A Damjanich János Múzeum Régészeti Osztályának blogja

Szolnoki Régészet

Első teaszertartásom

szubjektív beszámoló egy teakóstolásról

2017. január 28. - Szolnoki Régészet

 

Életem első teaszertartása, de nagyon remélem, hogy nem az utolsó, mert hatalmas élmény volt! Most egy kicsit (nagyon) szubjektív beszámoló következik egy olyan világról, amibe bepillantást kaptunk. 

A múzeum teakiállítása kapcsán a tajvani Yingge Kerámiamúzeum (New Taipei City Yingge Ceramics Museum) kurátora Chiang Shu-ling asszony tradicionális teaszertartást mutatott be a megnyitón. Előtte szerette volna kipróbálni, hogy minden rendben van-e, például megfelelő-e a víz, amit vettünk. (Többféle nem buborékos ásványvizet vásároltuk fel, kettőt próbált ki, azt mondta, jó vizek.) Így abban a szerencsében részesültünk, hogy bemutatott nekünk egy szertartást, legalábbis annak egy részét és közben még magyarázott is, hogy jobban megértsük, mit miért csinál.

end21.jpg

Hatalmas élmény volt, bár mi nem láttuk át a szertartás spirituális lényegét, de megéreztük, hogy erre nagyon rá lehet szokni! Ha nem egymással beszélgettünk volna, nem a dolgok rendjén hüledeztünk volna, hanem csak a teára koncentrálunk, mindenképp egy hihetetlenül megnyugtató, ellazító de ugyanakkor frissítő élményt is kapunk. 

end11.jpg

Az események azzal kezdődtek, hogy a kurátor asszony elrendezte az asztalt, megterített az általa hozott terítőkkel, egy tálcára elrendezgette a gyönyörű, tompa türkiz teakészletét és minden apróságnak megkereste a helyét. Még egy egyszerű bambuszpálcikát is hozott Taipeiből, ami – bármennyire jelentéktelennek is tűnt – fontos szerepet játszott.

Elsőre magashegyvidéki oolong teát készített nekünk, ami 2007-es szüretelésű – igen, ugyanolyan évjáratok vannak teából, mint nálunk a borból! Mint ahogy a terroir is számít! Ez egy hagyományos tajvani teafajta, ránézésre valami sodrott kötéldarabkának tűnik. A kibontott zacskóba is beleszagolhattunk – csodás sötét, mély, meleg illata volt.

A kurátor asszony akkurátusan csinált mindent: pontos hőmérővel mérte a víz hőfokát (96 fokos volt egyébként), ékszerész mérleggel kimérte a teát. A tealevélhez nem szabad kézzel hozzáérni, ezért egy hasított bambuszszál formájú agyagcsővel „kanalazta” ki a teát, amit előbb egy fedeles edénykébe tett.

end31.jpg 

Közben a víz felforrt (sima vízforralóban), onnan viszont átöntötte egy termetesebb kancsóba, amit ettől kezdve állandóan melegített egy szeszes égővel.

Most egy lényeges momentum következett: a sorba állított kis pohárkákat (amik nem nagyobbak, mint 3 cl), a forrázó kannát és a kiöntő edényt is át kell forrósítani. Ezt a nagyobb kannából sorba beléjük öntött forró vízzel tette, amit aztán gondosan kiöntögetett. Az aprócska forrázó kanna volt az utolsó. Ekkor a kiadagolt és a fedeles edényben tartott teát beleszórta az üres, de forró kannába. De nem ám belezúdította, hanem a bambuszpálcával óvatosan beleterelte – a tealevelet törni sem szabad. Rátette a fedőt és elmondta, hogy most a tealevelek pár másodpercet gőzölődnek. A fedőt leemelte, amit a tálcán lévő kicsi agyagkockának támasztott (mindig oda tette, nem csak úgy, simán a tálcára). Most kevés forró vizet öntötte a kis kannába, amit azonnal le is öntött – úgy magyarázta, megmosta, megtisztította a tealeveleket, mert menthetetlenül kerülhet rájuk egy kis por.

 end41.jpg

Most jött a lényegi rész: a forró vízből most már annyit csorgatott a tealevelekre, amennyit ő jónak látott – gondolom, ez az, amit 100 évig kell tanulni, és egyetemen is oktatnak: mennyi tealevélhez mennyi víz és milyen hőfokon. Ez a varázslat lényege. 

Ezt az első felöntést semeddig se hagyta állni, azonnal átöntötte egy fületlen, kisebb csőrös pohárba, majd ebből a pohárból adagolta ki a sorba állított pohárkákba. Jobb kézzel a tőle jobbra ülőknek, bal kézzel a tőle balra ülőknek – közben hihetetlen kecses mozdulattal megfordította kannát. Szép halvány szalmaszínű italt öntött ki, ami gőzölgően forró volt. Mindannyiunknak kézbe átnyújtotta a kupicákat. Belehörpöltünk. Lágy íz, sokrétű, gyümölcsös aromák.

 20120629144251.png

New Taipei City Yingge Ceramics Museum

 

Jött a következő felöntés forró vízzel: kis kanna fedél le, víz bele, fedél fel, rögvest áttöltés a csőrös pohárba, majd adagolás a kupicákba – a szalmaszín sötétebbre színeződött. Hörpölés. Megdöbbenés. A lágy ízeket karakteres, sokkal keményebb aromák váltották fel.

Harmadik felöntés (a mozdulatok sorrendje állandó): még súlyosabb, egészen csersavas íz. (Ez nem igazán jött be.)

Negyedik felöntés: újabb megdöbbenés, bár a szín tokaji aszúra váltott, az íz ismét az eredetire hajazó, illatos-gyümölcsös-aromás volt, ilyen teát szeretnék inni egész életemben.

Ötödik felöntés: mintha lassan engednék le a függönyt, a lágy aromák kisimultak, egyben halványultak is.

Csodás volt, mint egy zenedarab: halk hegedűszóval kezdődött, a közepén belecsapott az üstdob is, a végére pedig egyetlen fuvola maradt.

 yinggeinside.jpg

A Yingge Múzeum egyik bejárata

A kurátor asszony örömmel figyelte, hogy hogyan reagálunk a teára – egyébként minden körből ő is ivott egy kupicával. Látta, hogy egészen lázba jöttünk és elővett egy újabb teát: ez 2014-es szüretelésű oolong volt, aminek Keleti szépség a neve. Mondta, hogy ez most egy lágyabb teafajta, amit gyengébbre is fog forrázni, mert úgy érzi, az előző erős volt a mi ízlésünknek. (A nyelvet ugyan nem értette, de gesztusainkból azonnal levette és igaza volt.) 

De előbb mindent kitisztított, kiforrázott, a használt tealeveleket a bambuszpálcával egy tányérba kiszedegetett a kannából. (Kidobta! De kár érte!) Újra felsorakoztatta kupicáinkat a faállványra – és pontosan megjegyezte, hogy melyik kié volt, mindenki a sajátját kapta vissza a második körben. (Bevallom, ez végigfutott az agyamon, amikor összeszedte a csészéket, de nem azért képzett teamester, hogy ilyen hibát vétsen.) 

p1130730.jpg

Teáskannák a Yingge Múzeum egyik kiállításában

 

A száraz tea most úgy nézett ki, mint egy kis sodrott göb, mint egy bogáncs feje.

Első felöntés: ittál már virágos rétet? Ennél jobban nem tudom megközelíteni az ízt, ez egy tavaszi rét volt.

A többi felöntés során ez a virágos íz egyre mélyült, de semmi csersav nem volt benne, csak illatok és aromák. A színe sem lett egyszer sem olyan sötét, mint az első teáé. Ebből a sorozatból nekem az ötödik felöntés ízlett a legjobban, lágy, de karakteres, illatos, de nem tolakodó és tiszta aranyszín.

A kannából kiszedegetett teafüvet is megnéztük: a kis aszott göbök kinyíltak és apró kis hajtások lettek, három-három levélkével. Ez a teacserje legértékesebb része, a friss hajtás legvége. 

Mit mondjak, erre rá tudnék szokni! Nem kell másra figyelni, csak az illatokra, ízekre, színekre meg a könnyű, balettszerű mozdulatokra – ha ezalatt nem mosódik ki belőled az egész napos stressz, menthetetlen vagy. Talán egy deci lehetett az összes tea, amit megittam, mégis egy egész világot bejártam általa. A kínai civilizáció több ezer éves, ahogy a teaivás is. Azóta alakítják, csiszolgatják – nem csoda, ha mára tökéletes lett. És ebben a mai, tökéletlen világunkban semmire sincs nagyobb szükségünk, mint néhány perc tökéletességre.

 

Dr. Tárnoki Judit 
régész

 

További információ a Yingge Múzeumról:

http://en.ceramics.ntpc.gov.tw/

https://en.wikipedia.org/wiki/New_Taipei_City_Yingge_Ceramics_Museum



A tea kiállításról:

http://szolnokiregeszet.blog.hu/2016/12/13/formosa_aranykincse_kiallitas_a_damjanich_janos_muzeumban
https://www.facebook.com/events/319732121745307/

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szolnokiregeszet.blog.hu/api/trackback/id/tr7412164531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.