Ha már bejelentettük a leletet a múzeumnak, azt is szeretnénk, hogy a régészek ássanak is ott. Sajnos, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. (Most tekintsünk el az ún. leletmentéstől, tehát attól az esettől, amikor pl. a csontváz feje kilóg a földből és ha nem szedik ki hamarosan, minden elpusztul. Ilyen esetben természetesen lábunk a nyakunkba kapva igyekszünk a helyszínre és mentjük a leletet = leletmentés.)

Az ásatás első számú ellensége a pénztelenség. A múzeumok (a szolnoki is, de az ország összes többi múzeuma is) évtizedek óta csökkenő, egyre feszítettebb költségvetéssel dolgoznak. Manapság szinte semmi másra nincs keret az állam által biztosított költségvetésben, mint a dolgozók bérére és a közüzemi díjakra (világítás, fűtés, stb.). A szakmai munkát – néprajzi és történeti gyűjtéseket, táborokat, tárgyvásárlást, kiállításokat, könyvkiadást, tudományos feldolgozást, de még a papírt és a számítógépet is – kizárólag pályázatok útján nyert támogatásokból tudjuk fedezni. Ezek a központi pályázatok pedig ásatást nem támogatnak. Hogy ez helyes-e vagy sem, most mellékes, lényeg, hogy így van. Tehát a múzeumnak magától egyetlen fillérje sincs az ásatásra.

 A Damjanich János Múzeum régészeti kiállításának középkori terme

Maga a törvénykezés is ellene dolgozik az ásatásnak, hiszen kimondja, hogy a régészeti leletet lehetőség szerint eredeti helyén, a földben kell megőrizni és nem szabad onnan elmozdítani – azaz feltárni. Ez első ránézésre szörnyű értelmetlennek tűnik, pedig nem az. Valóban így igaz, a lelet addig van biztonságban, míg a földben van. Meg aztán a magyar föld régészeti lelőhelyeinek száma is véges (nagyon sok van ugyan, de azért véges), arra is gondolni kell, hogy ezer év múlva is akarnak majd a régészek ásatást folytatni, nyilván egészen más, számunkra elképzelhetetlen módszerekkel. Nem szabad eleve megfosztani őket ettől a lehetőségtől.

Egy lelőhely, melyet nem szabad teljesen feltárni: réteges település Túrkeve mellett

A lelet valakinek a földjén kerül elő – bármennyire is szeretné a régész, nem teheti meg, hogy csak úgy kinyargal a határba és felássa valaki szántóját, legelőjét, kertjét. A kötelező megelőző feltárások előkészítése is épp elég bonyolult és nehézkes – kell hozzá természetvédelmi engedély, humuszgazdálkodási terv, kisajátítás vagy kártérítés és még ezer engedély –, emellett nem sok erő marad más ásatásokra. De idő sincs túl sok, mert nem ritka az olyan év, amikor kora tavasztól az első hó leeséséig ásatáson vannak a régészek.

A Tiszából, mederkotrás során előkerült őskőkori edény

Végül is akkor mi értelme van annak, hogy bárki bejelentse lelet előkerülését? Először is, mert az ördög nem alszik. Lehet, hogy a megtaláló számára jelentéktelennek tűnő apróság az évszázad leletévé növi ki magát, és ebben az esetben a hivatalok szíve is megenyhül, lehet pénzt keríteni, meg lehet szerezni az engedélyeket és végre-végre meg lehet ásni a Nagy Leletet. Másodszor: mert a régészek nem azért „gyűjtik” a lelőhelyeket, mert mindenáron ásni akarnak azokban, hanem mert a regisztrált, nyilván tartott lelőhely a törvény védelmét élvezi. Ettől kezdve nem lehet csak úgy feldúlni, beruházással bolygatni. Ha nem ismerjük – védeni se tudjuk. Harmadszor: mert kötelező. Ahogy azt fentebb már írtuk, régészeti lelet előkerülését a jogkövető állampolgárnak illik bejelenteni.

Dr. Tárnoki Judit

régész