A Damjanich János Múzeum Régészeti Osztályának blogja

Szolnoki Régészet

Régészeti GYIK #13

Mi az értékes lelet?

2016. november 13. - Szolnoki Régészet

Szinte nincs is olyan ásatás, ahol egy jó szándékú érdeklődő neki ne szegezné a kérdést a régésznek: „Aztán találtak-e már valami értékesebbet? Mondjuk, aranyat.”

Természetesen semmi meglepő nincs abban, hogy a közvélemény számára az arany tűnik igazán értékesnek. Mindenkit ki kell ábrándítanom: egy régész simán leélheti úgy az életét, hogy egy fia aranytárgyat se talál. Már csak azért se, mert több tízezer-százezer év telt el úgy az emberiség történetében, hogy nem is ismerték az aranyat és semmilyen fémtárgyat nem készítettek. De a fémet ismerő korszakokban se mindennapos, hiszen az arany minden korban kevés volt, vigyáztak rá, nem dobálták szerteszét, nem került szemetesgödörbe. Sírok mellékletei között bukkan fel néha-néha.

Nos, az aranyat akkor elvetettük, mi hát az „értékes lelet”?

Néha egészen meglepő dolog: egy messzi földről származó nyersanyagból készült kőeszköz, egy szokatlan díszítésű edény, egy váratlan kultikus tárgy. Régészeti korszakonként is más-más, ami egy régész szívét megdobogtatja. Egy őskőkorral foglalkozó régész nyilván a fél karját is odaadná egy barlangfestményért, az alföldi szarmaták kutatója egy római import tárgytól esik hanyatt, a középkoros a ritka éremtől. Én magam egész életemben a középső bronzkori füzesabonyi kultúra temetőjére vágytam, és a föld felett lebegnék, ha ez egyszer megadatna.

57.jpg

Egy igazán értékes lelet: madár alakú bronzkori edény Nagyrévről

 

Általánosságban kimondhatjuk, hogy ami ritka, az megörvendezteti a régészt, de a ritka egyáltalán nem azonos az arannyal.

Általánosságban. De hiába is tagadnánk, azért aranyat találni valóban semmihez se fogható érzés.

  1. ősze, Rákóczifalva, Bivalytói töltésáthelyezés. Reggel megérkeztünk az ásatásra, kicsit később, mint ahogy szoktunk, mert valami dolgunk volt a múzeumban. Már ekkor gyanús lett, hogy Péter bácsi, az egyik kiváló munkásunk ül a tábor asztalánál és cigarettázik. (A gyanús az volt, hogy nem dolgozik, ő, aki egy percre se hagyta abba a munkát sose.) Valami baj van, Péter bácsi? Jöjjön csak, Juditka! – mondta, kézen fogott és kivezetett a szelvénybe, az egyik épp bontás alatt álló rézkori sírhoz. A csontváz koponyájára rá volt téve egy seprű. Péter bácsi belépett a sírba, leemelte a seprűt – és alatta felvillant egy apró kis aranycsüngő, ami a halott nő halántékán feküdt. Na, kiugrott a szívem rendesen. Egyrészt mert olyan szépséges volt ez a kis ragyogó csecsebecse, másrészt itt feküdt előttem, pontos viseleti helyzetben, bizonyítva, amit eddig csak sejtettünk, ezt a csüngőt a fejen viselték, valamiféle homlokpánton. Visítottam hát, ahogy kell, mindenki ide, itt a nagy lelet!!

 

58.JPG

 Viseletei helyzetben, a halántékon megtalált rézkori aranycsüngő a rákóczifalva–bivalytói temetőben

 

 

  1. ősze, honfoglaló temető leletmentése, Nagykörűben. Gyönyörű, gazdag férfisír volt, csuklóján-bokáján vékony aranypánttal, derekán féltenyérnyi aranyozott ezüstveretekkel díszített övvel, lábához hasonlóan aranyozott ezüstveretekkel díszített lószerszámot helyeztek (illetve nyúzott lóbőrt, amin a szerszámzat is rajta volt). Már napok óta örültünk ennek a sírnak, hisz már a bontás során kiderült, hogy nagyon gazdag férfiú, különleges, szokatlan díszítésű tárgyakkal.59.jpgLerajzoltam az öv vereteit, beszámoztam az egyes darabokat majd nekiláttam, hogy egyenként csomagolva, szép óvatosan felszedegessem. Amikor a medencéről lekerültek a veretek, óvatosan kiemeltem a csontot, mert gyanítottam, hogy a derekán hátul is lesznek veretek. És ekkor, a bal medencelapát alatt, a homokos altalajban megcsillant egy hatalmas ezüstlemez sarka. Kicsit megsöpörtem az ecsettel, és csak annyit láttam, hogy egy tárgy széle áll ki a homokból, a többi része még benne van, de ez nem veret, valami más ... Úgy összeszorult a torkom, hogy hirtelen szólni se tudtam, majd kinéztem a sírból és odaszóltam a többieknek: Azt hiszem, találtam egy tarsolylemezt... Megállt a levegő. Majd hirtelen őrült nyüzsgés kezdődött, mindenki egyszerre beszélt, mindenki odacsődült, engem kirántottak a sírból, Kozma Karcsi már szerelte is össze a videokamerát, mindenki kapkodott és hadart, ne bontsd ki, bontsd ki, ne vedd ki, vedd ki, gyere ide, menj oda!

Bizony, beletelt néhány percbe, mire lecsillapodott a gyorsvonatként dobogó szívem és elmúlt a kezem remegése. Visszakászálódtam a sírba és újra kezelésbe vettem az ezüstöt (ami egyébként döbbenetes volt, amikor frissen lesimítottam róla a homokot, ragyogott, mintha kisuvickolták volna és a levegőtől, a szemem láttára sötétedett be mély kékes-bíbor árnyalatúra). Nem tarsolylemez volt, „csak” egy hatalmas övcsat, szokatlan, sosem látott díszítéssel. De öt percig azt hittem, és nem tagadom, lenyűgöző érzés volt.

60.jpg

A nagykörűi honfoglaló harcos övcsatja

 

Meg egy eset eszembe jutott, ami viszont egyáltalán nem arany, bizonyítva azt a tételt, hogy a nem biztos, hogy a régész az aranynak örül – bár azt is szeretheti.

 

1987 – Túrkeve, Terehalom, többrétegű bronzkori település ásatása. A telep 4. lakószintjét bontottuk egy 10 x 10 méteres szelvényben, már jó mélyen, a felszíntől vagy 2,5-3 méter mélységben. A szelvény közepén egy hatalmas lakóház padlója húzódott keresztben. A tapasztott agyagpadlón – látszólag – rendszertelenül famaradványok feküdtek, amiket bontás közben sorra fóliával és nedves papírvattával letakargattunk, mert nagyon meleg volt, a nap pillanatok alatt kiszárította volna a néhány milliméter vastag maradványt, amit így még a szellő is el tudott volna fújni. Utáltuk, mert csak botladoztunk a fóliák között, nem láttuk, hogy mit csinálunk, csak ezt a „rendetlenséget”. Nagy nehezen kihámoztuk a földből a padlót, eljött a fotózás ideje. Leszedegettük az össze-vissza fóliadarabokat, közben vízzel fújkáltuk és locsoltuk az egészet. Csányi Marcsi kolléganőmmel, akivel 10 éven át ástuk ezt a telepet, kiálltunk a mély szelvény szélére, hogy végre megnézzük, hogy valójában mit is bontunk már hetek óta. És ekkor leesett az állunk. A „rendetlen” fadarabok, deszkalenyomatok hirtelen összeálltak egy egésszé: a ház falában egy hatalmas gerenda volt lefektetve alapozásképp, a ház középső helyiségét pedig egy fantasztikus fa-szerkezet borította, ami nem lehetett más, mint a lehullott födém szabályosan összeerősített deszkái, közöttük egy padlásajtó méretű nyílással, melyen át a tetőtérbe lehetett egykor feljutni. Csak álltunk ott és szótlanul bámultuk ezt a 4000 éves pompás ácsmunkát és szorult a torkunk: hirtelen beleláttunk a múltba, valóságosabban, mint bármikor.

61_1.jpg

A túrkevei bronzkori telep 4. települési szintje – ásatási fotó és a feltárt ház rekonstrukciója

 

Na, ez az igazán értékes lelet. Amikor szembesülsz a ténnyel: ők is emberek voltak, olyanok, mint te.

Dr. Tárnoki Judit 

régész 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szolnokiregeszet.blog.hu/api/trackback/id/tr7311957535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.