Az „emberélet útjának” olyan időszakába jutottam, amikor az ember egyre többet gondol a múltra. No, nem fennkölt módon – az emberiségére, hanem a sajátjára. Természetes dolog, de közveszélyessé csak akkor válik, ha – úgy, mint én most – tollat is ragad, hogy felebarátait szerencséltesse mondanivalójával. Nem bírtam ellenállni a sürgető kényszernek, ezért fogadjátok elnézéssel.

Hogyan leszünk régészek?

Valószínűleg születési rendellenesség. Orvosilag nem mutatható ki. Magunk jövünk rá, amikor eszmélünk annyira, hogy tudjuk, létezik régészet. De akkor már késő. A távoli múlt, a föld titokzatos mélyének vonzása többé nem hagy nyugodni. Életre szól. Ha azt képzelitek, hogy e szakma műveléséhez szükségeltetik bizonyos megszállottság, hát nem tévedtek. De azért vannak fokozatok. Majd meglátjátok.

Életem első tíz esztendejében, Badacsonyörsön nevelkedtem, boldog családi körben, varázslatos szépségű, páratlan panorámát nyújtó kis Balaton-parti hegyközségben, melyet a civilizáció akkor még alig-alig érintett: kerítés sehol, a vizet kútból húztuk fel, a betűvetést petróleumlámpánál tanultam. Téli hidegben, iskolába menet, egy-egy forró sültkrumplit kaptam a zsebembe, hogy kezem le ne fagyjon, lábamat házi nyúlszőrrel bélelt kis gumicsizma védte. Régészetről nemcsak én, de még talán környezetem sem hallott addig. Mégis itt történt az első találkozás.

Az első érintés

Hogy is volt?

Az alsó tagozat első három osztályát itt végeztem, csodálatos hegyi iskolában, Szabó Ernőné és Szabó Ernő tanítóházaspár felejthetetlen tanításait soha nem feledve; a Tepincs nevű domb tövében, mely a helyi temető tőszomszédságában feküdt. A temetőnek, tanulmányaink szempontjából is fontos jelentősége volt, ugyanis ún. politechnikai oktatás keretében tavasszal-ősszel az utódok nélkül, gazdátlanul maradt, elhanyagolt sírokat hoztuk rendbe.

Iskolai kirándulásaink alkalmával minden év tavaszán a Kisörsi-hegyet másztuk meg, azaz másztunk át rajta, ugyanis a végcél a hegy túloldali lábánál, Salföld falu területén meghúzódó klastrom, az egykori Pálos-kolostor romjainak megtekintése volt. Mikor felértünk a fennsíkszerű hegytetőre, letelepedtünk a tisztáson, elfogyasztottuk magunkkal hozott elemózsiánkat, majd leereszkedtünk a hegy északkeleti lejtőjén, s a salföldi épületmaradványok közelében értünk le.

A romokat már (ez az 1957-1959-es évek állapota) csaknem birtokba vette az erdő. A többiektől elszakadva kószáltam a falcsonkok között, képzeletem elragadott, szerettem volna látni az épületeket teljes nagyságukban, lakóival, mindennapi életükkel együtt. Úgy véltem, mindezt csak írói képzelet teremtheti újra, nem is álmodtam, hogy létezik tudomány, mely hozzávetőleges pontossággal mindezt feltárhatja. Az akkori romok csak emlékezetemben maradtak meg, mert gondolhatjátok, hogy nem volt nálunk fényképezőgép.

Több mint fél évszázaddal később, 2015-ben látogattunk el újra a romokhoz. Az addig eltelt idő alatt, őskoros régészként, mitsem tudtam az egykori kolostor sorsáról, az itt történt kutatásokról, így örömem nem ismert határt mai állapota láttán. Nézzétek!

(Képek)

Még egy kis emlék ebből a régi időből – talán hét éves voltam. A ház előtti alsó udvarunkban állt egy óriási körtefa, melynek tövében elkezdtem turkálni a földet valamilyen kis szerszámmal. Nem tudom mivel, talán bicskával vagy konyhakéssel, mert nem spaknival az biztos, olyant még akkor nem láttam. Közel a felszínhez a föld alól apró csontok bukkantak elő. (Mai eszemmel tudom, hogy itt nem az eredeti földfelszínt bolygattam, az alsó udvar kialakításához nyilván nem kevés földet kellett egykor elhordani.) Visszaemlékezve, talán lábközépcsont nagyságúak lehettek, de furcsa módon vörös színük volt, ebben biztos vagyok, ma is magam előtt látom. „Kutatásaimat” azonban ezzel abba is hagytam. Családom bizonyára nem díjazta volna, ha az udvar közepén, a pinceajtó közelében gödröt ások. A fő ok azonban az volt, hogy úgy képzeltem, emberi csontok.

Ettől kissé megszeppentem.

Így ért véget első „ feltárásom”.

Dr Csányi Marietta

régész