Ne higgyétek, hogy a stressz csak a mi korunk privilégiuma. A kifejezés persze újkeletű, de maga a szindróma valószínűleg egyidős az emberrel. De hát mi okozhatott szorongást, idegességet, aggodalmat a 4000 évvel ezelőtt élt emberek életében? Hát nem az volt igazán a boldog békeidők kora?! Vizsgáljuk meg közelebbről ezt az „aranykort”!
De hogyan lássunk hozzá? Amint elvont dolgok után kutatunk a múltban, többnyire megáll a tudományunk. Mégis, talán nem teljesen reménytelen próbálkozás, a válasz ugyanis, a feltárásainkban rejlik, csak meg kell találni.
1. kép
Személyes tragédiákról hiteles forrásaink a korabeli temetők, melyek óriási gyermekhalandóságról tanúskodnak. Az anthropológiai vizsgálatok szerint a sírokban eltemetett halottaknak átlagosan 65 %-a a gyermek. A gyermekek halálát nyilvánvalóan hosszabb-rövidebb ideig tartó betegség okozta. A gyermekekért érzett aggodalom, a felgyógyulásukba vetett sokszor hiú remény – a tell-lakók, és különösen az anyák mindennapjait félelemmel tölthette el.
Voltak azonban más jellegű, nagy horderejű, az egész közösséget érintő problémák is.
Induljunk ki először is az egyik, általunk legjobban ismert tell-telep, a túrkevei Terehalom szerkezetéből. (1.kép: a tell látképe) A halom legmagasabb pontjából kiindulva 10x10 m nagyságú szondával értük el a telep legalsó szintjét, 580 cm mélységben – 11 egymás után következő lakószint omladékainak, tapasztott padlóinak, falszerkezeteinek „lehámozásával”. Legalul „tetten értük” a kora bronzkori telepalapítókat (Kr.e. 2000), akik az ártéri magaslat peremén optimális helyszínt találtak jövendő életük számára. Vajon valóban úgy érezték, hogy az ígéret földjére jutottak?
2. kép
Lehetséges, de féltek is valamitől! Miből következtethetünk erre? Adataink arra mutatnak, hogy amint kiválasztották a területet, első dolguk volt kijelölni a település határát, és körben 4 méter mély, s mintegy 8 méter széles árkot ástak védekezésül. (2. kép: geofizikai felmérés a tellről, a sáncárok jól látható vonalával) Ezzel az óvintézkedéssel együtt járt azonban, hogy a házakkal beépíthető területet a továbbiakban nem lehetett bővíteni, a falu beosztását tehát előre meg kellett tervezni, nem kezdhetett ki-ki házat építeni, éppen ott, ahol a kedve tartotta. Az általunk feltárt szelvényben a házak sűrűn, keskeny, sikátorszerű utcával elválasztva, katonás rendben sorakoztak egymás mellett. (3. kép: a telep 7. szintjének fotója és 4. kép: vázlatos rajz az épületek elhelyezkedéséről.)
3. kép
A legmeglepőbbnek azt találtuk, hogy a települést az ártér felől is árokkal erődítették; na de miért – gondoltuk mi eleinte, hiszen az ingovány – szerintünk - áthatolhatatlan akadályt képezett. Ebből az irányból aligha kellett rajtaütéstől tartani. Egyetlen kis apróságot felejtettünk csak el; nevezetesen, hogy az ártér, ha víz alatt van is, télen minden bizonnyal befagy, s így bárki, akár ártó szándékkal is bejuthat a telepre. Hát ezt nem akarták a telep lakói!
Megépítették a védművet, őrizték javaikat, azok közül is a legfontosabbat, az élelmiszerkészletet, melyet itt, az erődítés által védett „várban” tartalékoltak. Ezt tapasztalhattuk, mikor a telep 7. szintjének tűzben leégett omladékát bontottuk, és szinte térdig játunk az elszenesedett búzában. (Hogy milyen tragédiát jelentett az elégett búzakészlet, arról Tárnoki Judit egyik korábbi blogjában olvashattatok.) Nyilvánvalóan a házak padlása szolgált élelem tárolására, ha már a telep területe a sáncárok körzetén belül annyira szűkre szabott volt.
4. kép
A telep alapítóinak félelmét talán korábbi tapasztalatok indokolták: a „szomszédvár”, ha egy-egy hosszúra nyúlt tél miatt kifogy a készlete, mindenre képes, hogy akár rablással szerezze meg a betevő falatot – az életben maradásért folyó harcok éppen ezért télvíz idején lángolhattak fel a leghevesebben.
Ez a veszély a telep egész, többszáz éves élettartama alatt is fennállt. A sáncárok mindvégig „üzemelt”- nyilván évről évre kikotorták, karban tartották.
Íme, a tell-lakók stressz-mentes élete!
Dr. Csányi Marietta
régész
