusz büntetését ábrázoló görög tál (kylix) Kr. e. 550 körül
Megfogadtam, hogy nem szólok a titán Prométheuszról, hiszen minden tűzről szóló írásban őt említik, de meggondoltam magam – mégiscsak ő a legismertebb „tűzszerző” európai kultúránkban, aki az istenektől elragadta a tüzet, vállalva a hosszan tartó büntetést érte, míg Heraklész meg nem szabadította szenvedéseitől. A mese nagyon szép, a valóság azonban az, hogy ez a tűz feletti uralom megszerzése nem ment egyik napról a másikra. Ahogy Johan Goudsblom kifejti, több tízezer generációra kiterjedő folyamat vezetett el a passzív tűzhasználattól a tűz „domesztikációjához”, amikorra is az ember eljutott oda, hogy uralkodni tudjon rajta, hogy végül a tűz mindennapjainak nélkülözhetetlen segítőtársa legyen.
A mai ember igyekszik a tüzet „bezárni”: kályhába, tűzhelybe, kemencébe, sütőbe, csak annyi levegőt hagyva neki, amennyi élteti. Élvezzük előnyeit, de tisztában vagyunk a benne rejlő pusztító erőnek és tartunk is tőle. Nem hiszem, hogy őseink ezt figyelmen kívül hagyták volna. Csak másképpen viszonyultak a tűzhöz, pusztító hatalmát is – olykor – a maguk hasznára igyekeztek fordítani. Megdöbbentő számunkra, hogy mennyivel merészebben éltek e vívmánnyal régen, nyúljunk vissza akár 7000 év távolába.
1. kép: Több települési perióduson át használt nyíltszíni tűzhely; Túrkeve-Terehalom 8.szint
Ahogy az említett szerző írja, eleink „ egészen más életmódot folytattak, mint mi: nem volt elveszíteni való tulajdonuk, sem tartós befektetéseik, hogy aggódjanak miattuk; ám készek voltak élvezni a meleget, a fényt és a táplálékot, továbbá mindazt, amit a parázsló tűz nyújthatott nekik.”
Hogy belelássunk kissé e régi, tűzzel kapcsolatos viselkedésmódba, nézzük, milyen tüzelő alkalmatosságokat használtak egykor – immáron a tűz meghódítása után – és ennek miféle nyomait találjuk ásatásaink során!
A legelképesztőbb lehet számunkra az ún, nyíltszíni tűzhely.
Úgy képzeljétek el, hogy e „tűzhely” valóban a tűz helye volt, s csak annyiban különbözött szalonnasütéshez manapság rakott tábortüzeinktől, hogy meghatározott helyen, mindig ugyanott lobogott. Rendszeres tüzelésről tanúskodó, többnyire kerek, 60-80 cm átmérőjű, vörösre égett tapasztott agyagfoltként jelentkezik feltárásainkon; az agyagtapasztás alatt cserépedény darabokból, vagy kavicsokból, ritkán állatcsontokból kirakott réteggel bélelve, hogy hőtartóságát növeljék; így, a tűz elhunytával, ez a kis izzó réteg továbbra is meleget sugárzott. Világos, de az már kevésbé, hogy ezek a nyílt tűzhelyek nemcsak a településeken a szabadban, hanem a lakóházak belső terében is használatosak voltak. Olyan házak belső terében, melyek itt, a kőhiányos Alföldünkön csupa éghető anyagból épültek: fából, nádból, szalmából és persze agyagból. Az agyag nem éghető ugyan, de izzani sokáig képes, különösen, ha belsejébe fa, nád és egyéb szerves anyag van beleépítve. (1. kép: Több települési perióduson át használt nyíltszíni tűzhely; Túrkeve-Terehalom 8.szint)
Ugye elképzelhetetlen – és nemcsak másféle szokásaink miatt – hogy házunk-lakásunk közepén tüzet merjünk gyújtani? (A véletlenül lángra lobbant adventi koszorúnk az étkezőben nem kis riadalmat okozott pár évvel ezelőtt – szerencsére sikerült rögtön eloltani.)
2. kép: salakból épített kemence a ház sarkában - avar kor; Rákóczifalva-Bivaly-tó
Kr.e. 600-tól, a vaskortól kezdődően az Árpád-kor végéig területünkön földbe mélyített házakban laktak. Ezekben a kis belső terű épületekben, nyilván a körülmények és a helyszűke miatt ritka a nyíltszíni tűzhely, a házak sarkában viszont gyakran kis kemence található, mely hideg időben meleget áraszt és a tüzet is kellőképpen megzabolázza. (2. kép: salakból épített kemence a ház sarkában - avar kor; Rákóczifalva-Bivaly-tó)
Épített kemencék azonban már jóval korábban, az újkőkorban megjelennek, használatuk párhuzamos a nyíltszíni tűzhelyekével, bár kevésbé gyakoriak. A kemencék agyagtapasztását, platniját is a nyílt tűzhelyekéhez hasonlóan bélelték. (3. kép: Földbe vájt kemence állatcsontokkal bélelt platnival; Rákóczifalva-Bivaly-tó)
3. kép: Földbe vájt kemence állatcsontokkal bélelt platnival; Rákóczifalva-Bivaly-tó
Ásatásaink itt az Alföldön, melyek többnyire a nagy felületre kiterjedő egyrétegű telepek vagy temetők megelőző feltárásai, pontosan tájékoztatnak bennünket tűz és ember viszonyáról. Tűz maradványaival ugyanis mindenütt találkozunk: tűzhelyek, hamu, faszén vagy égett csontok, törmelék formájában. Természetesen az egykor itt lakók réges-régen túl voltak már a tűz meghódításán, mondhatjuk úgy is, hogy a Kr.e. 5-6000 között itt elsőként megtelepedett népesség (a neolitikus Körös kultúra) már mindent tudott a tűzről – azaz semmivel sem kevesebbet, mint mi most, persze kémiai és egyéb pirotechnikai ismeretek nélkül. S valamennyi utánuk következő közösség e régmúltban megszerzett, ősöktől örökölt tudás birtokában rakta meg a tüzet, fűtötte fel kemencéjét és húzódott be háza melegébe. Használta a tüzet és értett féken tartásához. A maradványok tehát az egyrétegű telepek-temetők ásatásain a tűz és ember közti kiegyensúlyozott, szokványos „viszonyról” tanúskodnak. Csakhogy a maradványok másutt, más körülmények között, nem mindig ilyen kapcsolatról szólnak.
A következő blogban folytatom…
Dr. Csányi Marietta
régész
