Az emberiség történelmében hosszú évezredek teltek el az írás ismerete, használata nélkül. A Kárpát-medence régészetéből egészen az őskor végéig hiányoznak az írott források. Nem tudjuk – és bizony már sose fogjuk megtudni –, hogy az itt élt emberek milyen nyelven beszéltek, hogyan nevezték magukat. Feltételezzük, hogy a hasonló anyagi javakkal rendelkezők csoportja a mai értelemben vett nép/nemzet/nemzetség/törzs egykori megfelelője volt. Erre éppen okunk is van, hiszen ma is más tárgyakat használ egy afrikai bennszülött, mint egy észak-amerikai háziasszony. De vajon rokonok voltak-e, egy nyelvet beszéltek-e az egymás mellett élő és némileg hasonló tárgyakat készítő emberek, például az újkőkorban? Erre a néprajzi párhuzamok nem adnak választ. Mert gondoljunk bele, mennyire más a viselete, háza, népzenéje, kiejtése, szokásrendszere egy csángónak és egy nógrádi palócnak – mégis mindketten kétségtelenül magyarok.

Az őskori népeket a régészet mesterséges „azonosítóval” látja el, az azonos tárgyi anyagú egységeket kultúrának elnevezve. A kultúra földrajzilag is zárt egység, melyen belül az ott élők hasonló tárgyakat készítenek, hasonló életmódot folytatnak, hasonlóan temetkeznek. A régészeti kultúrák nevüket leggyakrabban az első vagy legnevezetesebb lelőhelyükről kapják (pl. a rákóczifalvi kultúra Rákóczifalva–Kastélydomb lelőhelyről, a nagyrévi kultúra Nagyrév–Zsidóhalomról), esetleg jellemző földrajzi név (pl. tiszai kultúra, Körös-kultúra), jellegzetes szokás alapján nevezik el (pl. az alföldi vonaldíszes kultúra jellegzetes edénydíszítésükről, a halomsíros kultúra jellegzetes temetkezési módjukról kapták nevüket).

 Régészeti kultúrák elterjedési területe a középső bronzkorban

Ha nevük már van is, írás hiányában örökre elvesztek azok az információk, melyek az elvont gondolatokat közvetítenék: mit gondoltak ezek az emberek a környezetükről, saját magukról, barátaikról és ellenségeikről, a természetről, életről, halálról. Pusztán tárgyakat ismerünk, tartalom nélkül. A Gutenberg-galaxis emberének még beleképzelni is nehéz magát egy ilyen helyzetbe, annyira természetes számunkra az írás, a gondolatok rögzítésének és átadásának ez a módja. Kínlódik is ezzel a régészet, rendesen. Szinte minden ásatáson kerülnek elő olyan tárgyak, melyeknek megmagyarázásához rettentően hiányzik a mögöttük meghúzódó gondolatiság ismerete. A régészek kínjukban kultikus tárgyként határozzák meg ezeket a leleteket, ami mégiscsak tudományosabb, mint azt mondani: fene tudja, micsoda, de nem hétköznapi cucc, az biztos.

Egy kultikus tárgy: emberi alakot (istenséget?) ábrázoló edény Rákóczifalváról, az ún. Rákóczifalvi Vénusz

Javul a régészet esélye az írásos források megjelenésével. Az első nép, melyről már írásos forrásaink is vannak, a vaskor elején élt szkíták voltak. Nem ők írtak magukról, hanem a görög források – elsősorban a nagy történetíró, Hérodotosz – emlékeznek meg róluk.

Egy szkíta hölgy pompás ékszere: ún. pávaszemes gyöngysor

A késő vaskorban itt élt keltákról már rengeteg emlék van a római történetírás lapjain – közülük is kiemelkedik Julius Caesar könyve a gallok ellen viselt háborúról.

Hazánk földjén az első írástudók a rómaiak voltak, akik a Dunántúlon létrehozták Pannonia Provinciát. Az Alföld népei még sokáig nem adták fejüket írásra, de későbbi (korai középkori) történetíróik tollából ismerhetjük a gótok, langobardok és gepidák történetét (Jordanes, Paulus Diaconus művei).

Sasfejjel díszített gepida csat Szolnok–Szandáról

De a nyugati világ kolostorainak évkönyveiben feljegyzett apró adatok is a kor fontos dokumentumai. A késő népvándorlás korról (avarokról) és a honfoglalás kori magyarságról a legtöbb írásos emlék a bizánci birodalom feljegyzésében maradt meg. Még nekünk, magyaroknak sem volt ebben az időben megszilárdult írásbeliségünk. Ismertünk ugyan egyfajta feljegyzés készítésre alkalmas rovásírást – ami még véletlenül sem azonos a később székely rovásírásként elhíresült újkori találmánnyal –, de ez összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt, így marad az idegen források gyakran megbízhatatlan emlékezete.

A Kalocsa mellett feltárt tegez csontlemezei, kazár típusú rovásírás felirattal

Ezekhez a szórványos említésekhez képest a korai magyar történelem már számtalan kútfővel rendelkezik. Históriák, legendák emlékeznek meg a királyok viselt dolgairól, de a fennmaradt oklevelek a mindennapi életbe is bepillantást engednek.

Ezeket a korai forrásokat azonban csak alapos kritikával szabad szemlélni. Csak gondos kutatómunkával, a régészeti leletekből kikövetkeztethető tények ismeretében lehet a források mesés elemeiből kihámozni a valóságot.

Dr. Tárnoki Judit 

régész