A Damjanich János Múzeum Régészeti Osztályának blogja

Szolnoki Régészet

Évezredek a Közép - Tisza mentén: kapcsolatok és hálózatok

Régészeti konferencia 2019. október 17-18

2019. október 02. - Szolnoki Régészet

 

Az évezredek folyamán a Tisza folyó középső szakaszának kulturális környezete állandó változásokon ment át, így alakítva ki a terület sajátos arculatát. Az idő mélységeit egyedül „a legmagyarabb folyó” – a Tisza – köti össze, mely bizonyos időszakokban barrierként állta útját a kapcsolatoknak, máskor pedig pont az összekötő kapocs szerepét töltötte be. A Damjanich János Múzeum ez alkalommal egy szakmai régészeti konferenciára invitálja a terület kutatásával foglalkozó régész kollégákat, melynek fókuszában a Közép-Tisza-vidék régészete áll. A konferencia nem korszakspecifikus, így a legkorábbi régészeti koroktól a középkorig, kora újkorig hallhatók előadások. 

A konferencia részvétel ingyenes de regisztrációhoz kötött!

Regisztrálni a titkarsag@djm.hu címen lehet!

Helyszín: 5000 Szolnok, Kossuth tér 4, Damjanich János Múzeum, I. emelet, Konferencia terem.

Részletes program: itt

 

dokumentum0_1.jpg

 

Évezredek a Közép-Tisza mentén

Kapcsolatok és hálózatok

2019. október 17-18.

PROGRAM

 

 

  1. október 17. csütörtök

 

09.30 – 09.40

Köszöntő: Dr. Horváth László múzeumigazgató

 

Szekció 1: Neolitikum és rézkor

Elnök: Dr. Tárnoki Judit

 

A konferencia nyitó előadása

09.40 – 10.20

Dr. Raczky Pál: Gondolatok a Tisza-vidék őskorának kulturális kapcsolat-rendszeréhez…

 

10.20 – 10.30 Kávészünet

 

10.30 – 10.50

Dr. Füzesi András: Kommunikáció a középső neolitikumban a Közép-Tisza-vidéken

 

10.50. – 11.10

Dr. Sebők Katalin: Társadalmi hálózatok a késő újkőkorban

 

11.10 – 11.30

Dr. Szilágyi Márton – Dr. Siklósi Zsuzsanna – Dr. Faragó Norbert: Vissza a gyökerekhez – valós társadalmi entitások vizsgálatának lehetőségei a rákóczifalvi rézkori lelőhelyek alapján

 

11.30-11.50 Kérdések

11.50-13.00 Ebédszünet

 

Szekció 2: Bronzkor

Elnök: Dr. Csányi Marietta

 

13.00 – 13.20

Keszi Tamás: Makói stílus – nagyrévi stílus, makói hálózat – nagyrévi hálózat

 

13.20 – 13.40

Nagy Fanni: Élet és halál. Nagyrév–Zsidóhalom kora bronzkori temetője és kapcsolatai

 

13.40 – 14.00

Bodnár Csaba: Kora bronzkor a Közép-Tisza mentén: az anyagi kultúra hálózatai

 

14.00 – 14.20

Dr. Váczi Gábor: Kibogozhatatlanság. A glokalizáció jelei egy késő bronzkori közösség életében

 

14.20-14.30 Kérdések

14.30-14.50 Kávészünet

 

Szekció 3: Vaskor és ókor

Elnök: Dr. Hoppál Krisztina Kinga

 

14.50 – 15.10

  1. Kovács Péter: A La Tène-kultúra elterjedése és integrálódása a Közép-Tisza-vidéken

 

15.10 – 15.30

Dr. Torbágyi Melinda: Kelta pénzek az Alföldön

 

15.30 – 15.50

Dr. Juhász Lajos: Újabb antik éremleletek Jász-Nagykun-Szolnok megyéből

 

15.50 – 16.10

Dr. Vida István: Római denariusleletek az Alföldön

 

16.10 – 16.20 Kérdések

16.20 – 16.40 Szünet

 

Szekció 4: Ókor és népvándorlás kor

Elnök: Mali Péter

 

16.40 – 17.00

Dr. Vaday Andrea: Békében és háborúban

 

17.00 – 17.20

Dr. Masek Zsófia: A népvándorlás kori településhálózat kontinuitása a Közép-Tisza mentén?

 

17.20 – 17.40

Sz. Wilhelm Gábor: Szarmaták–gepidák–avarok. Fél évezred története egy Tisza menti magasparton

 

17.40 – 18.00

Dr. B. Tóth Ágnes: A vízhálózat szerepe a Magyar Alföld Kr. u. 5–6. századi településtörténetében

 

18.00 – 18.20

Dr. Szalontai Csaba: Rév vagy nem rév? Gondolatok a szegedi átkelőhely szerepéről

 

18.20 – 18.30 Kérdések

 

  1. október 18. péntek

 

Szekció 5: Honfoglalás kor és Árpád-kor

Elnök: Kelemen Angéla

 

09.00 – 09.20

Dr. Madaras László: A Tisza, mint a honfoglalás folyója

 

09.20 – 09.40

Dr. Révész László: A Közép-Tisza-vidék a honfoglalás idején

 

09.40 – 10.00

Kiss-Bíró Gyöngyvér: Adatok az Alföld edényművességéhez – Az Árpád-kor jellegzetes kerámiáinak kapcsolatrendszere

 

10.00 – 10.20

Dr. Pálóczi Horváth András: A településhálózat 13–14. századi átrendeződése a Nagykunság térségében

 

10.20 – 10.30 Kérdések

10.30 – 10.50 Szünet

 

Szekció 6: Középkor és kora újkor

Elnök: Kelemen Angéla

 

10.50 – 11.10

Gulyás András: A jászok magyarországi beköltözésének problematikája

 

11.10 – 11.30

Dr. Mordovin Maxim: A nemzetközi textilkereskedelem régészeti nyomai a tiszai átkelőknél

 

11.30 – 11.50

  1. Mezey Alice: A Közép-Tisza-vidék épített környezetének emlékei/maradványai a középkorból

 

11.50 – 12.10

Ádám Márk: A szolnoki vár szórvány kályhacsempe anyagának vizsgálata

 

12.10 – 12.30

Polgár Zoltán: Ora et labora, a bencések szerepe a magyar állam kialakulásában

 

12.30-12.40 Kérdések és záró gondolatok

12.50-13.50 Ebéd

 

 

 

Az előadások absztraktjai

 

 

A konferencia nyitó előadása

Dr. Raczky Pál

Gondolatok a Tisza-vidék őskorának kulturális kapcsolat-rendszeréhez…

 

Az Alföld, s benne a Tisza-vidék nagyon korán a kultúrtörténeti régészeti megközelítések kiemelt fontosságú földrajzi egységeként vált ismertté Európában. Ennek a kezdeteit Tószeg-Laposhalom bronzkori telljének 1876-os nemzetközi konferencián történő bemutatására, illetve Gordon Childe (1929) és Tompa Ferenc alapvető régészeti összegzéseire (1929, 1937) szokták visszavezetni. Tompa Ferenc a tiszai kultúrának elnevezett, gazdag régészeti lelet-kört, illetve az így érintett régiót a neolitikum délkelet-európai figyelmének központjába helyezte. Csalog József (1930, 1941) ugyanekkor a földrajzi tényezők meghatározó szerepét ismerte fel a neolitikus kultúrák térbeli elterjedésében. A Tisza-vidék régészeti jelentősége a neolitikus és bronzkori tell-települések európai léptékben peremterületi megjelenésében vált igazán nyilvánvalóvá. Kutzián Ida a „From Franchti to the Tiszazug” hatókörben, kapcsolódó kora neolitikus világok genetikus rendszerét vázolta fel a Körös-kultúrát összegző monográfiájával, s ezzel egy merőben új, délkelet-európai kulturális orientációt alapozott meg a II. Világháború idején (Kutzián 1944, 1947). Az ezt követő időszak fő kulturális erővonalát a Vardar-Morava-Duna-Tisza tengely határozta meg az ősrégészet szélesebb összefüggései között.

Az új, részben ideológiai alapokon, létrejött történeti modell szilárd elemeként jelent meg az 1960-1970-es években többek között Szegvár-Tűzköves „sarlós Istenének” a Kr. e. 3. évezredi Tisza-vidéki mitosza, s az égeikumi, mezopotámiai Kronosz-Enlil Isten-alakokkal való rokonsága (Makkay 1978). Mindezt látszólag meggyőző régészeti érveléssel igyekezett alátámasztani a Tărtăria-i leleteket interpretáló klasszikus régészeti iskola több képviselője is. Ebben az időben ugyanilyen vitathatatlan tényként fogadta el az európai régészet a Tisza-vidéki bronzkori tell-települések egykorúságát a mükénéi aknasírok idejével, azaz a Kr. e. 2. évezred közepével. Ebben a szemléletben a történeti mozgásformák közül a hazai régészet a kulturális diffúzió, s a nagy migrációk szerepét tekintette meghatározónak egészen az 1980-as évek végéig.

Nálunk nehezen vált elfogadottá a C-14 datálás alapjain álló abszolút időrend, illetve a processzuális régészeti modellben való gondolkodás. Noha az 1970-es években az európai régészetet forradalmasította a „Wessex without Mycenae” és a „chronological fault-line” új gondolati kerete, továbbá a helyi fejlődés jelentőségének előtérbe kerülése, ennek Magyarországon sokáig nem volt érzékelhető hatása. Ekkor merült fel az „Old Europe”, mint a Közel-Kelettől független autochton európai őskori fejlődés kulturális és térbeli rendszere a Kr.e. 7000 és 3500 közötti időszakkal összefüggésben (Gimbutas 1974). Ebben a keret-rendszerben nagy tér nyílt, a vonaldíszes kerámia helyi kialakulásának kutatására, a helyi mezolitikumhoz fűződő kapcsolatára. Aztán egyszer csak Colin Renfrew és Andrew Sherratt érveire, a Sitagroi-i rétegsor és radiokarbon időrend meggyőző adataira alapozva gyorsan megváltozott minden korábbi tartózkodás (Renfrew 1973). Ennek eredményeként az a neolitikum és rézkor, amely korábban a Kr. e. 4000-től 2000-ig datálódott a Kárpát-medencében (Makkay 1985), az új rendszerben Kr. e. 6000-től 2500–ig tartó időbeli keretekkel jelent meg (Sherratt 1986). Mindennek következményeként a szegvári sarlós plasztika a tiszai kultúra kontextusával együtt a Kr. e. 5000 és 4500 közötti időre helyeződött át, 2000-2500 évvel megelőzve a korábbi párhuzamként tekintett kulturális összefüggéseket és vallástörténeti magyarázó kereteket (Hertelendi et al. 1995). Látszólag az „idő-rezsimek” közegében zajló viták a történeti folyamatok tartalmi újraértékelését kényszerítették ki, s így lényegi paradigma váltást okoztak, főként az ősrégészet területén. Elég, ha itt a Vinča-Trója, vagy a Baden-Trója viszony-rendszer teljes átalakulására hivatkozunk.

David Clarke analitikus régészeti megközelítése ekkor kezdett befogadottá válni a hazai régészet-elméletben (Clarke 1978). Érvelésének új módszere a hipotéziseken nyugvó deduktív gondolati eljárást tekintette alapnak. A komplex szocio-kulturális rendszer modelljében ugyanakkor meghatározó szereppel jelentek meg a környezet külső determináló tényezői, amelyekre ezt követően egyre nagyobb figyelem összpontosult. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ettől az időszaktól vált rutinszerűvé Magyarországon az őskörnyezeti és régészeti adatok tudatos összekapcsolása, az integrált geoarcheológiai megközelítésekben (Bökönyi 1992; Sümegi 2003). E komplex látásmód magyarországi elterjesztésében nem kis szerepet játszottak az angol-magyar (UTP, Ecsegfalva Projekt), amerikai-magyar (KRAP) régészeti programok és az azokkal kapcsolatos interdiszciplináris kutatások. A Magyar Régészeti Topográfia programjai és a nagyfelületű feltárások 1990-től bizonyos értelemben térbeli fordulatot eredményeztek a hazai ősrégészetben, s nagyobb települési összefüggések váltak felismerhetővé a Tisza-vidéken is. Ennek az egyik legmeggyőzőbb példája a Polgár-Csőszhalom körárkokkal körülvett késő neolitikus tellje és a hozzá csatlakozó horizontális települése a maga 67,5 ha nagyságú kiterjedésével, s rajta 109 épület, illetve ezek részleteinek feltárásával. (Mesterházy et al. in press). Ez alapján az is világossá vált, hogy egy települési komplexum két egykorú térszegmense különböző térrendező elvekkel és különböző anyagi kultúra-mintázattal rendelkezett, mindennek messze menően általánosítható módszertani következményei lettek (Raczky-Anders 2010). A térbeli léptékek gyakorlati megnövekedéséből (lokális, mikro-regionális, regionális kontextus) az is nyilvánvalóvá vált, hogy a régészeti vizsgálatokat egy multi skaláris tér/idő rendszerben szükséges megvalósítani, másképp egyetlen vizsgálati síkra redukált képet nyerhetünk (Gyucha et al. 2009).

Ian Hodder nyomán vált népszerűvé az újabb elméleti „iskola”, a poszt-processzuális régészet, amelyik a külső determináló tényezőkről a belső, emberi momentumokra, s így a szimbólumokra, az emberi közösségek kognitív sajátosságaira helyezte a hangsúlyt (Hodder 1982). Ez a megközelítés csak igen késve, s viszonylag nem túl nagy visszhangot keltve érvényesült ősrégészetünkben. Mégis talán az anyagi kultúra stiláris sajátosságain nyugvó szociális határok, vagy a presztízs és a státusz korai megjelenésformái ezt a gondolati irányvonalat képviselték az adott kutatástörténeti időszakban (Parkinson 2006; Siklósi 2004).

Megint újabb fordulat egy új anyagiságban/tárgyiasságban való gondolkodást emelt a régészeti filozófia központjába (material engagement/entanglement: Renfrew 2004, Hodder 2012). Aztán az emberi szereplőket a környezet minden más elemével összekötő együtteseket (assemblages), tehát az emberi és a nem emberi, valamint az élő és a holt elemeket, továbbá a tudást, a hagyományt dinamikus egységbe szövődő egyedi rendszerét tekintik a szociális közösség alap struktúrájának (Harris 2017). Ebben a szemléletben az, amit szociális közösségként érzékelünk, az nagyon sajátos, az alkotó elemek helyi konfigurációja nyomán létrejött komplexumot jelent, amelyet a folyamatos változás, az interakciók sora tart életben. Mindez inkább a létező szociális formációk egyediségét, mint a típusokba rendezhetőségét látszik sugallni.

A különböző komponenseket szociális rendszerbe szervező erővonalak, azaz a hálózatok ismét új megközelítési szemléletet testesítenek meg a régészet elméleti szakirodalmában. Az úgynevezett Actor-Network-Theory (ANT) valójában az élő és holt szociális szereplőket egyaránt hatékony „aktor”-ként definiálják egy-egy közösségi hálózat bizonyos mintázatában (Latour 2005). A paleolitikum szociális hátterének európai kontextusában alkalmazta először Clive Gamble a hálózati rendszer gondolati keretét Gamble (1999). Mára a szociális hálózatok segítségével történő modellezésnek óriási irodalma gyűlt össze és ugyanakkor további szerteágazó vizsgálati lehetőségei is megmutatkoztak (Collar et al. 2015; Knappett 2014). Mára úgy merül fel a kérdés, hogy a szociális interakcióban szereplő komponensek hálózatához mit kell hozzáadnunk, hogy a szociális struktúra keret-rendszere, hatóköre megfoghatóvá, láthatóvá váljon (Hillier 2009). Jól érzékelhető a jelzett megközelítési különbség (hálózati, strukturális) a Kárpát-medencei késő neolitikus réz nyersanyagok beszerzési rendszerének hálózatban való láttatása (Siklósi et al. 2015, Fig. Fig. 34) és a különböző forrásból származó obszidián-leletek délkelet-európai elterjedésének foltszerű, strukturális ábrázolása között (Milić 2014, Fig. 1).

 

 

Szekció 1.

Neolitikum és Rézkor

 

Dr. Füzesi András

Kommunikáció a Közép-Tisza-vidéken a középső neolitikumban

 

Az élővilágban a kommunikációnak számos formája létezik: az egyes populációk génekkel cserélnek információt, s biztosítják a faj túlélését. Az állatok jeleket, néhány madár- és emlősfaj tárgyakat is felhasznál arra, hogy kifejezzen bizonyos üzeneteket. A gondolatok beszéd és – néhány ezer éve – írás által történő átadására azonban csak az ember képes. Összetett kommunikációjában a gének, tárgyak és ideák egyaránt lehetnek közvetítők és üzenetek, melyek az élet eltérő szintjein és helyzeteiben aktivizálódnak.

A régészeti kutatás elmúlt száz évéből mindössze az utóbbi évtizedben tudjuk a maga teljességében és összetettségében az emberi kommunikáció jelenségét vizsgálni. Ennek elsődleges oka, hogy a régészeti forrásokból az információ kinyerése gyakran természettudományos segítségre szorul. Ugyanakkor az előző régész generációk által felhalmozott ismeretek a lelőhelyek feldolgozottságának és publikáltságának mértéke miatt jórészt egyedi és rendszertelen adatgyűjtésnek tekinthetők. A fellelhető információt így alapos forráskritika alá kell vetnünk ahhoz, hogy az elemzésünk során megrajzolt kép, kialakított narratíva a realitáshoz közelítsen. E szkeptikus gondolatok fényében hogyan vizsgálhatjuk mégis a hétezer éve élt közösségek között zajló kommunikációt?

Előadásomban a Közép-Tisza-vidék Tokajtól a Körös-torkolatig terjedő régiójából gyűjtött régészeti adatok alapján igyekszem felvázolni a helyi közösségek külső és belső kapcsolatrendszerét. A források jellege alapján erősen torz ez a kép: a jól kutatott területek, mint Polgár-sziget környezete és a Tiszazug, felülreprezentáltak. Egyes tárgyak, különösen az „importként” azonosítható Spondylus ékszerek, sajátos díszítésű kerámiatöredékek és forráshelyekhez köthető kőnyersanyagok vizsgálata előrehaladottabb. A hagyományosan a kapcsolatrendszerek feltérképezésére szolgáló adatok mellett azonban más forráscsoportokat is figyelembe kell vennünk, például a neolitikum időszakának meghatározó leletcsoportjaként a kerámiaanyagot is be kell vonnunk az elemzésbe. Különösen a díszített kerámiát, mely jellegzetes és változatos mintakincsével az egykori közösségek gondolatvilágának különleges lenyomatát őrizte meg számunkra. A lelettípus egy sajátos spektrumát képviselték a középső neolitikum idején az ún. arcos edények, melyek erőteljes rituális asszociációik miatt többször kerültek a kutatás középpontjába. E szakterület kutatói a kulturális csoportok díszkerámia alapján történő meghatározását és lehatárolását több évtizeden át prioritásnak tekintették, a stíluselemzés újabb módszertani eredményei azonban rámutattak e kulturális csoportok komplex jellegére. A különféle stílusok térbeli-időbeli összefüggései összetett és dinamikusan változó rendszert képeznek le. Az arcos edények és a díszített kerámia különféle stílusai által felvázolható kapcsolatrendszerek különbségeire, az eltérések társadalmi jelentőségére Raczky Pál és Anders Alexandra hívták fel a figyelmet. A kerámián és különleges agyagtárgyakon feltűnő mintaelemek és szimbólumok megjelenésének térbeli mintázatai hálózatok sorozatát rajzolják ki, melyek segítségével feltérképezhetjük a középső neolitikus közösségek kapcsolatrendszerét, s megkísérelhetjük a hálózatokon keresztül zajló kommunikáció rekonstruálását.

 

 

Dr. Sebők Katalin

Társadalmi hálózatok a késő újkőkorban

 

Pusztataskony–Ledence 1. jelenleg a második legnagyobb ismert késő újkőkori település a Tiszántúlon; a feltárt összterület mennyiségét és arányát tekintve első helyen van. Régészeti anyagának feldolgozása ezekben a hónapokban zárul le; az eredményeket összefoglaló önálló kötet várhatóan a jövő év során jelenik meg.

A számos részeredmény közül az előadás során a közösség szerepével, a csoportidentitás szintjeivel, a megfigyelt szociális preferenciák és kötődések mintázataival, illetve az ezek révén kirajzolódó kapcsolati háló felvázolásával szeretnénk foglalkozni elsősorban a mikrorégió másik, egykorú településéről, Kisköre–Gátról származó anyag összehasonlító elemzésén keresztül, kitekintve az egyes markerek mögött rejlő kulturális és kapcsolati háttérre is. A pusztataskonyi közösség lengyeli kötődésének nyomai a régészeti anyagban kiválóan jelzik az interkulturális kapcsolattartás és keveredés mintázatait is; míg a csak csere révén beszerezhető nyersanyagok és cikkek eloszlásának különbségei jól mutatják az egyes települések mögötti kapcsolatrendszerek eltéréseit. Érdekes kérdés maga a településhálózat is: noha ebben a régióban már nem jelenik meg a tiszai kultúra déli megtelepedési területéről ismert tell-központú, többszintű települési rendszer, különbségek azért itt is érzékelhetők. E megfigyelt különbségek jellege azonban nehezen értelmezhető a telleknél megfelelőnek tűnő „központi hely” sémával, hiszen annak két legfontosabb eleme: a különleges telepszerkezeti elemek és a presztízscikkek akkumulációja itt egyelőre hiányozni látszik. A régió sok szempontból kapcsolatot jelent a déli és az északi területek között; e két, jelenleg kulcsfontosságú lelőhely anyagának részletes elemzése révén kissé rávilágíthatunk e kapcsolat jellegére is.

 

 

Dr. Szilágyi Márton – Dr. Siklósi Zsuzsanna – Dr. Faragó Norbert

Vissza a gyökerekhez – valós társadalmi entitások vizsgálatának lehetőségei a rákóczifalvi rézkori lelőhelyek alapján

 

A régészeti kultúra koncepciójával kapcsolatos legújabb elméletek elsőként a Kárpát-medencei kora-középső rézkor kapcsán kerültek a magyarországi és közép-európai kutatás figyelmébe. A korszak addig széles körben elfogadott tipokronológiai modelljének teljes újragondolása közben a gyakorlatban is felszínre kerültek azok a problémák, melyek a régészeti kultúra fogalmával kapcsolatos elméleti vitákban kulcsszerepet játszottak.

Az alföldi kora-középső rézkor hagyományos kronológiájának újramodellezését elindító folyamat szerencsés egybeesések sorozatának köszönhető. A Szolnoktól délre elhelyezkedő Bivaly-tó gátépítési munkálatait megelőző ásatások során Rákóczifalva mellett egy 79 síros temetőt, és tőle alig több mint 100 méterre egy települést sikerült teljes egészében feltárni. Ugyanezen projekt keretein belül további két hasonló korú lelőhely is előkerült néhány kilométeres körzeten belül.

A temetőből származó AMS-dátumok, illetve ezt követően további mérések felborították a hagyományos tipokronológiai rendszert, tarthatatlanná téve a kora rézkori tiszapolgári kultúra (korábban 4500-4000 cal BC) és a középső rézkori bodrogkeresztúri kultúra (korábban 4000-3600 cal BC) egymásutániságán alapuló modellt. Az új helyzet, melyben e két kultúra az i.e. 5 évezred második felében jelentős időbeli átfedésben létezett, nemcsak egy új modell felállítását, hanem egy újfajta megközelítést is megkövetelt, hiszen világossá vált, hogy a felülről lefelé – „top-down” – kialakított keretek nem működtek ez esetben.

Éppen ezért próbáltuk meg Rákóczifalva esetében a korábbi, régészeti kultúrák kerete nélkül, alulról felépíteni a lelőhely és a szűk mikrorégió értelmezésére vonatkozó modellünket. A feltárt leletanyag sokszínűségének köszönhetően több elméleti és gyakorlati irányból is meg tudtuk közelíteni a problémát, több szinten és eltérő helyzetekben megjelenő identitásokat tudtunk megfigyelni. Előadásunkban a rákóczifalvi telep-temető-mikrorégió háromszögben megfigyelhető társadalomszerveződési egységeket, társadalmi entitásokat, valamint a különböző helyzetekben feltűnő társadalmi kapcsolatokat, illetve határokat kívánjuk bemutatni.

 

Szekció 2.

Bronzkor

 

Bodnár Csaba

Kora bronzkor a Közép-Tisza mentén: az anyagi kultúra hálózatai

 

A vasfüggöny leomlása utáni közel három évtizedben számos új módszertani és elméleti impulzus érte a magyarországi őskorkutatást a régészeti anyagban rejlő különféle mintázatok kimutatása, elemzése és értelmezési lehetőségei terén. A változások egyik legszembetűnőbb eleme a régészeti elemzés térbeli kereteinek elmozdulása a nagy történeti narratívák regionális szintjéről a kisebb léptékű, egyúttal részletesebb mikroregionális, ill. lelőhelyszintű kutatások irányába. A tárgyi anyagban téren és időn átívelő hasonlóságok, ill. különbségek leírására és magyarázatára korábban jól bevált megközelítések mellett/helyett új módszerek és eszközök jelentek meg. Az anyagi kultúra regionális tömbjeivel (régészeti kultúrákkal) számoló, évszázados múltú kultúrtörténeti modelleket lassan statisztikai elemzéseken alapuló, hálózatközpontú szemléletmód váltja fel. Bár egyre nyilvánvalóbb, hogy a régészeti anyag összetett mintázatait a régészeti kultúra modelljével nem lehet kielégítően leírni, a hagyományos „kulturális” elnevezések (pl. „nagyrévi”, „makói” stb.) máig használatosak és jelentéssel bírnak.

Az előadás tárgya a „nagyrévi” címkével illetett kora bronzkori régészeti együttesek vizsgálata a Közép-Tisza vidékén. A tárgyi leletanyag (főként a kerámia) némely jellegzetessége alapján definiált „nagyrévi” lelőhelyekkel a mai Dunántúl keleti felén, a Duna–Tisza közének nagy részén, ill. a Közép-Tisza vidéken találkozunk. A hagyományos kultúrtörténeti diskurzus a Közép-Tisza jobb és bal partján a kora bronzkor második felében élt közösségek régészeti hagyatékát egyaránt a nagyrévi kultúra részeként kezeli. Az előadásban néhány Tisza menti „nagyrévi” együttes (elsősorban Tószeg–Laposhalom) régészeti anyagára fókuszálva arra keresem a választ: 1) mennyiben hasonlítanak ezek a leletegyüttesek távoli (Duna menti) „nagyrévi” együttesek anyagára (végső soron: mitől „nagyrévi” a „nagyrévi”?); 2) a Tisza mentén élt „nagyrévi” közösségek tárgyi hagyatéka milyen aktívan fenntartott kommunikációs hálózatokról, közös habituális hagyományokról árulkodik; 3) vajon a Tisza a kora bronzkorban barrierként gátolta a két partján élő közösségek közti érintkezést, vagy éppen ellenkezőleg, elősegítette a kapcsolattartást. Az előadásban hálózatelemzési és statisztikai módszerek segítségével felvázolom néhány, a vizsgált lelőhelyek anyagában előforduló kerámiaforma és díszítési mód térbeli, időbeli és kontextuális összefüggéseit, és ez alapján megkísérlem rekonstruálni a Tisza jobb és bal partján élt „nagyrévi” közösségek kapcsolatrendszereit.

 

 

Keszi Tamás

Makói stílus – nagyrévi stílus, makói hálózat – nagyrévi hálózat

 

A kulturális változások magyarázatára számos modell született. A változással érintett kulturális vonások jellegétől (új életmód, új edénystílus) függetlenül ezeknek az elméleteknek nagyobbik része kívülről érkező hatásokban látja a változások okát. A két leggyakoribb magyarázat a migráció és a diffúzió. Az egyéb magyarázatok (kulturális kapcsolatrendszerek változása, akkulturáció, kolonizáció) alapvetően ezen két ok valamely változatának tekinthetők. Ugyancsak külső okokkal magyarázzák a változást azok, akik a kulturális környezet helyett a természeti környezet változásait (éghajlatváltozás) látják a háttérben. A külső okok keresésének fő oka, hogy a kultúrát hajlamosak vagyunk statikus jelenségként értelmezni, ami csak akkor változhat, ha külső impulzusokat kap.

A nagyrévi kultúra/edénystílus kialakulásának hagyományos magyarázatai is a fenti modellek felhasználásával születtek. Az előadás olyan modellt javasol helyettük, amely a stílusváltozás okait a makói közösségekben végbemenő folyamatokban látja. A modell felhasználja a hálózatelmélet, a biológiai és a kulturális evolúció egyes eredményeit.

A korai bronzkor elején a Kárpát-medence jelentős területét olyan közösségek népesítik be, amelyeket hasonló jellegű edénystílus, a makói stílus jellemez. A korai bronzkor végére az egységes stílus eltűnik, helyét kisebb területen elterjedő edénystílusok váltják fel. Az egységes edénystílusnak olyan hálózat vagy gráf feleltethető meg, amelynek csomópontjait (egyes közösségek) viszonylag kevés kapcsolat kötött össze, a kapcsolatok eloszlása egyenletes, jellemzően a legközelebbi szomszédos települések lakóira terjed ki, tehát elosztott hálózatként jellemezhető. A csomópontok között nem találunk kiemelkedő jelentőségűt, a települések mérete kicsi, nem alakult ki közöttük hierarchia.

A hálózat a korai bronzkorban folyamatosan növekedett. A hálózat növekedésének oka a népességnövekedés, ami megfigyelhető a települések számának és méretének gyarapodásában. Az új hálózati csomópontok új kapcsolatokat alakítottak ki. Ezek az új gyenge kapcsolatok átrendezték a korábbi elosztott hálózatot. A települések méreteiben különbségek jelennek meg, ami arra utal, hogy a hálózat a decentralizált hálózatok jellegzetességeit veszi fel. Ugyanakkor az új kapcsolatok következtében alhálózatok jönnek létre. Az alhálózatok létrejötte azt eredményezi, hogy a szubklasztert alkotó közösségben lakók relatíve elszigetelődnek a szomszédos alhálózatoktól, ezért a különböző kulturális vonások eltérő sebességgel, gyakorisággal terjednek az egyes alhálózatokon belül, és azokon kívül.

A biológia szerint a speciáció egyik fontos kiváltója az izoláció, ami megakadályozza a szabad génáramlást a fajt alkotó populációk között. Az izoláció lehet relatív is: a gyűrűfajok esetében az egyes populációk összefüggő hálózatot alkotnak, és a génáramlás elméletileg a teljes populáció elterjedési területén lehetséges. Ennek ellenére a két szélső pont közötti relatív elszigeteltség azt eredményezi, hogy a populáció tagjai nem képesek egymással szaporodni a felhalmozódott genetikai és ebből következő viselkedési különbségek miatt.

A kultúra olyan rendszer, amelyen energia áramlik át, ezért az evolúció általános elmélete szerint evolúciós rendszer, amelyben folyamatosan jelennek meg új kulturális vonások. Ezek hálózaton belüli elterjedését az ember szinkronizációs képessége teszi lehetővé. Ha az újonnan felmerülő kulturális vonások nem terjedhetnek egyenletesen a hálózatban, mert a hálózat alhálózatokra oszlik, akkor a változások a megfelelő alhálózatokban lassan felhalmozódhatnak. Egy-egy alhálózatban a felhalmozódó kulturális vonások elérhetik azt a küszöbértéket, amit már külön edénystílusként definiálunk.

Az előadás kísérletet tesz rá, hogy régészeti adatokkal támassza alá a fenti modellt. Mikrorégiós kutatások alapján a korai bronzkorban számolhatunk a népesség folyamatos gyarapodásával. A proto-nagyrévinek elnevezett csoport népessége nem kívülről érkezett a későbbi nagyrévi stílus területére, hanem a késő makói népesség alakította ki a rá jellemzőnek vélt stílust. A somogyvári-vinkovci népesség migrációja annyiban járulhatott hozzá a nagyrévi stílus kialakulásához, hogy a Dél-Dunántúlon átalakította a korábbi népesség által alkotott hálózatot, és ezzel elősegítette a Duna és Tisza vidékén élő csoportok relatív izolációját. Bizonyos makói tárgytípusok és idegen kulturális kontextusból származó „importtárgyak” elterjedése alhálózatok szerveződésére utalhat. A nagyrévi edénystílus számos jellegzetes tárgytípusának előzményét meg lehet találni a késő makói edénystílusban. Léteznek olyan lelőhelyek, amelyek anyagán megfigyelhető a makói-nagyrévi stílusváltozás töretlen folyamata. A nagyrévi kultúra bizonyos motívumainak jelenlegi elterjedése azt mutatja, hogy a nagyrévi hálózat olyan kis világ volt, amelyben a Duna és Tisza vidéki településeket közvetlen gyenge kapcsolatok kötötték össze.

 

 

Nagy Fanni

Élet és halál. Nagyrév–Zsidóhalom kora bronzkori temetője és kapcsolatai

 

Nagyrév–Zsidóhalom tell-települése, és a közelében fekvő temető régóta ismert a bronzkori kutatásban. Bár a tellen komolyabb méretű, részletesen dokumentált feltárás nem folyt, jelentősége mégis a nagyrévi kultúra névadó lelőhelyévé avatta. A Zsidóhalom melletti homokdombokon 1980 őszén földmunkákat követő bejelentésre Dr. Csányi Marietta vezetésével a Damjanich János Múzeum munkatársai mentőásatást végeztek. A megmaradt jelenségek között bronzkori, szarmata és Árpád-kori emlékek is megjelentek. A nagyrévi kultúrát felölelő időszakról Dr. Csányi Marietta már több előzetes, valamint részközlésben adott számot, a temető összes bronzkori sírja együtt azonban ezidáig még nem került vizsgálatra.

A teljes anyag áttekintésekor kiderült, hogy a temetőt három népcsoport, a makói, a nagyrévi és a hatvani kultúra egyaránt használta. Ez nem csupán azért számít unikálisnak, mert nem ismerünk másik olyan temetkezési helyet, ahol e három kultúra együtt megtalálható, de azért is, mert megkezdése még a tell-kultúrák előtti, azoktól merőben eltérő életmódot folytató sírokkal indul, és a tellek virágkorával ér véget. Jelen kutatás a nagyrévi kultúra temetőjének leletanyagára, valamint a két másik népcsoporttal kialakított viszonyára koncentrál.

A feltárt négy felületen (A, B, C, D) a kultúrák enyhén keverten helyezkednek el: a makói és a nagyrévi sírok az A, B és C felületeken szórtan, a nagyrévi kultúra esetében kisebb csoportokra különülve; míg a tellhez legközelebbi D felületen kizárólag a hatvani kultúra temetkezései fekszenek. Utóbbi kis számban megjelenik az A és B egységeken is. A sírok sekély helyzete, valamint a különféle földmunkák bolygatásai miatt a temetkezési rítus pontos megállapítása gyakran nehézkes. A makói kultúra esetében csak hamvasztott sírokról van tudomásunk, melyek között legalább egy urnás lehetett. A nagyrévi kultúra a korai és klasszikus fázisának megfelelően urnás, szórthamvas, és zsugorított helyzetű csontvázas rítust is alkalmazott, csakúgy, mint a hatvani kultúra. Utóbbi esetében azonban a korhasztásos elhantolás kultúraidegen, csak egyetlen gyermek maradványnál fogható meg.

A nagyrévi sírok a kultúra korai és klasszikus időszakára tehetők, nagyobb arányban a korai felé tolódva. A legkorábbi, ökörhalom-fázisra jellemző, ún. ökörhalmi típusú korsó azonban hiányzik a temető leletanyagából, ami miatt elképzelhető, hogy a temető használatba vétele bár a nagyrévi kultúra korai, de nem a legkorábbi időszakában indul. Ebből kifolyólag a megelőző makói kultúrával való viszonya nem tisztázható. Az itt előkerült leletanyag arra utal, hogy a nagyrévi kultúra a dél-alföldi kultúrákkal ápolt szoros kapcsolatokat.

A temető sírjainak a korszak szempontjából meghatározó értékű bronzanyagát (pl. tőrök, ékszerek) két alkalommal fémanalitikai vizsgálatoknak is alávetették (1999, 2019). A korábbi eredményeket a legfrissebb, egyben előzetes mérések alátámasztani látszanak, azaz míg a nagyrévi kultúra tárgyainál még nem beszélhetünk szándékos ón-bronz ötvözetről, addig a hatvani kultúra egyes darabjainál már igen.

A Nagyrév–zsidóhalmi temető számos, a fentebb is felsorolt okok miatt kiemelkedő, teljes egészének kutatása hiánypótló lehet, ezért a továbbiakban társkutatókkal közös munka keretében a teljes kora bronzkori anyag feldolgozásra kerül, a vizsgálati módszerek szélesítése mellett.

 

 

Dr. Váczi Gábor

Kibogozhatatlanság. A glokalizáció jelei egy késő bronzkori közösség életében

A tiszaburai késő bronzkori közösség a korai urnamezős időszak kialakulási fázisában lakta falusias települését a Tisza magaspartján. Az áldozati együttesekbe és a háztartási hulladékba került tárgyak alapján a kis közösség a Bakonytól a Bánságig épített ki és/vagy tartott fenn kapcsolatokat.

A kapcsolatok típusait nehéz meghatározni. Alapvetően az anyagi kultúra emlékeit – azok elmozdulásának irányát – használja a régészeti hálózatkutatás a kapcsolatrendszerek modellezésénél. Az elmozdulás okának vagy típusának definiálása már nehezebb feladat, mert lehet személy(ek)hez kapcsolódó, gazdasági jellegű, innováció/technológia része vagy szellemi/ideológiai hatás lenyomata is.

Megkülönböztethetünk tárgyi és szellemi alapú rendszereket, a szintek akár elválhatnak vertikális társadalmi különbségek vagy funkcionális tárgycsoportok mentén is. Mégis, az interpretációval kapcsolatos gondok ott kezdődnek, hogy az egyes szintek és azok résztvevői között nincs éles határ. Sőt, nagyobb mértékű az összemosódás, mint amennyire az a leletanyag hagyományos feldolgozását követően ki tud rajzolódni.

Szemetelési szokások, szimbolikus események, korábbi időszak hagyományai és technológiai újítások keverednek össze oly mértékben, hogy már nem is a kapcsolatrendszerek kimutatható halmazainak, szintjeinek a meghatározása a cél, hanem a nagyfokú keveredést kezdjük el rendszerként elemezni és fogalmakkal felcímkézni, hogy közelebb kerülhessünk a bronzkori személyekhez, eseményekhez és eszközökhöz.

 

Szekció 3.

Vaskor és ókor

 

  1. Kovács Péter

A La Tène-kultúra elterjedése és integrálódása a Közép-Tisza-vidéken

 

A Közép-Tisza-vidék vaskorának belső dinamikája számos aspektusában vet fel kérdéseket. A területet domináló helyi alaplakosság – Vekerzug-kultúra – és az újonnan érkező csoportok – La Tène-kultúra – viszonya nehezen megfogható, így számos nyitott kérdést tartalmazó kutatási terület.

A Vekerzug-kultúra a Kr. e. IV. századra már stabil településhálózattal és kiterjedt nekropoliszokkal szövi át az Alföld e részét is. A század utolsó évtizedeiben a területre beszivárgó La Tène-kultúra nagyban átalakítja a korábbi struktúrákat. Ez az átalakulás más régiókban jól dokumentálható pl. az Északi-középhegység előterében húzódó temetők egész során keresztül, de hasonló folyamat figyelhető meg Erdélyben is, ahol viszont ugyanez a tendencia a településeken is tetten érhető. Viszont a Tisza középső folyása mentén ez kevésbé ismert, az itt összegyűjthető adatokra leginkább a szórványos és a töredékes jelzők használhatók.

Előadásom első részében a La Téne-kultúra térbeli és időbeli terjedését kívánom bemutatni az ismert és az eddig ismeretlen leletek alapján. A jó keltező értékkel bíró tárgyak, mint például az üveg karperecek, pecsételt edények, fibulák, női övláncok, érmék alapján kirajzolódik egyfajta terjedési tendencia, mely szinte kizárólagosan a Tisza mentén figyelhető meg.

Ezek a változások – melyek bemutatása előadásom második részét képezi – nagyban érintik a helyi alaplakosságot, e viszony mibenléte ebben a térségben kevésbé tisztázott. A szórványos adatok alapján ugyanakkor mégis körvonalazható a két kultúra kapcsolata egymással. A temetőkből kinyerhető információk meglehetősen korlátozottak, ugyanis ezek részletei számos esetben hiányosak. Jászberény–Cserőhalom temetőjében mindössze néhány sír mutatja a kulturális egymásra hatás jeleit, ugyanez mondható el a Kunszentmárton–Telekpart közelében feltárt sírmező esetében.

A települések esetében sokkal nehezebb tetten érni a keveredést, bár esetünkben ezek hangsúlyosabbak a temetőknél. Jól látható, hogy egyes településeken markánsan megjelenik a Vekerzug-kultúrára jellemző fazekastermékek sora. Ilyen Jászberény–Almási-tanya vagy Kunszentmárton–Nagy-Éri-főcsatorna, Keleti-part I. lelőhelyek. Más esetekben ezek az edénytípusok teljesen eltűnnek és szinte csak a „klasszikusnak” tekinthető La Tène edényformákat fedezhetjük fel például Szolnok–Alcsi-sziget vagy Rákóczifalva–Bivaly-tó esetében.

Összefoglalva tehát, elsősorban a „friss” leletek által kirajzolódó tendenciákra kívánom felhívni a figyelmet, melyek némi betekintést engednek a Kr. e. IV. század végétől zajló re-kulturalizációs folyamatokba.

 

 

Dr. Torbágyi Melinda

Kelta pénzek az Alföldről

 

Az utóbbi években régészeink számos kelta pénzérmét találtak – rendszerint felszíni kutatás során – az Alföldön. Mivel korábban erről a vidékről alig-alig ismertünk ilyen érmeket, úgy gondoltam, érdemes lenne őket röviden bemutatni. A lelőhelyek (Jászság, Felső-Tisza-vidék, Baja–Kalocsa térsége) természetesen nem reprezentatívak, igazából csak a kutatási projekteket tükrözik, melyek során előkerültek. Az érmék között vannak már korábbról is ismert típusok, nagyezüstök, tetradrachmák, de ami még izgalmasabb, számos eddig ismeretlen vagy nagyon ritka apró ezüstpénz, drachma, sőt obulus is előkerült. Az érmék a Kárpát-medence különböző kelták lakta vidékeivel, olykor még távolabbi területekkel való kapcsolatokra utalnak.

 

 

Dr. Vida István

Római denariusleletek az Alföldön

 

Az Alföldről mintegy száz római éremleletet ismerünk, ezek közül csaknem 40 tartalmaz részben vagy kizárólag római denariusokat. A denariusnak, mint nagy értékű, a barbárok által kedvelt ezüstpénznek mindenképpen kiemelt szerepet kell tulajdonítani.

A legkorábbi leletek a Julius-Claudius dinasztiai idejére keltezhetőek, és talán még a kelta lakossághoz köthetőek.

Az első század második felétől a második század végéig alig ismerünk éremleleteket az Alföldről, majd 18 lelet a második század végén záródik. Az ezt követő három évszázadban záródó leletek közül mindössze 7 olyat ismerünk, ami denariusokat is tartalmaz.

A leletek értelmezése, a záródásuk magyarázata évtizedes vita tárgya a magyar – és ugyanúgy a nemzetközi – kutatásban. A Severus kori denariusok hiányára mind a mai napig nem sikerült megnyugtató magyarázatot találni. Kérdéses az érmék használati idejének meghatározása, valamint a pénzek útja Rómából a terület lakosságához: közvetlenül a rómaiaktól szerezték ezeket, vagy más barbár területekről jutottak hozzájuk.

 

 

Dr. Juhász Lajos

Újabb antik éremleletek Jász-Nagykun-Szolnok megyéből

 

Előadásomban a Damjanich János Múzeum munkatársainak és az önkéntes fémkeresősöknek hála előkerült antik éremleletekkel foglalkozom. A tevékenység révén megnövekedett ismeretanyag új szemszögbe helyezi a Jász-Nagykun-Szolnok megye területének Római Birodalommal való kapcsolatát. A korábbi leletekkel és a dunántúli éremleletekkel összevetve pontosabb képet kaphatunk a térség kulturális és gazdasági helyzetéről az antik időszakban. Természetesen a bemutatott anyag nagyban függ a vizsgált területektől, valamint a restauráltság mértékétől.

 

 

Szekció 4.

Ókor és népvándorlás kor

 

Dr. Vaday Andrea

Békében és háborúban

 

Utak szerepe az Imperium Romanumban, szárazföldi és vízi itinerariumok. Római geográfiai leképezés, felmérések. Barbaricum Sarmatarum és a római úthálózat. Utak a szarmata barbaricumban. A Közép-Tisza-vidék térsége a barbaricumi úthálózatban. A római jelenlét jellege és intenzitása békében és háborúban. A Közép-Tisza-vidék császárkori útjainak prerómai–postrómai élete.

 

 

Dr. Masek Zsófia

A népvándorlás kori településhálózat kontinuitása a Közép-Tisza mentén?

 

A népvándorlás kor és kora középkor magyarországi kutatásában is egyre nagyobb teret nyer az a szemlélet, amely a régészeti leletanyag értékelésének fő célját nem történeti rekonstrukciókban, hanem kulturális antropológiai, társadalmi stb. kérdések vizsgálatában jelöli meg. A sírrégészet eredményei megkérdőjelezik nagy történeti korszakhatárainkat mint a régészeti anyag periodizációjának sarokpontjait; a populációk egymáshoz való viszonyát bioarchaeológiai módszerekkel kutatjuk: az átmeneti időszakok vizsgálata, a kontinuitáskérdések jóval inkább a kutatás előterében vannak, mint a 20. század második felében. Egy téren azonban a kutatás nem változik: a településrégészet az Alföldön szarmata, gepida és avar kori településekkel dolgozik, és valószínűleg más fogalmi definíciók ezeket a terminusokat nem is fogják fölváltani.

Közismert, hogy az Alföldön a szarmata és avar kori lelőhelyek száma a gepida koriakét jóval meghaladja. A gepida lelőhelyek elsősorban nagy folyóink mentén, a Közép-Tisza-vidékén a Tisza tiszántúli oldalán sűrűsödnek. Ebből rögtön következik, hogy a Tisza-vidéken a megtelepedés legnagyobb fokú kontinuitása a Kr. u. első évezred folyamán a Tisza bal partján fogható meg. Számos olyan lelőhelyünk van, ahonnan szarmata, gepida és avar kori emlékek is ismertek, ezeket általában mégsem próbáljuk meg hosszú távú, longe durée folyamatok részeként értékelni. Erősen kérdéses ezért egyelőre, hogy a közös lelőhelyek kontinuitásfoka (degree of continuity) milyen jellemzőkkel vizsgálható, esetleg számszerűsíthető. A nemzetközi szakirodalom felületes ismerete alapján is megállapítható, hogy egy-egy lelőhely kontinuus használatának kimondása nemcsak e fogalom sokszínű használatától függ, hanem nagyobb kutatástörténeti hagyományoktól, kutatási iskoláktól, és egyéni szakmai megközelítéstől is. A magyar népvándorláskori régészetben, feltehetően alapvetően a történeti forrásoktól befolyásolva, a településhálózat diszkontinuitása az alapvetően elfogadott megközelítés, ugyanakkor összefoglalásainkban általában a folyók melletti folyamatos megtelepedést hangsúlyozzuk.

Előadásomban ezt az ellentmondást szeretném árnyalni, és arra keresek válaszokat, hogy milyen lehetőségeink vannak – jelen kutatási és publikációs helyzetben – a Tisza-vidéki településhálózat (megtelepedési rend, temetkezési helyszínek, kereskedelmi és kommunikációs útvonalak) modern értékelésére. A kérdést elsősorban nem térinformatikai, hanem elméleti szempontból és régészeti esettanulmányok bemutatásával közelítem meg.

 

 

Sz. Wilhelm Gábor

Szarmaták–gepidák–avarok. Fél évezred története egy Tisza menti magasparton

 

2018 tavaszán Tiszaug határában, az M44 autópálya nyomvonalán egy komolyabb magasparton végzett megelőző feltárás során közel másfél hektárnyi területet tudtunk megkutatni. A helyszín igen izgalmas régészeti eredményeket hozott, három egymást követő korszak települését is megtaláltuk, szinte folyamatosan lakott hely volt a terület a 300-as évektől a 800-as évekig.

A késő szarmata kori, 4–5. század fordulójára keltezhető településen egy pusztulási réteg került elő, a jelentős mennyiségű leletanyag mellett több objektumban is emberi maradványok is voltak, utalva a falu erőszakos felhagyására.

A gepida település egy kissé elkülönülve helyezkedett el a szarmatától, pár földbe mélyített épület és néhány cölöpszerkezetes konstrukció sorolható a korszakhoz. A leletanyag szintén nagyszámú volt, a komoly kerámiamennyiséget pár fém és csontfésű töredék is gazdagította. A kutatott terület keleti negyedében a közösség temetője is előkerült.

Az avarok négy félig földbe mélyített épülete egy csoportban helyezkedett el. Kettőben szögletes alapú kemence is volt, melyek közül az egyik használat közben rogyott össze, egy nagyméretű sütőharang volt a kemence omladékának tetején széttörve, ami remek információt nyújt a korabeli használatához. Az épületektől elkülönülten helyezkedett el egy nagyobb méretű szögletes kerítőárok, a terület mélyfekvésű részén, melyből számos vasolvadék, bucatöredék és salak helyi a helyi fémművességről tanúskodik.

Sajnálatos módon a lelőhely egy jó nagy szeletét 2000-ben, az árvízvédelmi munkálatok során kibányászták, így a települések központi részéből jelentős darab megsemmisült, de a rendelkezésre álló adatok is jelentős információkkal járultak hozzá a szűkebb régió félezer éves történetéhez.

 

 

Dr. B. Tóth Ágnes

A folyók és a vízrendszer szerepe a magyar Alföld településtörténetében a Kr. u. 5–6. században

 

A címben megjelölt térségben, ebben az időszakban (is) a környezet meghatározó elemei a Tisza és mellékfolyóinak a hálózata: az előadásban ennek a szerepét vizsgáljuk, a lehetséges szempontok alapján. A csekély számú egykorú írott forrásból (Priszkosz, Jordanes) kiderül, hogy a kortársak számára is a folyók voltak az egyes népek szállásterületének földrajzi meghatározására szolgáló kizárólagosan lehetséges elemek. A kiterjedt vízrendszert a környéken lakók elsősorban közlekedésre használhatták, alkalmazkodva a folyó(k) évenkénti áradásainak ritmusához. A mellékfolyók torkolatának környéke (a mai Szolnok, Szentes, Szeged térsége) – a régészeti adatok alapján is – stratégiai szempontból is kiemelten fontos lehetett. Ellenben a Duna-Tisza közének „diagonális”, szárazföldi útjainak használatáról a Kr. u. 6. századból alig van régészeti adatunk, az írott források (a gepida-langobard dinasztikus kapcsolatokra vonatkozó) adatainak ellenére. A vízi utakat szállításra is használták: pl. az áruk egyik fajtája, a háztartásokban sűrűn használt kézimalmok kövei a távolabbi hegyek bányáiból érkezhettek; a mai Szolnok térségébe a Tiszán az Északi-középhegységből, míg Hódmezővásárhely környékére pedig a Zarándi-hegységből, talán (bödön)csónakokon szállíthatták ezeket a Maroson.

A régészeti lelőhelyek korszakok szerinti vizsgálata által kiderül, hogy a 6. században a lelőhelyek „behúzódtak” a Tisza (és mellékfolyói) néha akár 10-20 km széles környezetébe. A települések a vizeket követő magaspartok szélén létesültek, a távolabb fekvő „magasabb”, más vízháztartású és növényzetű térszínek pedig állandó megtelepedés nélkül maradhattak. A korszakra jellemző kisebb települések szórtan helyezkednek el, a folyóvizek (meanderek) vonalát követik, ill. néha csoportosan helyezkednek el.

A Kr. u. 5–6 században a római korhoz képest, Európa-szerte klimatikus változás következett be: klíma optimumot pesszimum követte (a melegebb utáni hűvösebb időszak), ez hatással lehetett a vegetációra és az állatvilágra, ezzel az Alföld lakóinak életmódjára is, amelyet a településszerkezet megváltozásában érhetünk tetten. Ma még nem tudjuk, hogy – az írott források alapján feltehetően 536-ban bekövetkezett – klímakatasztrófának milyen hatása lehetett a térség népességére.

 

 

Dr. Szalontai Csaba

Rév vagy nem rév? Gondolatok a szegedi átkelőhely szerepéről

 

A Közép-Tisza-vidék déli peremén található szegedi folyami átkelőhelyet a történeti- és régészeti korszakokban potenciális átkelési pontként kezelte és kezeli a kutatás, és emiatt a mai Szeged területét jó helyzeti energiájú területként értelmezi. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a város környékének régészeti képe, és a magyar államalapítás után létrejövő Szeged is jórészt ennek az átkelőhelynek köszönheti létét.

Ebben az értelmezésben a rév helye egyrészt a Balkántól Közép-, majd Nyugat-Európa, illetve az Erdélyből az Alföldre vezető ősi hadi- és kereskedelmi utak fontos csomópontja volt. Emiatt az átkelőhely működésének vizsgálata nemcsak településtörténeti, hanem hálózati, kereskedelmi és hadászati szempontból is fontos lehet.

Az utóbbi évek régészeti és településtörténeti kutatásai azonban mára világossá tették, hogy a régészeti korszakokban ez a helyzeti energia egyáltalán nem igazolható, tekintve, hogy a szárazabb klímaciklusokat leszámítva (kelta- és római kor), nincsenek régészeti lelőhelyek az ősi Szeged Belvárosában. Kétségtelen tény, hogy a középkorban közvetlenül az átkelőhely mellett erődítés, majd később vár alakult ki, azonban ennek helyszínét sokkal inkább a város morfológiai adottságai határozták meg, mint az átkelőhely helyszíne.

Előadásomban áttekintem a révre vonatkozó írott, régészeti és természetföldrajzi forrásanyagot, melyek alapján megállapítható, hogy korántsem beszélhetünk állandó és folyamatos használatról az államalapítástól a török hódoltság végéig, és erősen kétséges a korábbi használata is.

Ennek hátterében azonban nem az áll, hogy a város és környéke időről-időre elveszítette volna a kapcsolati hálóban korábban betöltött szerepét, hanem más, környezeti, természetföldrajzi okok állnak.

Az átkelőhely környezetének alapos, és minden részletre kiterjedő elemzése, a táj bemutatása és a táj értékelése alapján ugyanis egyértelműen az rajzolódik ki, hogy az átkelőhely használatát döntő módon befolyásolták a környezeti tényezők. A Tisza jobb partjának alacsony fekvése, az évenkénti kétszeri, néha több hónapon át tartó tiszai árvizek, és az alacsony térszínek gyakori elöntése miatt csapadékos klímaperiódusokban hosszú hónapokon át csak nehezen lehetett megközelíteni az átkelőhelyet. Ugyanez érvényes a bal parti részekre is, ahol számos kéziratos térkép tartalmaz arra vonatkozó adatot, hogy csakis száraz periódusban voltak használhatók az itteni utak. Aki mégis sikerrel kelt át itt a Tiszán arra számíthatott, hogy a Maros széles árterét kerülgetve csak nagy nehézségek árán és hatalmas kerülőkkel tud kelet felé haladni, és azt is csak szárazság idején. Több forrás számol be arról, hogy a Maros alacsony ártérén kisebb–nagyobb seregek tévedtek el úgy, hogy napokig bolyongtak a veszélyes területen míg végre megtalálták a biztos utat.

Mindezek miatt a Szegedről Makóra, majd tovább Aradra/Temesvárra vezető út, illetve ennek előzménye aligha erre, hanem sokkal inkább a Szeged–Tiszasziget–Óbéba–Nagyszentmiklós–Perjámos–Arad útvonalon. Ez azonban olyan szélesen kerülte a Maros és vízrendszerének széles árterét, hogy a nehézségek mellett lényegében semmi haszna nem volt Szegednél átkelni a Tiszán. Ennél sokkal kényelmesebb, egyszerűbb és könnyebben játható útvonal ált rendelkezésre az Erdély felé tartók számára akkor, ha a Tisza mentén Kanizsáig dél felé haladtak, majd ott biztonságosan átkelve Oroszlámos érintésével Óbesenyő és Nagyszentmiklós felé vették az irányt.

Mindent egybevetve megállapítható, hogy a szegedi átkelőhely elsősorban szárazabb klímaperiódusokban volt csak használható, nedves, csapadékos évszázadokban itt nem lehetett átkelni, nem volt olyan út, amely élő kapcsolati hálót jelentett volna Erdéllyel, vagy a Temesközzel. Mindezek miatt – különösen a Közép-Európából Erdély felé vezető út esetében – minden bizonnyal a felsőbb szakasz átkelőhelyeire (Böld, Szolnok) terelődhetett inkább a szárazföldi forgalom, megnövelve ezen helyek jelentőségét.

 

 

Szekció 5.

 

Honfoglalás kor és Árpád-kor

 

 

Dr. Madaras László

A „Tisza”, a honfoglalás folyója

 

A magyarországi történettudomány berkein belül régi vita az, hogy honfoglalásunk milyen keretek között zajlott le. Vannak, akik a törzsek elsődleges szerepe mellett érvelnek, s vannak, akik a nemzetségeket helyezik előtérbe.

Előadásomban, mint azt már néhány korábbi dolgozatomban is megpróbáltan érvekkel alátámasztani, azt az álláspontot kívánom erősíteni, amely amellett érvel, hogy a X. század első felében még a törzsi szerkezet volt a meghatározó.

Néhány újabb leletet is ennek alátámasztására említünk meg.

Az előadás második részében egy módszertani problémára hívnánk fel a figyelmet. Magam nagyon nehezen tudom értelmezni a X–XI. századi terminológiát. Ami ebben az időszakban történik, az nem a régészeti leletanyagon belül értelmezhető. Ezt egy temető elemzésének újra értelmezésén keresztül szeretném bemutatni.

 

 

Dr. Révész László

A Közép-Tisza-vidék temetői a 10–11. században

 

A Közép-Tisza-vidék 10‒11. századi temetőinek jellegzetességeit összefoglalva leginkább az tűnik fel, hogy Észak-Magyarországhoz hasonlóan itt sem tudunk olyan karakterisztikus, időben, térben vagy a leletanyag összetétele alapján elkülöníthető csoportokat megfigyelni, mint például a Bánság, Maros‒Körös köze vagy a Felső-Tisza-vidék esetében. Összességében a temetők leletanyaga kevéssé változatos. A töredékes lelőhelyek nyomán azonban kirajzolódik egy méltóságjelvényekkel, főként övveretekkel, tarsolylemezekkel és aranyozott ezüstszerelékes szablyákkal felszerelt csoport (Tiszasüly, Tiszajenő, Kétpó, Szolnok–Strázsahalom, Nagykörű, a peremterületeken Tiszanána, Besenyőtelek és Túrkeve–Ecsegpuszta), amely a törzsi-nemzetségi arisztokrácia tagjainak itteni szállásait jelzi. Ide sorolhatók a női sírok leletei közül a rozettás lószerszámveretek és néhány finoman megmunkált hajfonatkorong (Tiszabő, Nagyrév) is. Nem jellemző ugyanakkor a nagyszámú fegyveres réteg jelenléte, a fegyveres sírok aránya legfeljebb a néhány sírt számláló kis temetőkben haladja meg a 20%-ot. Feltűnő viszont a sírokban a 10. századi érmék csekély száma, s a bizánci pénzek teljes hiánya. Mindeddig teljes mértékben hiányoznak a jellegzetes, csüngőtagos kaftánveretekkel jellemezhető női sírok. Ugyancsak feltűnő a 10. század második felétől jelentkező tárgytípusok csekély száma, vagy éppen hiánya. Ezek közé sorolhatók a szőlőfürtös fülbevalók és az állatfejes karperecek különböző változatai, s egyáltalán nem találunk a térségben kétélű kardokkal, nyéltámaszos baltákkal vagy bárdokkal, trapéz alakú vállas kengyelekkel elhantolt sírokat sem.

A 10. században a néhány síros, rövid ideig használt kis szállási temetők vagy az azokra utaló nyomok az egész területre jellemzőek. A térség lelőhelyeinek zöme azonban hozzávetőleg 20-150 síros (de többnyire e tartomány alsó határához közelítő sírszámú), huzamosabb ideig használt, szegényes leletanyagú 10. századi falusi temető. A térségre egyáltalán nem jellemző viszont az a temetőtípus, melynek használatát a 10. század utolsó harmadában kezdték meg, s a 11. század első harmadában be is fejezték. Bizonyosan népesebb, több száz síros, a 10‒11. században folyamatosan használt lelőhelyeket nem ismerünk, legfeljebb gyaníthatjuk ilyenek létét (Szolnok–Beke Pál halma I., Szolnok–Repülőtér, Szolnok–Alcsi-sziget). Mint a felsorolt példákból is kitűnik, 10‒11. századi folyamatos használatúnak feltételezett temetőket főként a Zagyva torkolatának körzetében találjuk, másutt csak elszórtan figyelhetők meg ilyenekre utaló jelek. Sajnos nagyon keveset tudunk azokról a lelőhelyekről, amelyek területéről csak 11. századi leletanyag jutott a közgyűjteményekbe. Teljesen vagy akár csak nagyobb részletében feltárt alig akad közöttük, ilyen lehet a 29 síros Törökszentmiklós–Szenttamáspuszta II. temető. A többi, mindössze néhány síros részletből ismert temető hajdani méretét még megbecsülni sem tudjuk. Jelenleg ismert legfiatalabb érméik I. (Szent) László (1077‒1095) korában készültek, ennek alapján úgy tűnik, felhagyásukkal a 12. század elején számolhatunk.

Úgy tűnik, a térségben a 10. és a 11. században egyaránt kis létszámú, néhány család által lakott települések voltak a jellemzők. Ezek zöme is a tiszai ártér körzetében található, koncentrálódásuk Tiszafüred‒Tiszasüly sávjában, valamint a Zagyva torkolatvidékének körzetében figyelhető meg. Utóbbi helyen jelentkeznek a 10‒11. századi, folyamatos használatúnak feltételezett temetőmaradványok is. A Nagykunság belső területei csak szórványosan lehettek lakottak, az elszórt lelőhelyek ott is a Tisza morotvái mentén, vagy a Sárrét peremvidékén figyelhetők meg. Összességében úgy látom, hogy a Közép-Tisza-vidék 10‒11. századi temetőinek sajátosságai szoros kapcsolatot mutatnak a Heves-Borsodi-síkvidék lelőhelyeivel, éles vonallal azoktól nem választható el. Ezúttal sem tekinthetünk el azonban attól, hogy a rendelkezésünkre álló forrásanyag rendkívül hiányos és töredékes, így az arra támaszkodó következtetések is óvatosan kezelendők, s legfeljebb néhány tendencia kimutatására alkalmasak.

 

 

Bíró Gyöngyvér

Adatok az Alföld edényművességéhez. Az Árpád-kor jellegzetes kerámiáinak kapcsolatrendszere

Az Árpád-kori kerámiakutatás két izgalmas témaköreként jellemezhető a fehér kerámiák és a fenékbélyeges edények csoportja. Jó ideig mindkét téma háttérbe szorult, azonban az elmúlt években újabb lendületet vett a kutatás.

A fehér kerámiával, annak elterjedési területével, változataival és az adott kerámiatípusba sorolt edények nyersanyagával a közelmúltban több régész és archeopetrográfiában jártas szakember is foglalkozott különböző publikációk formájában, azonban még mindig sok a nyitott kérdés. Továbbá a kutatás szempontjából fontos körülmény, hogy az utóbbi időben több lelőhely leletanyaga vált ismertté a szakma számára, melyek újabb összehasonlításokra adnak lehetőséget.

A fenékbélyeges edények esetében – ahogy az egyébként olykor a fehér kerámiáknál is megfigyelhető – többnyire a régész elődök által lefektetett alapismereteket vette át a kutatás, s eddig kevés próbálkozás történt ezen problémakör behatóbb vizsgálatára, ami az elmúlt évtizedekben napvilágot látott jelentős mennyiségű újabb leletanyag alapján indokolt lenne.

Jelen esetben az említett két kérdéskör vizsgálatához a kiindulási pontot a Jászfényszaru–Samsung parkoló (vagy Szőlők alja) nevet viselő lelőhely 11–14. századi leletanyaga adja. A terület illeszkedik az eddig ismert fehér kerámiás lelőhelyek sorába, fenékbélyeges kerámia pedig a korábbi és a későbbi – így részben a fehér kerámiák csoportjába tartozó – periódus leletei között is előfordul. A lelőhely kerámiaanyagában jól megfigyelhető a 12. század végén – 13. század elején jelentkező nyersanyagváltás, az edények anyagának, formájának, színének és díszítésének fokozatos átalakulása, illetve az újabb kerámiatípusok megjelenése. Mindezek alapján ez a jászfényszarui lelőhely ideális vizsgálati alany lehet az adott kérdéskörök szempontjából. Az előadás célja, hogy a két téma kutatásának gondolati fonalát felvegye, és elsősorban jászsági leletekre támaszkodva, azokat a Közép-Tisza-vidék és más Kárpát-medencei területek leletanyagával összevetve, újabb adatokkal járuljon hozzá az Árpád-kori kerámiakutatásra vonatkozó eddigi ismereteinkhez.

 

 

Dr. Pálóczi Horváth András

A településhálózat 13–14. századi átrendeződése a Nagykunság térségében

 

A Nagykunság térsége néven a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye teljes tiszántúli részét értjük, ennek a területnek vizsgáltuk a középkori településviszonyait. Mint az Alföld nagy részén, ezen a vidéken is nagyfokú település-koncentráció ment végbe a 13–14. században, főként a falupusztásodás következtében. Ebben a korszakban a pusztásodás fő okai: a gazdaságilag előnytelen, kisméretű földesúri gazdaságok, a prédiumok elhagyása, ami még a 13. század első felében elkezdődött; a tatárjárás pusztításai és az azt követő éhínség, járványok; jelentős belső migráció a tatárjárást követő időszakban; a tartományurak belháborúi, a közbiztonság romlása a 13. század végén és a 14. század elején; a jobbágytelek-rendszer kiépülése a kérdéses időszakban.

Ezen okok közül a tatárjárás okozta pusztásodás mértékét lehet megközelítőleg meghatározni történeti és régészeti források segítségével, az elnéptelenedett települések számba vételével. Az alföldi vármegyékre vonatkozóan ismeretesek Györffy György számításai: szerinte a Dél-Alföldön és a nyílt, mezőségi vidékeken volt a legnagyobb arányú a pusztulás (50–75%). Miután a Közép-Tisza-vidéken, a középkori Hevesújvár és Szolnok vármegye Tisza bal parti területén nem áll rendelkezésünkre ilyen becslés, erre magunk tettünk kísérletet.

Számításaink szerint az írott forrásokból megismert középkori településállománynak 66%-a, 113 település állt fenn közvetlenül a tatárjárás előtt, ebből 1241–1242-ben végleg elpusztult 38 (33,6%). A tényleges pusztulást ennél nagyobbra, kb. 40%-ra becsüljük, mivel tudunk arról, hogy a később újratelepült, továbbélő települések jelentős része is pusztán állt egy ideig. Erre utalnak azok az -egyháza és -telke végződésű helységnevek, amelyek nevéből később elmaradnak a pusztásodást jelző utótagok: Keveegyház > Keve, Kéregyház > Kér. Figyelemre méltó, hogy a folyóparti helységek többsége továbbélt: a Tisza partjára vagy az ártér peremére települt 47 Árpád-kori helység közül csak 4 pusztult el végleg a tatárjárás idején, 43 továbbélőnek számít. A nyíltabb terepű mezőségi falvak nagyobb mértékben néptelenedtek el. A falupusztásodás jelenségével a tatárjárást követő egy-másfél évszázad során is számolhatunk.

Régészeti módszerekkel kimutatható egy viszonylag nagyarányú településkontinuitás: a 15–16. századi falvaknak általában van Árpád-kori előzményük. A Karcag, Kisújszállás és Túrkeve régészeti topográfiájában számba vett 39 késő középkori régészeti lelőhely közül 34-nek (87%) volt Árpád-kori előzménye, és ezek között ugyanúgy előfordulnak továbbélő magyar falvak, mint újonnan létesült kun szállások, amelyek egy korábbi Árpád-kori falu helyére települtek.

Vidékünk egyedi sajátossága a kun népesség beköltözése. 50 kun település nevét ismerjük korabeli írott forrásból, de számolnunk kell olyan – főként korai – szállásokkal is, melyeknek a neve nem maradt fenn. Az 50 kun település közül 20 egy-egy korábbi magyar falunak vagy a templomának a nevét viseli, 30 település viszont teljesen új elnevezésű, ezeknek a kunok adtak nevet. A kun településcsoport földrajzi elhelyezkedéséből egyúttal következtetni lehet a tatárjárás okozta pusztásodás területi megoszlására, valamint a belső migrációra.

A településhálózat 13–14. századi átrendeződése egy újabb magyarázat szerint a 13. század második felében kezdődő klímaromlás hatására következett be: a csapadékosság növekedése miatt a síkvidéken a talajvízszint annyira megemelkedett, hogy a falvaknak magasabb térszintre kellett költözniük. A Tiszántúl északi felének középkori régészeti lelőhelyein végzett t.sz.f. magasság mérések igazolni látszanak ezt a tételt (Pinke 2015). Ezzel az elmélettel és az alkalmazott módszerrel szemben azonban számos kritikai megjegyzés fogalmazható meg mind a települések keltezése, mind a t.sz.f. magasság mérések vonatkozásában, és a klímatörténeti kiindulópont sem igazolható.

A Nagykunságban végzett régészeti topográfiai kutatások alapján a településhálózat 13–14. századi átrendeződése nincs összefüggésben a talajvízszint feltételezett emelkedésével, a településhelyek kontinuitása a mélyebben fekvő térszinteken is kimutatható. Az újonnan települt késő középkori falvak számára a magasabb térszintek kiválasztása elsősorban a rendezett földhasználatra, a jobbágytelek-rendszerre való áttéréssel magyarázható.

 

 

Szekció 6.

Középkor és kora újkor

 

 

Gulyás András

A jászok magyarországi beköltözésének problematikája

 

Mára általánosan elfogadottá vált, hogy a Kaukázus környékéről származó jászok a XIII. században, a kunokkal együtt érkeztek Magyarországra. A XIX. századi történészektől a XX. század végéig sok kutató (Gyárfás István, Hóman Bálint – Szekfű Gyula, Fodor Ferenc, Szabó László, Pálóczi Horváth András, Selmeczi László,) egységesen állítja, hogy az 1200-as évek közepén történhetett a jászok beköltözése a Jászságba. A jászok, mint a kunok katonai segédnépei voltak, ezért nem említhették őket a fennmaradó írott források. Selmeczi László régész jászsági kutatásai alapján régészetileg bizonyította, hogy az általa feltárt temetőkben már a XIII. században eltemettek olyan személyeket, amelyeket jászoknak tekinthetünk a sírmellékletek alapján rekonstruált viselet és használati tárgyak alapján.

A XX. század második fele óta azonban a történészek (Győrffy György, Kristó Gyula, Tóth Péter, Zsoldos Attila) az oklevelek alapján kizárják a XIII. század közepén történő jász beköltözést a Jászságba, ehelyett egyesek egy XIII. század végi, míg mások egy XIV. század közepi beköltözéssel számolnak. Az ellentmondás azon alapszik, hogy míg a négyszállási temetők XIII. századi sírjaik közül többet jásznak azonosítottak, addig a Jászságban fekvő késő Árpád-kori településeknek fennmaradt oklevelei által ismert birtokviszonyai alapján ebben az időben nincs jászként azonosítható település a térségben.

Pálóczi Horváth András fogalmazta meg, hogy a Jászság településtörténete a mai napig homályos. Ezért egy Árpád- és középkori településtörténeti kutatást indítunk meg a Jászságban. Célunk, hogy az oklevelek által ismert településeket beazonosítsuk. A települések kiterjedését bemérjük, és a felszínen található régészeti leletanyagok segítségével a település élettartamát is meghatározzuk. Ebben a Jász Múzeum munkáit segítő múzeumbarát fémkeresősök és önkéntesek lesznek a segítségünkre. Nemcsak a terepbejárásban, hanem az elpusztult települések területén talált fémek, elsősorban pénzérmék felkutatásában is segítségünkre lesznek.

A településtörténeti kutatás eredményei alapján pontosabb képet szeretnénk kapni a Jászság Árpád- és középkori történetéről, és új adatokat szolgáltathatnánk a jászok bejövetelének kutatásához.

 

 

Dr. Mordovin Maxim

A nemzetközi textilkereskedelem régészeti nyomai a tiszai átkelőknél

 

Az elmúlt több mint fél évtizedben egyre több adat látott napvilágot a középkori és kora újkori Magyar Királyság távolsági kereskedelmére vonatkozóan. Ezen belül is külön érdekességet jelent a középkori gazdaság legfontosabb mozgatórúgójának, textiltermékeknek a szállítása. Miután a rendelkezésre álló írott források mennyiségének növekedésére már nem nagyon számíthatunk, éppen emiatt ebben a témakörben is a régészet jut egyre inkább kiemelkedő szerephez. Ebben az esetben is az új adatok valójában régészeti leletek, egészen pontosan textilplombák. A tárgytípus kutatása az elmúlt húsz évben fejlődött föl és vált nemzetközi szintűvé. A Huszár Lajossal és Endrei Walterrel induló magyarországi kutatás a rendelkezésre álló kb. 1700 darabbal – szerencsés módon – már eljutott arra a szintre, hogy nem csak általános következtetések levonására alkalmas, hanem szilárd alapot nyújt a mikroregionális elemzések elvégzésére is.

Napjainkra a magyarországi kutatás már megismerkedett Pápa és Orosháza késő középkori és kora újkori textilvásárlási szokásaival. Azonban a Kárpát-medence területén még számos kisebb-nagyobb fehér folt maradt. Ilyenek egyike a Közép-Tisza-vidék, ahol Tiszavarsány mezővárosnál a Magyar Királyság egyik legfontosabb tiszai átkelőhelye volt. Az átkelőhöz nagyon fontos éves sokadalom is kapcsolódott. Az elpusztult települést régészetileg soha nem kutatták, azonban az elmúlt évtizedben intenzív műszeres terepbejárások célpontja lett. Ezeknek eredményeképpen hatalmas mennyiségű leletanyag látott napvilágot, többek között több százas nagyságrendű textilplomba. A plombák a jól azonosítható templomhely környezetében sűrűsödnek, valószínűleg az egykori piacteret jelölve ki. Az eddig feldolgozott plombasorozat kronológiai keretei a 14. század végétől a 16. század végéig tehetők, vagyis igazából lefedi a Kárpát-medencei textilplomba-előfordulás teljes időszakát. Rendkívül izgalmas a plombák származási helyének vizsgálata is. Az eddig azonosított darabok Európa-szinte minden régiójából származnak és a legkülönbözőbb minőségű textiltárukról származnak. Így a németalföldi helyszínekből megemlíthető Torunai és Lier, feltűnően sok a bajorországi lelet: Nürnberg, Isny im Allgäu, Kulmbach, Dinkelsbühl, Ulm, Augsburg stb. városokból. Emellett a szomszédos országok plombái is megjelennek: alsó-ausztriai Bécs, morvaországi Iglau (Jihlava), sziléziai Haynau (Chojnów) és Löwenberg (Lwówek Śląski). A legnagyobb mennyiségben előforduló plombatípus a lausitzi Görlitz városából származik. A felvázolt kép többé kevésbé megfelel az írott forrásokból kirajzolódó országos arányoknak. Azonban nagyon izgalmas ezt az országos tendenciát leellenőrizni mikroregionális szinten, rámutatva az eltérésekre és azok esetleges okaira. Hasonlóképpen árulkodik a régió vásárlóerejéről, hogy milyen textilekből mekkora mennyiségek fogytak, vagyis milyen viseletet engedhettek meg maguknak Tiszavarsány piackörzetének lakosai.

 

 

  1. Mezey Alice

A Közép-Tisza-vidék középkori építészeti emlékei és kitapintható kapcsolódási pontjaik

 

A terület középkorát kutató olyan művészettörténész számára, akinek aktív szakmai élete számottevő részében az Észak-Dunántúl műemléki kutatása játszott szerepet, a Közép-Tisza-vidék középkori építészetének megismerése és kutatása komoly kihívást jelent.

Az eddigi kutatásokból megállapítható, hogy a középkor folyamán az alföldi régió közepén elhelyezkedő területen, megfelelő szilárd építőanyag hiányában építészeti központ nem alakult, nem alakulhatott ki. Úgy tűnik, hogy a fönnmaradt csekély számú ismert építészeti emlék kapcsolódási pontjai is inkább területen belül, egymás irányába mutatnak, és csak bizonyos vonatkozásban, kivételes esetben mutatnak még akár a peremvidékek felé is. Vízi úton, a Tisza és mellékfolyóinak folyásirányában, az északi peremet az építő kőben gazdag Tokaji hegység, a Bükk-alja, és Mátraalja alkotják, a keleti és a déli peremvidéken viszont építő anyag nem található, itt jószerével csak téglával építkeztek. Végül a nyugati irányból, föltehetően kész, vagy félig kész építőkövek/kőfaragványok szállítása szárazföldi úton is megvalósítható volt. Az egyes építkezéseken, a szűkös lehetőségek a legcélszerűbb, legkézenfekvőbb szerkezeti megoldásokat tették csak lehetővé, így az emlékek egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az építészeti műfajok és stílusok archetípus kategóriáiba sorolhatók.

 

 

Ádám Márk

A szolnoki vár szórvány kályhacsempe anyagának vizsgálata

 

A szolnoki vár területéről az évek alatt nagy mennyiségű szórvány leletanyag került a Damjanich János Múzeum raktárába. Ezen tárgyak, bár kontextus nélküliek, mégis sok hasznos információt adhatnak a vár kereskedelmi kapcsolatait illetően. Különleges csoportot alkotnak ezeken belül a 16–17. századi kályhacsempék, amelyek jelentős számban megtalálhatóak a leletanyagon belül. Megvizsgálva őket, több csoportot és stílust is elkülöníthetünk, amelyek származási helye és ideje változatos képet mutat. Segítségükkel felvázolhatjuk a vár történetének korszakait, valamint lehetőség nyílik elválasztani a helyben készült, illetve a kereskedelmi kapcsolatok révén várba került példányokat. Az előadás során ez a két jól elkülöníthető leletanyagcsoport kerül bemutatásra.

 

 

Polgár Zoltán

Ora et labora, a bencések szerepe a magyar állam kialakulásában

 

A Szent Benedek reguláját elfogadó szerzetes kolostorok laza hálózata a 6. századtól lassan behálózta egész Nyugat-Európát. Az alapító szándéka a közösségi élet segítségével megjobbítani az életet az alázatosság, engedelmesség, tisztelet és szeret eszközeivel. A benedeki regula nem egyedüli volt a korszak szerzetesrendjeinek szabályzata közül, „versenytársai” voltak többek között a Szent Kolumbán féle vagy Arles-i Szent Cézár által alkotott szabályrend, melyek később eltűntek, és a 4. évszázadra a benedeki regula lett a legáltalánosabban elterjedt kolostori szabályrendszer. A külső történeti események hatására – arab, viking és magyar betörések fenyegették Európát – valamint a regula alapján élő kolostorok belső rendjének fellazulása, bizonyos elvilágiasodása ellenében született meg a cluny-i mozgalom, a „visszatérés az alapokhoz” jegyében. A történeti tények rövid summázata ennyi. Az OSB elterjedésének és „hatékonyságának” két alapvető oka van: 1. az imádság mindenek elé helyezése, a munka és tanulás egysége hitelessé teszi a személyében csak a saját közössége felé elkötelezett szerzetest, mint egyént, és 2. a külvilágtól szinte teljesen független közösség, melynek tagja nem akar semmilyen világi hatalomra szert tenni – más kérdés, hogy az egyéni ambíciók mindenhol jelen vannak, de egy bencés szerzetes mindig a kolostora közösségének szeretne részese lenni, bármilyen feladata is van a világiak között. Jó példája egy ilyen életútnak Gellért püspök, akit rendtársai akarata ellenére választottak apáttá, majd ahogy lehetett lemondott, zarándoklatra ment, melynek során I. István király szintén Gellért jobb meggyőződése ellenére fia, Imre herceg nevelőjévé tett. Mikor ezt a feladatát bevégezte, Bakonybélbe vonult vissza remete életet élni, majd újra királyi szóra lett püspök és végzett térítői munkát, végül a pogányok áldozataként szenvedett vértanúságot. A Benedek rendiek közül, sok püspök és pápa is kikerült, a korszak legjobb iskoláját végezték, sokoldalú műveltségre tettek szert.

A rend kettős szerepet vállalt a magyar feudális állam kialakulásában, mint szervezet terjesztette a keresztény hitet, ispotályokat tartott, kertészeti ismereteket lehetett általuk elsajátítani, környezetükben vitték a világi liturgiát, hiteleshelyeket tartottak fent. A másik fontos terület, ahol nagy hatást fejtettek ki: a rend által nevelt szerzetesek apáti és püspöki pozíciókban meghatározó szerepet játszottak a magyar egyházi megyerendszer és a világi szervezet kialakításában.

 

 

 

Az előadók névsora

 

Ádám Márk

régész BA

Damjanich János Múzeum

 

Bodnár Csaba

régész-muzeológus

Szépművészeti Múzeum

 

Dr. B. Tóth Ágnes

régész

egyetemi docens

SZTE BTK Régészeti tanszék

 

  1. Mezey Alice

építész-művészettörténész

 

Dr. Faragó Norbert

régész

tudományos munkatárs

ELTE BTK RI

 

Dr. Füzesi András

régész

tudományos segédmunkatárs

ELTE BTK RI

 

Gulyás András

régész

Jász Múzeum

 

Dr. Juhász Lajos

régész

egyetemi adjunktus

ELTE BTK RI

 

Keszi Tamás

régész

Dunaújvárosi Múzeum

 

Kiss-Bíró Gyöngyvér

régész

tudományos segédmunkatárs

SZTE BTK Régészeti tanszék

 

Dr. Madaras László

régész

Damjanich János Múzeum

 

Dr. Masek Zsófia

régész

tudományos segédmunkatárs

MTA RI

 

Dr. Mordovin Maxim

régész

egyetemi docens

ELTE BTK RI

 

Nagy Fanni

régész

Damjanich János Múzeum

 

Dr. Pálóczi Horváth András

régész

egyetemi oktató

PPKE BTK

 

Polgár Zoltán

régész

Damjanich János Múzeum

 

Dr. Raczky Pál

régész

egyetemi tanár

ELTE BTK RI

 

Dr. Révész László

régész

tanszékvezető egyetemi docens

SZTE BTK Régészeti tanszék

 

Dr. Sebők Katalin

régész

ELTE BTK RI

 

Dr. Siklósi Zsuzsanna

régész

egyetemi adjunktus

ELTE BTK RI

 

Dr. Szalontai Csaba

régész

főosztályvezető

Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság

 

Dr. Szilágyi Márton

régész

tudományos munkatárs

Gem. Oberschneiding/ELTE BTK RI

 

Dr. Torbágyi Melinda

régész, numizmatikus

főosztályvezető

MNM Ét.

 

Dr. Vaday Andrea

régész

egyetemi tanár

PTE BTK

 

Dr. Váczi Gábor

régész

tudományos főmunkatárs

ELTE BTK RI

 

Dr. Vida István

régész, numizmatikus

szakmuzeológus

MNM Ét.

 

 

 

A szekcióelnökök névsora

 

Dr. Csányi Marietta

régész

Damjanich János Múzeum

 

Dr. Hoppál Krisztina Kinga

régész

 

Kelemen Angéla

régész, osztályvezető

Damjanich János Múzeum

 

Mali Péter

régész

Damjanich János Múzeum

 

Dr. Tárnoki Judit

régész

Damjanich János Múzeum

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szolnokiregeszet.blog.hu/api/trackback/id/tr3215187900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.